Tiszta lappal – Az Andrássy út 52. műemléki felújítása

Schmahl valóban a kiépülő Sugárút akkori legdrágább magánépületét csinálta meg, ami sok más hazai középületet is lekőrözött abban, hogy még a mellékutcai homlokzat is kőből van. Egy ilyen épület kétségtelenül jó kiindulási alapnak látszik ahhoz, hogy a világháborúkkal, államosítással és leginkább az épület nagyfokú elhanyagolásával járó 20. századot követően szállodaként éljen tovább.

Az Archikonnak már nem egy idősebb mester passzolta le a munkát, hanem egy meghívásos pályázat révén jutott a feladathoz. Szépítés nélkül állítható, hogy egy ilyen esetben e pályázatok inkább arról szólnak, hogy ki képes több vendégszobát úgy elhelyezni az épületben, hogy mindaz keresztül is megy az építési hatóságokon. Emellett persze a belsőépítészeti koncepció is nyom valamennyit a latban, és itt nem tudja a művészettörténész szerző nem megemlíteni azt az amúgy apró geget, hogy az első látványterveken az itáliai reneszánsz festményekről „leugrott" emberalakok megjelenése milyen rég nem látott szellemességet vitt ebbe a műfajba.

A lényeg azonban az alapvető építészi kihívás, amivel a tervezők szemben álltak:azaz a hagyományos, kéttraktusos, 19. század végi pesti lakóházstruktúra minél inkább jövedelmező hotellé formálásának mikéntje. Ebben pedig nagy rutinja volt már az Archikonnak. Az egytraktusos szárnyakban a traktusközi belső főfalak mentén futtatott, közlekedővel megoldott, középfolyosós elrendezés végül  a téglafalként bemutatott tűzfal mellé húzódott, az új, füstmentes lépcsőházi és felvonómagot pedig nem az egykori cselédlépcső helyére, hanem az Andrássy úti szárny belső traktusába, a főlépcsőház és a szomszéd ház közé szorult részre helyezték a tervezők. A bűvös (szoba)szám így a 123 lett, amiből végül 121 valóban várja már a Budapestre látogatókat.

Amivel a tervezőknek többek közt még meg kellett küzdenie, az a Haggenmacher-lakásból fennmaradt néhány történeti enteriőr megőrzésének és az új funkcióba történő belesimításának kérdése volt. A feladatot sikerrel oldották meg, a kandallós, fa fal- és mennyezetburkolatos szobák egyike tárgyalóként, különteremként hasznosult, míg a másikból egy kötetlenebb társalgó- és közlekedőtér lett a hotel I. emeletén.

Nagyobb kihívást jelentett a falburkolat és a stukkózott mennyezet miatt válaszfalakkal nem megosztható, utcára néző szoba, amelyekben végül egy a térbe helyezett, tükörfelületekkel ellátott „doboz" lett a megoldás a fürdőszoba és a kapcsolódó gépészet elhelyezésére. Ott járva, ez a kortárs réteg elsőre meghökkentő, és talán kevesen kerülgetnénk mindennap szívesen otthonukban, ellenben egy pár napig belakott térhez igen érdekes élményt képes hozzáadni – különösképpen a hotelszobák egész világot behálózó egyenvilágában. Jelen sorok írója eddig csak rajzlapon találkozott műemléki térben ilyen megoldással, azonban az itt látottak kétségtelenül meggyőzők abban a tekintetben, hogy az ilyen megoldásoktól nem szabad teljesen elzárkózni kevésbé jelentős, de védett történeti terekben. (Belsőépítészet: este´r partners)

A belső udvar már-már rutinszerűnek nevezhető lefedése ebben az esetben is teljesen érthető igény volt. A belsővé vált, több szint belmagasságú térben is jól érvényesül a loggiás közlekedőn eredetileg is alkalmazott pepitamintás kőlap felnagyítása. Erre került rá a földszinti hátsó szárnyakban udvarkapcsolattal és az egykori cselédszint helyén is kialakított étkező asztalainak egy része. Ennek érdekében ugyan a földszinti és a félemeleti homlokzatot át kellett alakítani, azonban az alkalmazott megoldás se nem disszonáns, se nem historizáló – jól megválasztott egyensúlyról van szó.

Nem utolsósorban pedig a nagyméretű nyílások jó lehetőséget adtak arra, hogy az Andrássy úti szárny többemeletes belső, kőből készült loggiáját megcsodáljuk. Sajnálatos, hogy a belső közlekedők miatt szerepét vesztett függőfolyosónak az új funkcionális rendben nincs szerepe, ugyanakkor kétségtelen, hogy ez nem könnyű feladvány. A hatalmas kapualj restaurált formájában középületek hasonló tereit megszégyenítő látványossága lett az Andrássy útnak, sajnálatos ugyanakkor, hogy minden jószándék ellenére, a részben restaurált, részben rekonstruált felületek neoreneszánsz groteszkfestései kifejezetten gyengén sikerültek.