„Én, József Attila Színház, itt vagyok!”
A Földalatti beszélgetések február 23-i darabja.
Új helyszínen, a Műcsarnok alagsorában folytatódott a Földalatti beszélgetések, ezúttal a József Attila Színház felújítására és átalakítására kiírt pályázat volt a téma. Az épület történetét és a pályázat előzményeit taglaló bevezető után a meghívott pályázók beszéltek pályaműveikről: Paulinyi Gergely (Mérték Építészeti Stúdió, első díj), Sándor János (Plaza Műterem, megvétel), Kőnig Tamás (Kőnig és Wagner Építésziroda, díjat nem kapott). A második díjas Kis Péter Építészműterme Kft. képviseletében a pályázati terv műleírása jelent meg (hangzott el).
A címnek választott idézet Léner Pétertől, a színház igazgatójától származik, aki ezzel a mondattal próbálta érzékeltetni, hogy „önmagát hirdető, vállaló, deklaratív” épületet szeretne, egy „elementáris képet”.
Vargha Mihály moderátor vitaindító szövegében ugyanis kétségeinek adott hangot a projekttel kapcsolatban, leginkább annak eldöntetlenségét kifogásolva, hogy „érzékeny rekonstrukció” vagy egy új épület építése-e a cél. Rámutatott, hogy a jelenlegi épület nem színháznak épült, kedvezőtlen az elhelyezkedése, gondot jelent a parkolás és az autós megközelítés, illetve a társulatot sincs hová tenni az átalakítás idejére. Ergo újat kellene és lehetne építeni, ha már ennyit költünk rá.
Az intenzív és színes vitában azután elhangzott minden, ami elhangozhat: egyrészt a József Attila Színház ötvenéves jubileumát ünnepli a lehetetlen adottságok ellenére, sőt, kifejezetten sikeres - erősen kérdéses tehát, hogy el szabad-e mozdítani. Ha más nem, hát a benyújtott pályaművek igazolták a helyszín érvényességét. Az igazgató úr szerint a színházat, mint Angyalföld egyetlen kulturális intézményét, fel kell hozni a Róbert Károly körút túloldalán álló együttes nívójára, ez pedig csak radikális átépítés útján képzelhető el.
Felmerült, hogy az első díjas tervben foglaltak megépítési költségei eleve ellehetetlenítik a megvalósítást, ráadásul ez a pályamunka jóval túllépi egy rekonstrukció kereteit, ezzel eltérve a kiírástól. Egyes vélemények szerint gyakorlatilag megfogalmazatlan program alapján kellett dolgozni, így fordulhatott elő, hogy a beadott tervek között akár két-, két és félszeres kubatúrakülönbségek is előálltak. Sándor János azt mondta, kétfordulóssá kellett volna alakítani a pályázatot, látva a kiírás bizonytalanságaiból fakadó széttartását a mezőnynek.
U. Nagy Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy itt most ismét nem világméretű attrakcióra van szükség, nem a „merjünk nagyot gondolni” szlogennel kell előrenyomulni, hanem mértéktartó módon, helyes arányokat szem előtt tartva rendbe tenni a dolgainkat. Szerinte jóval kevesebb pénzből megfelelően lehetett volna bővíteni a színházat.
Felszólalt egy SzÚNyJ (Szegény Újlipótvárosi Nyugdíjasjelölt), aki civilként mókát-kacagást-balettet és kifejezetten világméretű attrakciót követelt. Nagyon jónak ítélte az első díjas tervet, amit szavai szerint épp csak egy kis zölddel kellene humanizálni, puhítani. Úgy vélte, a leggazdagabb kerület mindezt három dunaparti telek eladásából simán összehozza.
Bojár Iván András zsűritagként azt mondta, a győztes pályamű nem világméretű attrakció, hanem csak a szokásos európai nívót képviseli és meg lehet majd valósítani abból a tizenötezer milliárd forintnyi EU-pénzből, amit az ország a következő hét évben kapni fog.
Komjáthy Attila (Mérték Stúdió) párhuzamot vont az Erzsébet-téri Nemzeti Színház-pályázattal. Arra hivatkozott, hogy ott sem álltak ki a győztes pályamű mellett, ahogy itt is vitával lehetetlenítik el a megvalósulását.
Egy másik hozzászólás szerint ma már nem nagy színházakra van szükség, hanem kicsikre, amik viszont egész napos, komplex kulturális-szolgáltató funkciót látnak el – ez a felfogás pedig egyik pályázatban sem jelent meg.
Utolsó felszólalóként Dévényi Tamás az eset kapcsán virtuális gondoskodási igényről beszélt, amivel nem lehet messzire jutni. Rezignáltan öszegezte a történetet: szerinte úgy szeretjük Budapestet, ahogy ez a pályázat létrejött és lezajlott.
Sz + k: Török Tamás
