A Csend Háza Mátraverebély-Szentkúton

A Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely területe nemrég új épülettel gazdagodott. A szerzetesek, papok, nővérek elszállásolására szolgáló Csend Háza finom eszközökkel szövi tovább a zarándokhely építészeti történetét és szépen illeszkedik a festői környezetbe. Golda János és Winkler Márk beszámolója. 

Szelíden hullámzó, változatos táj a Cserhát és a Mátra között. Valahol itt húzódik a kéktúra jelzés, lánykori, de újra használatos nevén Mária út, a magyar El Camino. A szentkúti völgy bejáratánál a mátrai betyár, Vidróczki Márton rönkből faragott, repedezett szobra fogad nagy harcsabajusszal, nyakán átvetett ostorral, karimás kalapja alól melléig lógó összefont hajcopfokkal. Inkább szelíd, mint marcona. Mellette a száz évvel fiatalabb, átszellemült arcú szénbányász másképp idealizált faszobra sisakban, fejlámpással, felgyűrt ingujjban. A másik oldalon szolid kettőskereszt. A naturális népi alakok sötét kontúrja mögötti zöld lankákon hatalmas napelempark pixeles sávjai csillognak a délelőtti kánikulában. A völgyben először Kányástelep A-, B-, C-sori típusházait, majd a felhagyott bányaüzem lepusztult ipari zónáját hagyjuk el. Az út a hegy felé fordul, megint lakóházak, konferenciaközpont, bazársor, napelem-pergolával kiegészülő parkolók, korábbi és mai fejlesztések, építkezések nyomai. Összeszűkül a völgy, megjöttünk Szentkútra. Kíváncsi vagyok, milyen az új atmoszféra és el lehet-e csendesedni benne?

A 2015-ös Nagy Tamás-féle koncepció egyértelműen új térbeli helyzetet hozott létre. A szemközti többszáz méteres, tektonikusan törtvonalú, lamellás új zarándokszállás támfalépület inkább az északi hegyoldal lábazati szegélye, tájléptékű formálása kitágította és értelmezhetővé tette a teret a völgyben álló régi és új épületek számára. Új kontextust teremtett. Maga a hely vált befogadó építészeti környezetté. A völgy torkolata igazából egy hatalmas ligetes parkoló közösségi terekkel a tömeges zarándokturizmus számára, középen az új fogadóépülettel, amely a régebbi pavilonsort az út másik oldalán folytatva, térben lezárja a korábbi évtizedeket. Íves öble tényleg mintha a Pasaréti téri ferences központ buszfordulóját idézné, az erdő felől viszont lombos fák lenyomatai vájnak íves falüregeket a lábakon álló, bumerángformájú tömör korpuszba. Épületszobor – a profán város és a szakrális természet plasztikus egymásra hatásásának témájára. Szép, jó így megérkezni. Nem nagyon lehet ide többé lángossütő bódékat húzni.

A fogadóépületen túl többféle építészeti hagyomány él tovább, jóleső módon mindegyik a saját karakterében. A feszületnél útelágazás, lefelé a templomhoz és a szent tisztásra jutunk. Felfelé indulunk, az északi hegyoldalban kőtámfalakkal megtámasztva a temető, a Csend Háza – első látásra erődszerű falai a fák közé bújnak - és a kálvária stációi sorakoznak.

A 2015-ös fejlesztés nem terjedt ki erre a területre, ahol még Nagy Tamás – Borbás Péterrel közösen – a Csend Háza helyét kijelölte. Szerzetesek, papok, zarándoklatvezetők, szerzetesnővérek számára kellett tervezniük egyéni és közös, fizikai és lelki feltöltődére szolgáló 8-10 fős pihenőházat. Mindketten U-alaprajzú, kerengős, kolostorudvar-formából indultak ki, de Tamás a szemközti zarándokszállások mintájára ezen az oldalon is a hegy oldalába süllyesztett támfalépületet javasolt, a völgy felé, tehát észak felé megnyíló udvarral és lamellás üvegfalakkal, a hegyoldal részévé váló teraszos zöldtetővel. Nem ház, inkább tájbeavatkozás lett volna ez is.

Péter viszont kiemelte a házat és visszafordította az átrium nyílását a hegy felé – dél felé –, hogy napsütötte, védett pihenőudvart alakíthasson ki a hűvös-árnyékos, sokszor zarándokoktól, turistáktól nyüzsgő völgyben. Teljesen új térbeli helyzetet hozott így létre, hátul a zöld hegyoldal, a természet monumentális temploma adja a kvadrum déli „homlokzatát". Közösen döntöttek az utóbbi koncepció mellett.

Közelebbről inkább már komoly középületnek, mintsem titokzatos erdei építménynek tűnik a Csend Háza. A befelé lejtő féltetők és a nyílások előtti szokásos sűrű vertikális lamellák miatt elölről falszerűen zárt, homogén a hatás. A völgy felőli, északi szárnyban kaptak helyet a közösségi helyiségek: a konyha, a nappali, a kápolna, a közös mosdók, a gépészet, a bejárat. A rézsűs kiemelés kicsit monumentálisabbá teszi a hatást, de a földszínűre festett horizontális tömeg mégis beleolvad az erdős környezetbe, amit kőtámfalak, lamellás fakerítések, finoman vezetett erdei utak, tereplépcsők és a szintkülönbséget kihasználó, kőből épített fedett támfalcsűr is segít. Ez az épület meghatározó nézete.

A keleti és nyugati oldalszárnyban vannak az egyfős, minimál méretű, de összkomfortos lakrészek, a háló- és fürdőszoba ablakokon szerencsére nincsenek lamellák, az összeforgatott kettős nyílásritmus miatt azonban megváltozik a homlokzati karakter.

Hátul a hegy felől pedig az átriumudvart lezáró tömör fal pozíciója, eltérő anyaghasználata, az elé helyezett nagyméretű növénykiültető edények hangulata, az udvar és a hegyoldal konkrét funkcionális kapcsolata okoz némi bizonytalanságot. A tökéletes nyugalmat, elvonulást, páratlan látványt biztosító udvarház építészeti koncepciójának lényege a térbeli viszony ház, udvar és hegy, erdő között. A kolostorudvarok általában a templom oldalfalához épültek. Itt a három oldalról egységesen fa-üveg udvari homlokzat a hátsó tömör kerítésfalhoz kapcsolódik. Utóbbi a ház része, vagy már a tájhoz tartozik? Az átrium lezáró fala mögött épült egy másik, szintmagas támfal is, amely megtámasztja a terepet, és fölfelé nagyobb területet irtottak, hogy drótkerítéssel védhessék a házat a vadaktól.

Az első vázlatok még nyitott-fedett, tornácos oldalfolyosóról szóltak a puritánság, a komfortzóna elhagyása jegyében. A beüvegezés után megmaradt eresz-túlnyúlás veszített erejéből, de még éppen elég a csendes meditáláshoz esőben. Minden lakrészhez tartozik egy udvarra nyíló tömör fa ajtó, ezek a folyosó szellőzését is biztosítják a fix üvegezésű mezők között. A kereskedelmi harmonika szúnyoghálók viszont nagyon sérülékenynek tűnnek még ebben a közegben is.

A környező tájra nyíló déli átriumudvar erős építészeti alapgondolata funkcionálisan számomra maradéktalanul igazolta magát. A külső, falszerűen zárt tömeg (vakolt fal) és a belső, tárgyszerűen kezelt, nyitott udvarhomlokzat (faburkolat) karaktere kisebb hiányosságokkal kiegészítik egymást és jól szolgálják a közösségi és egyéni pihenés nyugalmát. A belsőépítészet, a burkolatok, a világítás, a mobíliák, a tárgyak a puritanizmus és a luxus, az egyedi és a kommersz szélsőértékei között valahol középtájon találták meg a helyüket. Talán a megvilágosító csendhez is eljutnak majd az itt pihenők.  

Visszaereszkedve az elágazáshoz a térszinten a rendház gyóntatóudvara és a bazilika után boltozott kőfülkékkel tagolt, íves kőtámfal határolta tágas, ligetes erdei tisztásra érünk a templom mellett. Itt van a díszes szent kút, a barlang és a szabadtéri misézőhely, a zarándoklatok célpontja. A friss forrásvíz évszázadok óta testi és lelki enyhülést, gyógyulást hozott a környék népének és ma is vonzza a komfortzónájából kikívánkozó embert. A ferences remeték ötszáz évig őrizték a forrást a hegyen lakva. A kőbe vájt remetebarlang is lehetett volna a Csend Háza előképe, ők biztos ismerték a csendet. A felújított robosztus barokk bazilika, a rendházi gyóntatóudvar, a kibővített zarándokszálló, a kút, a szabadtéri templom a mozaikképes barlang-szentéllyel – nagyon különböző formai elemek. Harmóniájuk a hely tiszteletében, megértésében, a részletek fegyelmezett pontosságában és a rendezettségben keresendő. A bazilikában őrzik, és 2000 óta újra öltöztetik a barokk öltöztető Mária-kegyszobrot, ősi népi szokások és a modern rekatolizáció máig élő tárgyiasulását. Vidróczki és a bányász jut eszembe. Meg a csend.

Golda János

Az év elején, talán valamikor január végén találkoztam először a Csend Házával. Pár fotót találtam róla az interneten, a szentkúti zarándokközpont fejlesztéséhez kapcsolódóan. Megragadott puritán, mégsem rideg egyszerűsége. Ritkán épül ma Magyarországon ilyen, valóban időtlen minőségű kortárs épület – gondoltam, akkor még kissé elhamarkodottan, mindössze néhány kép alapján. Talán első látásra nem egyértelmű, hogy milyen kitüntetett értéket találhatunk egy ilyen csendes házban, amelynek tömege, formai megoldásai, anyaghasználata, és semelyik egyéb tulajdonsága sem tűnik egyedülállónak, meghökkentőnek, egyedinek. Kérdés persze, hogy a formai leleményt vagy valami mást tekintünk az építészet értékének. Pazár Béla így fogalmaz ezzel kapcsolatban: