Búcsúzunk Konrád Györgytől, a „különös építésztől”
A 2019. szeptember 13-án, 86 évesen elhunyt, Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista szociológusként végzett munkájával sokat tett a lakótelepek társadalmi problémáinak feltárásáért, kollektívák tagjaként pedig többek között a keszthelyi tervpályázatban és a bécsi világkiállítás 1990-es pályázatán is részt vett.
„Különös építész Konrád György” – írja a napokban elhunyt Rajk László az Élet és Irodalom 2003. április 4-i számában. Rajk szerint a módszere teszi különlegessé, hiszen míg a többiek írnak, ő sétál a városban - de mégsem marad eredmények nélkül. És valóban: a hatvanas évek közepétől a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársaként a pedagógusdiplomás Konrád György komoly kutatásokban vett részt. Szelényi Ivánnal közös kéziratai, tanulmányai: Az új lakótelepek szociológiai problémái (1969), A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai (1971), a két évtizedig fiókban maradt Urbanizáció és területi gazdálkodás (1971-1973) a városszociológia alapművei közé tartoznak. Utolsó közös művük, az 1974-ben befejezett Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz már szintén nem juthatott el a kiadásig. A kéziratot lefoglalták; Szelényi a kivándorlást, Konrád a belső emigrációt választotta.
A szociológiával felhagyott, de az építészethez kapcsolódó gondolkodással nem – emlékeztet idézett írásában a vele baráti kapcsolatban álló Rajk. Legalábbis azzal az építészettel nem, amely valami önmagán túlmutató helyzetet tudott létrehozni. Ekler Dezsővel, Gyarmathy Katalinnal, Nagy Bálinttal, Pikler Katalinnal és Rajk Lászlóval részt vettek a keszthelyi városközpont és kastélykör 1981-es pályázatán; Bachman Gáborral, Haraszti Miklóssal, Rajk Lászlóval az 1986-os japán Shinkenchiku pályázaton, ahol az „Ellenállás védművei” témájú pályázatra „A sztrájkoló háza” című munkával reflektáltak; az előző csapattal a bécsi világkiállítás 1990-es „Hidak a jövőbe” építészeti tervpályázatán a „Hazug, mint a híd” mottójú kritikus művel; valamint Haraszti Miklóssal és Rajk Lászlóval a Graphisoft konferenciaközpont 2002-es pályázatán.
Szociológusként szerzett élményei ihlették Konrád második regényét, A városalapítót, amelynek kiadását 1973-ban elutasították; csak négy évvel később, megcsonkítva jelenhetett meg. Az alkotó emléke előtt ebből vett idézettel tisztelgünk.
„A várost kinagyítva hány furcsa és idétlen gondolat tárul föl előttem, a tárggyá vált képzelethiány mennyi különc ábrája, mérnökök, pallérok, családapák rigolyás ostobaságai. Tervezőtársaimmal néhány éve helikopteren szálldostunk fölötte: miért ne lehetne másképp, mint ahogy van, miért maradjon itt ez a ház, ez az utca? Igazolhatatlan, ésszerűtlen város, rendetlen, zsúfolt, anarchikus, légcsatornákat fuldokló tüdejébe nyissuk meg eltömődött vezetékeit, szakítsuk át sugaras-körkörös szerkezetét, a központot szétveti a forgalom, gyáva érzelgősség megkímélni az óváros hullámos és fárasztó rejtelmeit, ez a tizenkettedik óra, eljött a hasfelmetszés ideje, leereszkedtünk, óriás szitakötőnk alatt salakfüstkatlan, portölcsér, az utolsó homokszemig fölforgattuk a várost, ujjunk alatt a levegőben egymást kergették a képzelet forradalmai.
Agyagból, fából, habszivacsból hónapok alatt elkészült a város olajfestékkel bemázolt, majd dörzspapírral kissé megkoptatott, szobányi mása, két kis ütődött, kopasz szobrász sírnivalóan pontos játékmodellje, hintáztunk fölötte lengő gumiszéken, mint a járni tanuló csecsemők, hülyéskedtünk a súlytalanság cirkuszi szökkenéseivel, kiemeltük helyéből, ami szemünket szúrta, majd óvatosan visszatettük, és ahogy repkedtünk, inogtunk az építészeti erkölcs cáfolhatatlan sérelmei, gondolattalan tervek hordalékai fölött, egyre megfontoltabban nyúltunk hozzá ahhoz, ami van, eltűnt belőlünk az ívek és szögletek s a köztük megtanulható mozdulatok diktátora, már vigyázva tettük az idő megszokhatatlan testére kezünk, tömeg- és térsorainak hálózatára már nem akartuk ráfényképezni agyjáratainkat, és bár a város ki volt szolgáltatva mindent újjárendező ötleteinknek, bár fogalmaink egyszerű rácsozatát ráerőszakolhattuk a terepre, egyre kétségesebben néztük egymást, s csak lengedeztünk tétlenül a zavaros makett fölött, mert végül is, minek tagadjuk, tetszett nekünk ez a város, hasonlított hozzánk, s a szürke járdák színeskréta-gyermekrajzaihoz…”
Konrád György: A városalapító, 2. fejezet. (A mű teljes szövege hozzáférhető a Digitális Irodalmi Akadémia könyvtárában.)
Portréfotó: Danmay, Wikimedia Commons
