Energiahatékony épületek: látszatzöld tévút?

A közvélekedés szerint kétségkívül zsugorítjuk ökológiai lábnyomunkat, ha épületeinket energiahatékonyabbá tesszük. Hiszen így például csökkentjük a fűtésigényt, miáltal kevesebb szén-dioxid jut a légkörbe – rögtön tettünk tehát egy apró lépést az éghajlatváltozás mérséklése felé. Ráadásul közben még a fűtésszámlánk is alacsonyabb lett. Egyszerű ez, mint az egyszeregy, már csak csinálni kellene minél szélesebb körben, igaz? Takács-Sánta András egyetemi docens cikkéből kiderül, hogy annyira talán mégsem.

Az energiahatékonyság fokozásával ugyanis paradox módon gyakran épphogy tovább növeljük ökológiai lábnyomunkat. Hihetetlenül hangzik? Akinek igen, annak különösen érdemes továbbolvasnia.

Jevons paradoxona

A hatékonyság növelésének kétes értéke ráadásul még csak nem is egy vadonatúj belátás, már réges-rég széles körben tisztában lehetnénk vele. Csak jó eséllyel nem annyira szeretnénk tisztában lenni ezzel egy olyan társadalomban, mint a miénk, amelyik alaposan át van itatva a hatékonyság mítoszával. William Stanley Jevons, angol közgazdász már az 1860-as években megfigyelte, hogy a gőzgépek hiába használták egyre hatékonyabban a kőszenet, a szénfelhasználás összességében egyre csak nőtt.

Jevons meglátásaival bő évszázadon át nem sokan törődtek, mígnem az 1970-es évek két olajárrobbanása nyomán, a szuperolcsó kőolaj korszakának véget értével igencsak előtérbe került az energiahatékonyság növelése. Ám egyes kutatók Jevonst követve elkezdték megkérdőjelezni azt a vélekedést, hogy mindez a felhasznált energiamennyiség csökkenéséhez fog vezetni. Az elmúlt évtizedekben a közlekedéstől az építészetig életünk több területén számtalan empirikus tanulmány bizonyította, hogy az energiahatékonyság javulásával a vártnál kevésbé csökkent az energiafelhasználás mértéke (ezt nevezik visszapattanó hatásnak), sőt, sok esetben egyenesen növekedett (ezt az erőteljesebb visszapattanást hívják Jevons-paradoxonnak).[1] Ráadásul a jelenség mindenféle léptékben megfigyelhető, a háztartások szintjétől a globális gazdaságéig.

De vajon miért történik ez így? Kapásból fölmerül a kérdés, hogy létezik-e bármiféle oksági kapcsolat az energiahatékonyság javulása és az energiafelhasználás növekedése között. Nos, vannak olyan esetek is, amikor valóban csupán korrelációról beszélhetünk, ugyanakkor gyakran egyértelműen a hatékonyság fokozása az, ami a felhasználás további növekedéséhez vezet. Ráadásul ez többféle úton-módon is végbemehet. Nézzük meg közülük a legfontosabbakat építészeti példákon keresztül.[2]

Elsőként tegyük föl, hogy egy cég jelentősen növeli a tulajdonában levő épületek energiahatékonyságát – ilyesmi mostanság nap mint nap történik szerte a világban. Ennek a beruházásnak nyilvánvalóan van egy költsége, ám onnantól kezdve, hogy ez az alacsonyabb energiaszámláknak köszönhetően megtérül, a cég pénzt takarít meg. A legegyszerűbb esetben ez az összeg segíti a vállalatot abban, hogy fölhúzzon egy újabb gyáregységet vagy irodaépületet. Ezek üzemeltetésének pedig nyilvánvalóan lesz valamekkora energiaigénye, még ha eleve energiahatékonyak is. (Ráadásul az építőanyagok előállításának, szállításának, illetve magának az építkezésnek az energiaigényével most nem is számoltunk.) Összességében tehát hatékonyságnövelés ide vagy oda, a cég tulajdonában levő épületek teljes energiafelhasználása nem fog csökkenni, vagy legalábbis nem annyira, mint azt vártuk.

A szóban forgó cégnek ugyanakkor nem feltétlenül van szüksége újabb épületre, a régiek energiahatékonyságának javításával megtakarított pénzt fordíthatja arra is, hogy több terméket állít elő. Mivel a termelés fölpörgetése nyilvánvalóan energiát igényel, máris itt az újabb visszapattanás. A cég ugyanakkor választhatja azt is, hogy a megtakarításokat inkább termékei árának csökkentésére fordítja, így azok versenyképesebbek lesznek a piacon. Ám ha ez csakugyan bekövetkezik, akkor végül megint csak érdemes lesz többet gyártani belőlük.

Előfordulhat az is továbbá, hogy a visszapattanó hatás közvetettebb módon érvényesül. Az energiahatékonyabb épületek abban is segíthetik például a vállalatot, hogy az így elért megtakarítások segítségével terjeszkedjen a piacon. Például az így szerzett tőke segíthet abban, hogy egy új területen vállalkozzon, és szerezzen profitot.

De mi van akkor, ha egy lakóépületet teszünk energiahatékonyabbá? Akkor is jelentkezhet a visszapattanó hatás? Természetesen igen. A legegyszerűbb eset talán az, amikor egy család vagy épp maga a tervezőépítész azt mondja, hogy ha már az új családi ház ennyire energiahatékony lesz, nyugodtan építhetjük nagyobb alapterületűre is. Így persze végül mégsem csökken (annyira) a fűtésszámla.

Ám lehetséges, hogy a család nem az alapterület növelését választja, ugyanakkor az energiahatékony épületnek köszönhetően pénzt takarít meg, amit más, energiaigényes tevékenységekre költ – például lehetősége nyílik valamilyen távolabbi, egzotikus helyre utazni. Ez esetben a több repülés miatt veszik el az épületnél elért energiamegtakarítás, de legalábbis annak egy része.

Mennyi az elég?

A fenti példák alapján alighanem világos, hogy az energiahatékonyság fokozása önmagában azért nem elegendő, mert közben a termelés és a fogyasztás további növekedésének útjába nem kerülnek korlátok – sem önként vállaltak, sem pedig kívülről szabottak. A vállalat vezetői elvileg dönthetnének például úgy, hogy az energiahatékonysági nyereségeket teljes egészében jótékony célokra, mondjuk faültetési programok támogatására fordítják (visszapattanás ekkor is történne ugyan, de csak nagyon csekély mértékben), ám ilyesmit legfeljebb elvétve tapasztalunk. A családtagok mondhatnák azt, hogy ha kisebb a fűtésszámla, akkor nem dolgoznak annyit, és így kevesebb pénzt keresnek, kevésbé pörgetve ezáltal a termelés-fogyasztás gépezetét. Egyesek mondják is, de nem ez a jellemző.

Olykor tényleg csupán arról van szó, hogy a hatékonyság növelésével elért energiamegtakarítást (és az ezáltali szennyezéscsökkentést) előbb-utóbb fölfalja a szüntelen növekedés. Ahogy azonban fentebb láttuk, más esetekben épp hogy a hatékonyság fokozása segíti elő a termelés és a fogyasztás további növekedését. Nem volt ez eddig is egy picit gyanús? Nem lepődtünk meg azon, hogy az olyan cégek és egyének, akik amúgy szívük mélyén szőröstül-bőröstül tesznek az ökológiai válságra, gyökeresebb változtatásokra pedig különösen nem hajlandók ilyen okokból, önként és dalolva cselekszenek, ha az energiahatékonyság javításáról van szó?

Valójában az energiahatékonyság növelése tökéletesen beleillik nyereségközpontú világunkba – ezért is lehet széles körben elterjedt megoldás. Akár a cégek, akár a háztartások többsége elsősorban megtakarításaik növelése, ezáltal pedig termelési-fogyasztási lehetőségeik kiterjesztése miatt nyitottak az energiahatékonyság javítására. Emiatt viszont az energiahatékonyság fokozásáról sosem szabadna azt gondolnunk, hogy magától értetődően egyet jelent az ökológiai lábnyom csökkenésével.

Ne is foglalkozzunk akkor az energiahatékonysággal? Szó sincs erről, ez botorság volna. Az energiahatékonyság fokozása ökológiai szempontból is fontos, ám csak akkor van igazán értelme, és csak akkor nem lesz kontraproduktív, ha ezzel párhuzamosan korlátokat szabunk a termelés és a fogyasztás további fölívelésének. Ha el akarjuk kerülni az ökológiai katasztrófát, a következő évtizedek legnagyobb kérdése a „mennyi az elég?" kell legyen. Feltétlenül szükség van-e például az újabb gyáregységre, az újabb irodaépületre vagy éppen a távoli nyaralásra?   

Mit tehet egy építész?

A fentiek alapján kézenfekvő a kérdés, hogy rendben, a visszapattanó hatás valóság, sőt Jevons paradoxona is létezik, de vajon mit tehet ez ellen egy építész? Hiszen a jelenség visszaszorításához nyilvánvalóan mélyreható kulturális változásra volna szükség: értékrendünk és világnézetünk újragondolására, továbbá társadalmi-gazdasági berendezkedésünk gyökeres átalakítására. Egy nem nyereség- és növekedésközpontú társadalom létrehozásához egy vagy néhány ember elhatározása nyilvánvalóan édeskevés.

Mindettől függetlenül már eleve az is sokat jelent, ha egy építész, akinek számítanak az ökológiai szempontok, tisztában van azzal, hogy a hatékonyság növelése önmagában nem lehet gyógyír az ökológiai válságra – sőt gyakran csak tovább mélyítjük ezzel a környezeti problémákat. És ugyanígy sokat számít az is, ha tudatában van annak, hogy számos olyan vállalat, amely energiahatékony épületével hirdeti önnön környezettudatosságát, bizony egyszerűen csak zöldre festi magát. (Nyilván ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan cégek is, amelyek őszintén törekednek a saját környezetterhelésük mérséklésére.) Ha mindez ott van egy építész fejében, akkor már aligha fogja egyoldalúan magasztalni a hatékonyságot, ehelyett jó eséllyel el fog gondolkodni az ökológiai lábnyom csökkentésének más lehetőségein is.

Ami a legfontosabb: a hatékonyság mellett a méret, a mérték szempontját is fontos volna figyelembe venni. Csaknem száz évvel ezelőtt Erdei lakásban című versében Babits Mihály így fogalmazott: „Átkozott, aki először szükségen túl házat a házra rakott, hogy lenne emelet". Ez konkrétan talán túlzásnak tűnhet, ám az alapgondolat kulcsfontosságú: épületeink, lakásaink mostanra gyakran túl nagyra nőttek, és persze szükségtelenül sok is lett belőlük. Fontos volna tehát egyrészt általánosságban kisebb épületeket tervezni. Ennek persze határt szab, hogy az építész jellemzően csak igényeket szolgál ki, ám sokszor azért adódik több-kevesebb lehetősége az igények alakítására is. Abban viszont ne kételkedjünk, hogy egy apró épület is lehet építészeti csúcsteljesítmény: kiváló példa erre az „Év Háza" díj 2010. évi győztese, a Bártfai-Szabó házaspár családi háza.

Másrészt pedig sok esetben jobb volna nem építeni. A leginkább környezetkímélő épület ugyanis nem az energiahatékony épület, hanem az, amelyet nem építünk meg. Bojár Iván András egyenesen így fogalmaz: „...teljesen nyilvánvaló, hogy mostantól kezdve semmit, - jól értetted: semmit nem kellene építeni. Mindenünk van." Igen, Babitséhoz hasonlóan ez a gondolat is értékelhető túlzásként, ám ettől még alapjaiban ugyanúgy helyénvaló. Ha nagyon akarunk, tudunk olyan példákat mondani, amikor egy új épület csakugyan szükséges, ám ettől még az építkezési láz erőteljesen csillapítandó volna.

Két adatot feltétlenül érdemes kiemelni végezetül: világszinten az épületekhez kapcsolódik a teljes energiafelhasználásnak nagyjából a harmada, az energiafelhasználásból származó üvegházgáz-kibocsátásnak pedig mintegy az ötöde.[3] Mindkét arány számottevő, úgyhogy már ennyiből is világos, hogy az építészeket jócskán terheli felelősség az ökológiai válságban – ám szerencsére a válságból kivezető utak megtalálásában is.

Takács-Sánta András egyetemi docens, az ELTE Humánökológia mesterszak igazgatója

 

Szerk.: Hulesch Máté

[1]Sok empirikus bizonyítékot áttekint például: Sorrell, S. (2007). The Rebound Effect: an assessment of the evidence for economy-wide energy savings from improved energy efficiency. UK Energy Research Centre, London.

[2]Részletesebb elemzésért l. például: York, R., & McGee, J. A. (2016). Understanding the Jevons paradox. Environmental Sociology, 2(1), 77-87.

[3]Lucon O. et al. (2014): Buildings. In: Climate Change 2014: Mitigation of Climate Change. Contribution of Working Group III to the Fifth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change [Edenhofer, O. et al. (eds.)]. Cambridge University Press, Cambridge.