A budapesti múzeumi valami IV.

"A Budapestre tervezett közgyűjteményi épületegyüttes helyett érdemes lenne egyéb, a társadalom egészének, a múzeumügynek és a nemzeti örökségünket őrző gyűjteményeknek egyaránt megfelelő koncepciót kidolgozni." - Székely Miklós a Múzeumi Negyeddel kapcsolatos utolsó, befejező írása.

Egy műtárgybarát, az élethosszig tartó tanulás szempontjait figyelembe vevő, alacsonyabb költséggel átalakított és kisebb környezeti terheléssel járó beavatkozás hasznosabb lenne nem csupán az érintett intézmények, hanem a társadalom jövője szempontjából is. Ehhez ötvöznünk kell a múzeumügyből eddig tanultakat a jövő irányvonalaival. Az innovatív múzeum az oktató funkció mellett a kutatóhelyi jelleg megerősítésével, a városrehabilitációval együtt járó dekoncentrált és átgondolt elhelyezéssel, a jelen- és jövőkutatás helyzetbe hozásával, valamint a magyar tudomány és kultúra nemzetközileg is elismert teljesítményeinek kiemelésével gyökeresen átalakíthatja a múzeum ismert profilját. A cikksorozat zárásaként egy olyan lehetséges modellt mutatunk be, amely alapvetően más értelmezési mátrixban helyezi el a hazai múzeumok jövőjét.

A budapesti múzeumi valami a nemzetépítés által motivált kezdeményezés. A nyilvános párbeszéd nélkül elfogadott kezdeményezés csupán egy a múzeumi rendszer szükségszerű átalakítására. A minden megoldások legjobbikának nem nevezhető koncepció a nemzeti nagyság soha nem definiált, látszólag konszenzusos érzésére alapoz. Visszatekintve a magyar történelem sikeres korszakainak múzeumi fejlesztéseire, felmerül a kérdés: vajon nem friss tartalom, innovatív szemlélet, dinamizmus és nyitottság teszi valóban a nemzeti érdekeket szolgáló intézményekké a 21. század magyar múzeumait? A fővárosba tervezett múzeumi koncentráció a történetírás igényével lép fel. Ez a történetírás azonban nem a 21. század igényeit és szemléletét tükrözi, hanem a múzeumi konglomerátumok, sztárkiállítások leáldozóban lévő korszakára épül.

A cikksorozat első részében definiált, muzeológiai értelemben vett múzeumi negyedként pedig egy letűnt kor (művészet)története mentén értelmezhető.
A budapesti múzeumi valami koncepciója egy belső ellentmondásokkal teli ötletkonglomerátum, amely megépülése esetén a periféria máshol már meghaladott politikai fogalmának ékes bizonyítéka lehet. Az ötvenhatos forradalom egyik kulcsfontosságú helyszínén a posztnemzeti filozófia ideológiája (az MNG beolvasztása a Szépművészeti Múzeumba) és a nemzeti művészet akarásának politikai szándékaival találkozik. A nemzeti kultúra egymás mellé helyezett intézményei, csoporttá rendeződő sajátosan magyar Kunstwollenként egy torz emlékmű alapjait készülnek letenni. A helyszínválasztás szimbolikus. Ennek egyik fontos mozgatórugója a kommunista majálisok terének eltüntetése, még ha a térfoglalás szándéka ez esetben kimondatlanul maradt. Tegyük fel gyorsan a kérdést: a városi tér „visszafoglalása” helyett nem lenne-e szimbolikus és egyben nagyon is okos kortárs gesztus visszaengedni a Városliget zöldjét oda, ahonnan a Rákosi-korszak falanszterépítő logikája kipusztította?

Nyilvánvaló, hogy a múzeumi koncentráció kapcsán az át nem gondolt, meg nem beszélt nemzeti narratíva esetével állunk szemben. Nemzeti történelmet múzeumba és műemlékbe önteni, nos, ebben nincs semmi meglepő. De átgondolatlanul és laposan tenni ugyanezt vétek. A budapesti múzeumi valami ugyanis történelmet ír úgy, hogy közben megválaszolatlanul hagyja koncepciójának lényegét. Gondoljuk végig, semmilyen fórumon, senki sem oldotta fel eddig a koncepció alapproblémáit. A nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes fantáziátlan elnevezése a múzeumi vízió hiányáról tanúskodik. A senki által pontosan meg nem határozott, de betonba öntendő nemzeti narratíva kapcsán kérdések sora merül fel. Olyan kérdések, amelyek érzékelhetően nem keltettek eddig zavart a koncepció megalkotóinak fejében. A múzeumokról éledező hazai diskurzusban ezek most a legélesebb és legkínzóbb kérdések. A történelem képe zavaros és önellentmondásokkal terhes. Alaptézise a magyar művészet jelentősége, a nemzetközi kontextus bemutatása, a nemzet kulturális hagyományaiban rejlő nagyságának reprezentálása. 

Felmerül a kérdés, hogy egy kizárólagosnak tűnő szemlélet mentén lehetséges lesz-e közös nevezőre hozni a különböző szocializációjú, nyelvileg eltérő hatások alatt álló, vegyes kultúrájú magyarokat Székelyföldtől Budapesten át a dél-amerikai diaszpóráig. Észrevették-e vajon a komplexum ötletgazdái a 21. századi „összmagyarság” kulturálisan és földrajzilag rendkívül széttartó jellegét? Megértette-e bárki is a koncepció kidolgozói közül az évtizedeken és földrészeken át formálódó identitás mára kialakult különbségeit? Vajon alkalmas lesz-e ez a komplexum a vidéki magyar városból az 1930-as években kivándorló New Yorki-i zsidó ékszerész mai leszármazottai és Milosevics Jugoszláviájából az 1990-es években elmenekültek gyermekei közötti közös identitásképzésre?

Építhetünk-e bármit itthon anélkül, hogy a 21. század második évtizedében feltennénk ezeket a kérdéseket? Attól félek, nem. Különösen, amikor ilyen nagyra nyílik az olló a nemzeti öntudatot erősítő, az egységet és az összefogást propagáló kormány és a minket körbevevő világ között. Napjainkban a nemzetfogalom világszerte újraértelmeződik, a nemzeti újjászületés gondolat új politikai, gazdasági és kulturális entitásokat hoz létre. A jövő megnyerése végső soron ezúttal is a kifinomult, átgondolt és érzékeny megközelítést alkalmazóké lesz. A világ és köztünk e tekintetben a különbség elsősorban minőségi, s úgy tűnik, távol vagyunk ennek belátásától. Ez sajnos nem is meglepő. A magyar kultúrpolitika tévelyeg, értékeit és érdekeit mindig valami másnak az érdekében áldozza fel. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a beruházók lobbijának, a vidéki múzeumi rendszer az adminisztráció leegyszerűsítésének, a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása pedig egyéni ambícióknak és turisztikai vágyálmoknak lett az áldozata. A tévelygés a kultúra lényegének és mechanizmusainak meg nem értéséből adódik, s ez jórészt politikai elitünk Kádár-kori szocializációjára vezethető vissza. 

Az előző két részben a művészeti jellegű múzeumok eltérő átalakulásainak bemutatása rávilágíthatott azokra az egymástól igen eltérő stratégiákra, amelyeket egyes országok a maguk társadalmi szükségletei, gazdasági helyzetük, valamint a gyűjteményeikben rejlő lehetőségeik mentén alakítottak ki. A hazai helyzetre alkalmazott stratégia javaslat szükségszerűen túl kell lépjen a budapesti múzeumi valami alapvetően művészeti jellegén. A múzeumok szemünk előtt zajló átalakulása itthon ötletszerű, a térben és időben lehatárolt kezdeményezések csak alkalmi, projektszintű megoldásokat kínálnak. Átfogó megoldásért érdemes visszanyúlnunk a kezdetekhez. 

A 19. század során kiforrott múzeumi gondolat egyik alapvető feladatként határozta meg az intézmények számára a társadalom egészének oktatását, a legújabb eredmények átadását. A 18. század végével megnyíló művészeti múzeumok Bécstől Párizsig nem csupán az akadémiai növendékek másolási feladatihoz szolgáltak alapként, hanem a nagyközönség ízlésének pallérozásához is. A kezdetben mű- és iparmúzeumnak is nevezett iparművészeti gyűjtemények, vagy a technológiai múzeumok nem csupán a mesteremberek mintagyűjteményei voltak, hanem az iparfejlődést generáló, a 19. század megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyaihoz illeszkedő központok is. A múzeum legalább annyira szolgálta kiállításain keresztül a látogatóit, mint amennyire – mai értelemben véve – a kutatást és fejlesztést. E szerepének megszűnésében nagy szerepet játszott az állami intézmények és a magánvállalkozások együttműködésének kudarca az intézményfenntartás és -fejlesztés finanszírozásában. A budapesti Technológiai Iparmúzeum és Felső Ipariskola esete jól példázza ezt. A kettős intézmény iparos vállalkozói réteggel fennálló ígéretes együttműködésének nem a trianoni tragédia, hanem az azt követő általános pénzügyi válság vetett véget. A legalább részleges túlélést egy intelligensen megoldott szükségszerű lépés, a Magyar Királyi Kísérleti és Anyagvizsgáló Intézettel való összevonás biztosította 1921-ben.

A történelmi kitekintésen túl tegyük fel végre a múzeumalapítás és -építés egyik alapkérdését a 21. század elején: hogyan viszonyulunk a múzeumok történetének kezdetétől jelenlévő innovatív gondolkodáshoz? Tudjuk-e, értjük-e, mi lehet a szerepe ma az innovációnak a múzeumban? Mit fogunk vajon kezdeni az öt egymásra halmozott épülettel 2018-ban, amikor a szemüvegbe épített Google-kereső és a kiterjesztett valóság mindenki számára elérhető és kényelmes lehetőséget fog biztosítani az ismeretszerzésre? Felmértük-e vajon, hogy az élethosszig tartó tanuláshoz nem átgondolatlan narratívák, hanem friss, dinamikus, a jövőre nyitott intézmények kellenek? Hogyan tudjuk majd artikulálni azt a tudást, amelynek őrzésében és létrehozásában a múzeumoknak kiemelkedő szerep jutott az elmúlt két évszázadban? Értjük-e valójában milyen potenciál is rejlik a 21. századi múzeumban?

A múzeumok jövőjéről folyó diskurzusról megszámlálhatatlan konferencia, előadássorozat, kiadvány tanúskodik világszerte. A fórumok kérdésfelvetései, látószögei éppen annyira változatosak, mint maguk a múzeumok. A cseh Nemzeti Múzeumban rendezett konferencia a múzeumi terület specifikus problémái mellett külön szekciót szentelt a múzeumi innovációnak. A London School of Economics and Political Science-on, a világ egyik legjobb közgazdasági és politikatudományi egyetemén szervezett tanácskozás a múzeumi beruházások közgazdasági jelentőségét elemezve igyekezett fenntartható jövőképet felvázolni. A krakkói Nemzetközi Kulturális Központban a közelmúltban tartott előadás a múzeumi koncentráció és rekonstrukció lehetőségeiről zajlott. Eltérő megközelítésekből, de a múzeumról való eszmecsere a múzeum újradefiniálása körül zajlik. Az intenzív, interdiszciplináris nemzetközi érdeklődés új múzeumi paradigmák kialakítását érinti. A valós cél a múzeumok túlélése és társadalmilag hasznos, gazdaságilag fenntartható modellek kialakítása. Egy nemzetközileg is széles körben alkalmazható új modell az 1970-es évek szociomuzeológiájához mérhető átalakulást hozhat. Mindez éppen a világ múzeumi szempontból elszigetelt részén, Dél-Amerikában történt meg az 1970-es években, a friss fuvallat tehát nem feltétlenül a mainstream által diktált paradigmából ered. A szociomuzeológia megjelenésével a nyugati világ egészét megrázó társadalmi változásokra, az újbalos mozgalmak jelszavaira építve sikerült egy új, használható és napjainkra politikamentessé vált modellt alkalmazni. Azóta léteznek társadalmi múzeumok, a társadalom jelenkori mozgásait elemző intézmények.

Láthattuk, hogy a múzeumi stratégiák kidolgozása országonként eltérő: egy-egy nemzetközileg ismert és bejáratott modellt minden esetben a helyi viszonyokra alkalmaznak. Alapvető kérdés a továbbiakban, hogy a jelenlegi hazai helyzetben mit tekintünk irányadónak, a nemzeti fejlesztések hálózatában hol helyezhető el a múzeum. Egy ilyen lehetséges út lehet egyes múzeumok, múzeumtípusok bekapcsolása a kutatás-fejlesztés és az innováció világába. Annál is inkább, mert a kutatás-fejlesztés és innováció megerősítését célzó középtávú nemzeti stratégiának fontos csomópontjai a közintézmények. A múzeumok típusaik szerint eltérő lehetőségeket rejtenek magukban ezen a területen. A bölcsészet-, a természet- vagy a műszaki tudományok számára egészen mást jelent a jelenkor kérdéseire koncentráló megközelítés, de összességében a társadalom egészének szellemi és anyagi épülése felé mozdulhatunk el.

A bölcsészettudományok és az innováció kapcsolata kevéssé tűnhet evidensnek elsőre, pedig a kapcsolat kézenfekvő. A művészeti jellegű intézmények már ma is a médiakutatás és –fogyasztás, illetve a természettudományos képalkotás kutatásának helyszínei, ahogy ez a március végén Brnóban tartott konferencián is kiderült. A társadalmon belüli ellentétek oldásában, a párbeszéd kialakításában jelentős szerep hárul a kortárs művészeti intézményekre, akár az emberi test és a hatalom kapcsolatának vizsgálatában, akár a közelmúlt történelmének megértésében. Az autógyártás, a biotechnológia, a megújuló energiaforrások vagy az informatika területén is találunk olyan muzeális gyűjteményeket, amelyek már napjainkban is a kutatás-fejlesztés szolgálatában állnak. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárát a jelenkor-kutatás szempontjából éppen az különbözteti meg a Műszaki Egyetem laborjaitól, hogy az utóbbi a hazai autótechnológia fejlesztések egyik aktív színtere. A későbbiekben még szó lesz a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról, azt azonban már most érdemes megjegyezni, hogy az egészségipar fejlesztése szempontjából kevesebb releváns múzeumi kutatóhelyet lehet elképzelni, mint a hazai fürdőkultúrát, gasztronómiát és egyéb kapcsolódó közgazdasági területek kutató és bemutató intézményt.

Alapvető kérdés, hogy képesek vagyunk-e észrevenni a múzeumban rejlő innovatív potenciált és kutatóhellyé, a tudományos párbeszéd helyévé tenni az akadémiai kutatóintézetekhez, vagy az egyetemi tanszékekhez hasonlóan. A kutatás-fejlesztési és innovációs rendszer elemei közé közintézmények, vállaltok és vállalkozások tartoznak, a köztük lévő optimális együttműködés három alappillére a tudás előállítása, felhasználása és áramlása. Ez a feladatháló egyaránt jellemzi a kutatás-fejlesztés hagyományos színtereit és a múzeumokat, más-más előnyöket nyújtva a hármas feladatmegosztásban. Az akadémiai kutatóhelyekre az egyéb elfoglaltságoktól mentes intenzív egyéni kutatótevékenység, az egyetemi tanszékekre a tudás átadása mellett a hallgatói közreműködéssel kivitelezhető emberigényes feladatok megoldása jellemző. Ebben a mátrixban a múzeum erőssége a tudás tárgyközpontú eredményeinek folyamatos újragondolása, valamint a létrehozott tudás és az ismeretek magas szintű átadása az élethosszig tartó tanulás jegyében. A múzeumokban előállított tudás differenciált közvetítése valójában nem más, mint a modern múzeum születésekor megfogalmazott működési elvek alkalmazása napjaink igényeire. A múzeum kutatóhelyi jellege minden intézmény alapdokumentumaiban rögzített feladata már ma is. De mit jelent a múzeum feladata napjainkban? Képesek vagyunk-e saját korunk kihívásaira alkalmazni a múzeumi rendszert? Meglátjuk-e a lehetőséget abban, hogy a társadalmi vagyont őrző muzeális intézmények egy részét integráljuk a kutatás-fejlesztés és az innováció világába. Ezzel nem csupán a tudás létrehozásának és átadásának intézményi keretei, hanem a múzeumi gyűjtemények jövője is biztosabbnak tűnik. Az intézményekben felhalmozott tudás és tárgyi emlékanyag őrzésére és gyarapítására fordított, évről évre csak fogcsikorgatva rendelkezésre bocsátott költségvetés felhasználása innentől egészen új értelmet nyer. Az ilyen módon elérhetővé váló, a múzeumi munka részét képező folyamatos újítások révén pedig a gyűjtemények gyarapítása régen nem látott lendületet kapna. Az általam innovatívnak nevezett múzeumi szemlélet tehát egy olyan tudományos műhelyt takar, amely az adott múzeum gyűjteményeire, korábbi eredményeire és kutatási tevékenységére alapozva az intézmény gyűjtőköréhez kapcsolódó szakmák/tudományágak szakemberei és kutatás-fejlesztéssel foglalkozó cégek aktív bevonásával hoz létre új tudást. Az így létrejött ismereteket és eredményeket a közvetett felhasználáson túl a közönséggel kiállítások, előadások, szabadiskolák és kiadványok segítségével osztja meg. 

A múzeum csak látszólag a múlt raktára; már létrejöttének pillanatától kezdve a jelenre fókuszált. Elnevezése a Muszeionra, az ókori Alexandriában működő, tudósok számára fenntartott egyetem- és akadémiaszerű intézményre utal. S noha az ókori tudományosság e fellegvárában is őriztek tárgyakat, az intézmény sokkal inkább a tudás előállításának helyszíne volt, figyelmét a jelenre és a jövőre fordította. A jól működő, vezető múzeumok gyűjteményezési és a kiállítás-politikájuk meghatározásakor világszerte saját koruk hívó szavára hallgatnak. S noha minden esetben a múlt tárgyait gyűjtik, azok kutatása és értelmezése már a jelen kihívásaira válaszol. A jelenkor kutatása és a saját korunkhoz való viszony megértésekor a múzeum szelekciós szerepe válik hangsúlyossá. A jelenkor jelenségeinek megértése, a kortárs tárgyak múzeumba kerülése a modern múzeum megjelenése óta problematikus. Az 1818-ban a párizsi Luxemburg Palotában berendezett és 1937-ig ott működő Musées de l’Art Vivant, azaz az Élő Művészetek Múzeumának a szerepe a folyamatosan termelődő műtárgyállomány bemutatása volt.

Az intézménybe került kortárs darabok közül a kanonizált művek 30–40 év elteltével más jelentős országos közgyűjteménybe kerültek: a Jeu de Pomme-ba, az Orangerie-be, vagy újabban a Musée National d’Art Moderne-be. Ez a múzeum tehát azért jött létre, hogy segítse kiszűrni a folyamatosan létrejövő műtárgyak közül a minőséget, megteremtve a művészeti kánont. Hasonló, a jelenkorra összpontosító központ Magyarországon is működik, az előző példától eltérő, tudományos profillal. A jelenkorkutatás hazai központja a Néprajzi Múzeumon belül működő MaDok, amely a „muzeológia számára még mindig kihívásokat jelentő kategória, a jelenkor fogalmához tartozó, gyűjteményi szempontokat is megvalósító empirikus kutatások átláthatóvá tételére, és egy tudományos fórum kialakítására tett kísérlet”.

Az innovatív múzeum működésének modellezéséhez kevés alkalmasabb példát lehetne találni, mint az Magyar Építészeti Múzeumot, ezt az évtizedekig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alá tartozó, kiállítóhellyel és valódi múzeumi működéshez alkalmas épülettel nem rendelkező, jobb sorsra érdemes intézményt. Vegyük tehát végig, milyen funkciók társíthatók a magyar építészet múltját – és jelenét – gyűjtő, kutató és bemutató múzeumhoz. Az innovatív múzeumi szemlélet megőrzi a múlt tárgyainak gyűjtésének szerepét, de emellett aktív szerepet játszik azok létrejöttében is. A tudás létrejöttének helyszínén a gyűjtés és bemutatás összefüggései alapvetően megváltoznak. Aktív szerepvállalás révén az intézmény létének értelmét a részint saját maga által is előállított immateriális és materiális tudás (gondolatok, tervanyagok) őrzőhelyévé válása adja. A Magyar Építészeti Múzeum – ahogy nevéből is következik – továbbra is a magyar vonatkozású építészeti emlékek gyűjtőhelye. Tegyük hozzá, hogy a magyar jelző ez esetben is a Kárpát-medence egészében folyó örökséggel és a folyamatosan alakuló építészettel kapcsolatos. Ebbe ugyanúgy beletartozhat a Székelyföld kortárs vernakuláris építészetéről folyó párbeszéd anyagainak dokumentálása, avagy a manapság már aligha kizárólagosan magyar vonatkozású szabadkai városrendezési tervek figyelemmel követése. A szerzeményezés „nemzeti látószöge” és az építészetről folyó párbeszéd nemzetközisége nem kizáró, hanem egymást erősítő szempontok. Még ha külföldi vonatkozású építészeti anyagok gyűjtése nehezen megoldható is, a hazai építészeti gondolkodás alakulását őrző tervanyagok egy-egy másolatának megőrzése az intézmény küldetésévé kellene, hogy váljon. Ez ma már leginkább csak elhatározás, megfelelő jogi környezet és szervertárhely kérdése.

A dokumentáló jellegű anyaggyűjtés mellett az építészeti múzeum feladata – az egyetemi tanszékek mellett, azokkal szoros együttműködésben – építészeti továbbképzések, workshopok szervezése építészhallgatók, építészettörténészek, valamint az építészet formálásában érintettek számára. A hely és az építészet szelleméből adódik, hogy technológiai, építészetelméleti és államigazgatási szempontok együttes jelenléte által válhat az intézmény a magyar építészet műhelyévé. Ilyen módon, az építészetet és az örökségvédelmet érintő szakmák közi párbeszéd helyszíneként az intézmény alapvető küldetése a kortárs magyar építészet nyilvánosságának biztosítása is. Az intézmény inkubátorházként is működhetne, a bécsi MQ példáját továbbgondolva a környezetében elhelyezett építészeti, belsőépítészeti és dizájnstúdiókkal szoros együttműködésben. 

Köztudott, hogy az Ötvenhatosok terére tervezett konglomerátumban főleg olyan intézményeket helyeznének el, amelyek évtizedek óta nem múzeumi célra tervezett épületekben állnak. Annyi bizonyos, hogy a Nemzeti Galériának, a Néprajzi Múzeumnak, az Építészeti Múzeumnak és a Fotográfiai Múzeumnak gyűjteményeik jelentősége, áldatlan raktározási, kiállítási és munkafeltételeik miatt új, kortárs épületre van szüksége. A kérdés az, miért csak ezekről az intézményekről gondolkodunk? De valóban nincsen más, hasonlóan súlyos problémákkal küzdő országos múzeumunk? A Szépművészeti Múzeum gravitációs ereje mintha elfeledtetné múzeumi rendszerünk problémáinak komplexitását. Új, átfogó megoldásnak pedig egyelőre a körvonalai sem látszanak. A művészeti múzeumok problémája mellett elsikkad néhány legalább ennyire fontos, és nemzeti szempontból is jelentős intézmény, amelyekre szintén alkalmazható lehet az innovatív szemlélet. 

A sorban elsőként vegyük a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot, amelynek ismertségét és megbecsülését jól jelzi, hogy az elmúlt egy évtizedben háromszor váltott épületet a városon belül. A múzeum gyűjtési területe számos olyan turisztikai ágazatra kiterjed – gyógyturizmus, gasztronómia, borászat –, amelyek a gazdaságfejlesztés és országimázs-építés fókuszában állnak. A Michelin-csillagos budapesti éttermek mellett a bukdácsoló szakácsképzés, a grandiózus fürdőberuházások mellékvágányán feltűnő, fenntarthatatlan makói fürdőépület, vagy a nemzetközi versenyeken díjakat arató fiatal magyar borásznemzedék panaszai az ambíciók és a realitás közötti diszharmóniáról tanúskodnak. A fenti területek nemzetgazdasági jelentőségét mindegyik kormány hangsúlyozta, a továbblépéshez az innovatív múzeum koncepciója egy lehetséges megoldás. Egy olyan komplex, számos ágazatot összefogó múzeum, mint a Vendéglátóipari elsőként érdemelné meg, hogy másként tekintsünk rá, mint a múlt poros lerakatára. A Vendéglátóipari Múzeum innovatív modell szerint, szakmákon átívelő, aktív fórumként és inkubátorként működve minőségi változást hozhat a gyűjtőkörét érintő problémák megoldásában. Innentől kezdve a nem éppen kifinomult stratégiai gondolkodásukról ismert kerületi önkormányzatok egy ilyen intézmény megtartásában és nem elüldözésében lennének érdekeltek. Az intézményhez kapcsolható olyan kisebb, jelenleg az ismeretlenség homályában létező intézmények is új lendületet kaphatnak, mint Húsipari, a Malomipari Múzeum, vagy akár a bizarr nevű Sütőipari Emléktár. A Műszaki és Közlekedési Múzeum esete jól példázza, hogy ésszerű, gyűjteményi szempontból indokolt összevonások révén nem csak gazdaságosabban működő, de izgalmasabb intézményeket lehet létrehozni.

Az innovatív szemlélet mellett a hazai múzeumügy megújításának organikusabb megközelítése nem az egy helyre sűrítés, hanem a dekoncentráció lenne. A várostervezés területén évtizedek óta koncepciótlanul és fantáziátlanul tengődő magyar fővárosban egy hosszú folyamat eredményeként, a városszövetben természetes módon elszórt kulturális intézményi hálózat jött létre. Az elsősorban magánkezdeményezésekre induló, alternatív helyek mellett ezt a folyamatot erősítik az önmagát a Kultúra Városaként definiáló Óbuda izgalmas, de kevéssé látogatott múzeumai, és Újbuda kulturális főutca projektje is. Ebben a keretben a múzeumoknak eddig elhanyagolható figyelem jutott. A múzeum nyitott kapui egy egész városnegyed rehabilitálásának eszközeiként fontos társadalmi szerepet tölthetnek be, ahogy azt a párizsi Pompidou Központ azóta modellé vált megoldása is mutatja. 

A múzeumok elhelyezése problematikájának nagysága önmagában külön tanulmányt érdemelne. A múzeumi épület üzenet marad akkor is, ha új, ha bővítményről, vagy ha megfelelően újrahasznosított, funkcióját vesztett korábbi épületről van szó. A főváros építészet-történetileg jelentős, vagy legalábbis érdekes múzeumi épületeinek bővítése, korszerűsítése az utóbbi években igencsak reflektorfénybe került. A Szépművészeti Múzeum sokak szerint átgondolatlan és szakszerűtlen bővítését 2010-ben leállították, a Nemzeti Múzeuméról az ötletpályázat óta nem sok újat hallani, az Iparművészeti Múzeum megújításához igencsak szükséges tervek megvalósításához pedig jelenleg még nem állnak rendelkezésre források. A sors fintora, hogy az átgondolatlan intézményi összevonás sodorta olyan helyzetbe a Ludwig Múzeum vezetését, amelyből egyelőre nem kínálkozik más kiút, mint kényszerű társbérlet a Nemzeti Galéria mellett. Az ország legújabb és legjobban felszerelt múzeumi épületébe pedig ki tudja, milyen gyűjtemény kerülhet. Bármilyen hányatott sorsú múzeum is lel majd otthonra azonban falai között, annyi biztos, ez az aktus méltó befejezése lesz a másfél éve dédelgetett grandiózus dél-pesti kulturális és üzleti beruházásnak. A Nemzeti Színházat, a Művészetek Palotáját, konferenciaközpontot, szállodát és bevásárlóközpontot magába foglaló együttes torzója emlékeztethetne mindenkit arra, hogy hova vezet egy politikai döntést követően elindított társadalmi párbeszéd. 

S végül, még mindig a helyszín kérdésénél maradva, az elhelyezendő múzeumok lehetséges helyszínei közé pedig vegyük fel használaton kívüli ipari műemlékeket is. Az óbudai Gázgyár még önkormányzati tulajdonban lévő épületeiről, a meseszép, romantikus tornyokról, melyek integrált örökségvédelmi szemléletű lehetőségeiről épp mostanság formálódik egy elméleti munka. Egy innovatív múzeum elhelyezése városi tereink újragondolásának folyamatával kell együtt járjon. A Millenáris még mindig felújítandó épületei és a szélcsatorna adottságait figyelembe vevő új tömbjei kitűnő helyszínként szolgálhatnának az Építészeti Múzeum számára. Az újjáéledő Átrium, a Jurányi inkubártorház közelsége kulturális intézetek laza szövedékeként éleszthetné újra Buda ezen, jobb sorsra érdemes részét. A valamikori Goldberger Textilgyár épületére plázaterveken kívül a kortárs jelleget erősítő funkcióhoz illeszkedő tervek is készültek Goldberger Divatház néven. Az új környezetben még akár az alig ismert Óbudai Textilmúzeum is elhelyezhető lenne, új funkcióval és küldetéssel az újragondolt és rehabilitált textilgyár területén. A mellette épülő pláza tulajdonosai fejlett stratégiai gondolkodásról és hosszú távú érdekeik felismeréséről tanúbizonyságot téve a kereskedelmi és innovatív múzeumi funkció integrációjában egy itthon még nem létező modellt valósíthatnának meg. Ez csak az egyike azon intézményeknek, amelyek lehetséges terepként szolgálhatnának a magyar múzeumok profiljának innovatív újrarajzolásához.

Székely Miklós