Cselszövők és tréfamesterek

A Magyar Nemzeti Galériára kiírt meghívásos nemzetközi tervpályázat eredményei újranyithatják a budapesti kulturális városfejlesztésről szóló vitát. Vár vagy Liget? Zöldmező vagy barnamező? Másolat vagy eredeti? Anakronizmus vagy kortárs? Bardóczi Sándor elemez.

Balázs Mihály a Liget-Budapest projektről tartott kerekasztal beszélgetésen a K:antinban arról beszélt, hogy az architecton másodlagos jelentése: cselszövő. Nagyon finom, játékos karakterleírás ez arra, ahogyan a problémát megoldani készülő kreatív építész, mérnök az elé kerülő feladatot részleteiben is megértve azt nem szervilis módon értelmezi, hanem sok esetben felül is írja az előzetes megbízói elvárásokat. Ez az építésnek (használjuk ezt a szép szót most a jobbá, épebbé tétel értelemben) természetes sajátja, a tézist antitézis, végül szintézis követi egy oda-vissza csatoló folyamatban.

A Liget-Budapest projekt keretében az Új Nemzeti Galériára kiírt nemzetközi építészeti tervpályázatok eredményének publikálása óta két síkon indult izgalmas vita, amely nemcsak a szaklapokat, de az országos és a közösségi médiát is képes volt tematizálni. Az egyik síkon a publicisták és hozzászólások a nyertes tervek „másolat” jellegét boncolgatják, a másik síkon pedig Zoboki Gábor „ellentervét”, amelyben rögtön két botránykő is van: az új helyszínjavaslat és a Szent György téri helyszínre tervezett épület anakronisztikus építészeti megformálása. Mindkét síkon többszörösen megosztott mind a szakmai, mind pedig a laikus közönség. Az architecton tehát mozgásba lendült.

Elébb a „másolatokról” néhány tisztázó szót. A Liget-Budapest projektiroda feltett eredeti célkitűzése volt, hogy a Múzeumi Negyed zászlóshajójának tekinthető Új Nemzeti Galériára olyan világhírű építészirodákat hívjon meg, akik képesek arra, hogy a Múzeumi Negyedet világviszonylatban is hírértékű, egyedileg megformált épülettel gazdagítsák. Az első pofont akkor szenvedte el a meghívásos tervpályázat, amikor két magasan jegyzet név, Jean Nouvel és Renzo Piano is nemet mondott a felkérésre. Majd jött még a Budapestet meglehetősen jól ismerő és értő Erick van Egeraat, aki az idei építész konferencián tévedésnek nevezte és finom kritikával illette a városligeti helyszínt. Még nagyobb azonban a megdöbbenés most, a tervpályázat lezárulta után, amikor végigböngészhető a pályázatra beérkezett termés. Ebből a termésből pedig az látszik, hogy a meghívottak zöme egészen egyszerűen alig fektetett kreatív energiát a helyszín megértésébe, a tervekbe. Lelombozó az az alacsony színvonal, amivel például David Chipperfield érkezett le ide a „provinciákra”, de a többi pályázó nagyobbik része sem tudott áttörőt produkálni. Olyat, amelyre az ember bárhol a világon felkaphatja a fejét. A Bilbao 2.0 (értve ezalatt a kortárs építészetbe ikonként berobbanó épületeket) ezen a tervpályázaton láthatólag nem született meg. Pedig nem titkolt célja volt a koncepciónak az, hogy a kulturális fejlesztés égisze alatt egy olyan építészeti turizmust tudjon generálni, amely miatt majd emberek milliói zarándokolnak el évről-évre Budapestre.

Kétségtelenül a termésből a norvég Snøhetta terve áll az ikonképzéshez a legközelebb. Ám az oslói operával való rokoni kapcsolat szinte azonnal felmerült. Nem, nem másolatról van szó, ahogyan néhány sajtótermék tálalta, de nem is pusztán az építésziroda karakteres stílusjegyeinek megengedhető ismétlődéséről. A norvégok ligeti ÚMNG terve és az oslói operában ugyanaz építészeti gondolat: egy ferde sík, amely köztérré teszi és többletfunkciókkal ruházza fel az épületet. Ez Oslóban még egy EREDETI gondolat volt, amelyet több nemzetközi építészeti díjjal is elismertek és tekintélyt, hírnevet szerzett a cégnek a nemzetközi térben. Az oslói opera mára olyan landmarkká kezd nemesülni, mint ahogyan ez Sydney-ben az ottani operával megtörtént. Hivatkozási alap lett. MÁSODJÁRA viszont ugyanezt az ötletet elsütni már kissé izzadságszagúan hat.

A Snøhetta vagy a Sanaa másodlövéseire egészen biztosan nem pontos kifejezés a „plagizálás” vagy a „másolat”, de nagyon is pontos kifejezés az „utánérzés”. Természetesen sehol nincs az megtiltva, hogy valaki a saját korábbi formajegyeit felhasználja, a világban minden sztárépítész építi az önálló brandjét, ám ezt meglehetősen kontextus nélkül teszik az -isztán végződésű helyeken és egyéb banánköztársaságokban, vagy éppenséggel a gazdasági robbanás epicentrumában, Kínában és az arab világban. Mindenütt gátlások nélkül, ahol a befogadó közeg nem elég képzett ahhoz, hogy felfogja a konzerv anyag degradáló üzenetét. Ezek a győztes tervek itt a Ligetben két nagyon fontos, és szerintem a megbízótól is elvárt peremfeltételnek nem felelnek meg: a kontextusnak és az egyediségnek.

Az olvasók zöme nagyon jól tudja, mit gondolok a Városliget múzeum-ligetté való átalakításáról. Ám ha ezt a szakmai ellenérzést egy pillanatra félrerakom, és megpróbálok a pályázati kiírást létrehozó megbízó fejével gondolkodni, akkor sem értékelném magamban sikeresnek a tervpályázatot. Oslóban az EREDETI gondolathoz társul egy vízpart és egy a vízre nagy rálátást adó nézőpont, ami működőképessé és valódi landmarkká, térmágnessé teszi az Operát. Ugyanez hatás jött létre Bilbao-ban, ahol az épület egy kikötői dokkba hajózza be a kultúrát nagy napvitorláin. Azt gondolom, hogy amennyiben Budapest képes feláldozni egy a saját identitását eddig megtestesítő világcsodát – nevezetesen a világ első közparknak tervezett közparkját - akkor egy helyettesítő világcsodánál kevesebbel nem szabadna beérnie. Snøhetta viszont ugyanezt az agórává formált födémet kontextus nélkül pottyantja le a Ligetbe: a Hermina útra néző lelátó-kilátópont nem annyira érdekes, hogy megmásszam, a nagyrét felé néző, amely akár működhetne pl. rendezvénykilátóként pedig félig használhatatlan, mert a mellette álló ellen-ék kitakarja a nézőtértől a nagyrét felét. Ez az épület semmit nem rak hozzá a Ligethez, meg sem akarja azt érteni. Nagyon érdekes, hogy a döntött síkokkal szinte ugyanígy még egy másik pályázó, a Henning Larsen Architects is próbálkozott kicsit más tömegekkel operálva, és az agóra funkciót kihagyva a képletből. A skandinávoknál úgy látszik ez a billegő architektúra az új fétis.

Amennyiben egy picit a látványtervek mögé is bekukkantunk, bődületes léptéket látunk, amelyet a látványtervek jó nagyra és sűrűre megkomponált fái és léptékhelyesen talán 4 méteres ember torzításai elfednek előlünk. Snøhettánál a látványterv nem foglalkozik a lépcsősorok mellett hiányzó biztonsági korláttal, a két elforgatott éket összekötő gerendák és a bárki számára használható felületek között feszülő veszélyforrással, amely szintén biztonsági korlátért kiált, ám vele együtt az egész koncepció eleganciája vész el.

Ami Zoboki Gábor “médiahack”-jét illeti, a botrány kirobbanása után néhány nappal több sajtómegjelenésben, illetve az MTA-ba szervezett MUT konferencián is teljesen egyértelművé tette, hogy a klasszicizáló Galéria-terv részéről semmi egyéb, csak egy hatalmas kavics belepottyantása az állóvízbe, amelynek elsődleges célja a Várról és a Szent György térről folyó vita összekapcsolása a múzeumfejlesztési koncepcióval. Egy funkcionálisan helyt álló, de formailag szándékoltan „erős” húzás. A Népszabadságban a Szalai Anna által készített riportban („Mindig is az udvari bolondok mondták ki az igazságot” ) Zoboki azt nyilatkozta, hogy szerinte nem az ő tervét kellene a Szent György téren megvalósítani, hanem egy oda kiírt múzeumi tervpályázat a cél. Ebből a tervpályázatból pedig ő saját magát azzal zárná ki, hogy beülne a zsűribe. Ez szerintem egy korrekt ajánlat. Ha tényleg csak a „birodalmi” esztétika bevetésével lehet az építészetileg és vizuálisan képzetlen politikát erre a helyszín alternatívára rávenni, akkor Zoboki akciója brilliáns “partizán” tett. Mára már ugyanis nagyjából mindenki elkönyvelte magában, hogy a Liget a Múzeumi Negyed áldozatává válik, a halk szavú szakmai ellenállást mára szinte teljesen ledarálták, az úthenger robog. És akkor színre lép egy legalább olyan erős politikai háttértámogatással rendelkező sakkjátékos, mint Baán László, amely legalább egyenlővé teszi a korábban kiegyenlítetlen erőviszonyokat.

Az eredmény? Újra lehet végre nyíltan (rossz ízű pártpolitikai cimkézgetés nélkül) vitatkozni arról, jó helyszín-e a Múzeumi Negyed számára a Liget! Újra lehet vitázni arról, hogy a most kiírásra kerülő városligeti tájépítészeti tervpályázatnak kell-e kötelezően számolnia a Galéria park közepi pozíciójával! Egy dolog nem lehet vita tárgya. Az, hogy a Városliget megérett a rekonstrukcióra. De véleményem szerint ez elsősorban zöldfelületi rekonstrukciót kell, hogy jelentsen.  Hiszen végtére is ez volt a világon az első közparknak tervezett zöldfelület. Nem írhatjuk ki rá 2015-ben, a park fontos évfordulóján, hogy „élt 200 évet, meghalt az utókor érdektelensége miatt”. A Liget ettől többet érdemel. Nagy respekt azért, ahogyan az architecton bevágta azt a féltéglát az állóvízbe. Most az lenne itt a feladat, hogy ezeket a hullámokat ne hagyjuk lecsendesedni és egy jobb mederbe tereljük a város fejlesztését. Egy olyan mederbe, amelynek kereteit a Tarlós kabinet által létrehozott és a fővárosi közgyűlés által elfogadott Budapest 2030 már rögzítette. Amelynek egyébként a Liget-Budapest program jelenleg teljesen ellentmond.

Bardóczi Sándor