Időtlen arányrendszer Érden

Áll egy ház Érd központjához közel, egy csendes kis utcában a Duna irányába, amely az arra sétáló ember számára első pillantásra furcsának tűnhet, ám látszólagos zártságával, méltóságteljes, finom tömegarányaival felhívja magára a figyelmet. Ez a ház egy fiatal család új otthona, tervezője a Zsuffa és Kalmár Építész Műterem. Rose Balázs írása.

Érd Pest megye legnépesebb városa, de inkább Budapest kertes agglomerációja, határai összeérnek a fővárossal. Lakossága a második világháború után folyamatosan gyarapodott, már az 1960-70-es években „az ország legnagyobb faluja"-ként élt a köztudatban, mára a település 70.000 lélekszámúra nőtt. A központ nehezen nevezhető valódi központnak, inkább vasúttal és egy kisebb paneles lakóteleppel szegélyezett bevásárló és hivatali városrész, amelyet keresztül szel a régi 7-es számú főút. A családi ház helyszíne bár ettől néhány perc sétára van, de máris vályog parasztházak és új CSOK-os gyorsházak között járunk. Ezen a környéken a 20. század szinte minden stílusa megtalálható, csupán valódi építészeti inspirációforrás alig.

Egyetlen kivétel talán az 1972-ben átadott művelődési ház (ma Szepes Gyula Művelődési Központ), Emődy Attila és Vukovich Miklós építészek munkája. Érdekessége és különlegessége az, hogy az akkor még színtiszta falusias környezetben a nadrágszíj telekre illesztett épület igyekezett szomszédaival azonos léptéket tartani. A tervezők ügyesen oldották meg a feladatot: a belső terek nagyvonalúságával együtt, a félnyeregtetőkből összeforgatott tömegformálás és az utcától határozottan visszahúzott beépítés optikai korrekciója sikeresen integrálta az épületet a helyi közegbe.

Néhány utcával arrébb és közel fél évszázaddal később, a családi ház tervezőinek hasonló dilemmákkal kellett megküzdeni: szintén egy keskeny telekre, heterogén környezetben kellett időtállót alkotni. Az építtetői oldalon – egy francia-magyar házaspár – szerencsésen kapcsolódott az egyszerre érdi és dél-francia kötődés, és képes volt integrálódni a Zsuffa és Kalmár műterem szemléletével. A feleség a hely személyes emlékeit és mindketten az új dolgokra való nyitott gondolkodást hozták magukkal. Kérésük alapján az építészeti tervezés az építési költségek szigorú követésével járt, nyitva hagyva bizonyos második ütemben befejezhető belső épületrészeket. A belsőépítészet egyébként a férj francia építész barátjának munkája.

Az oldalhatárra elhelyezett ház külső formálásánál három, egymáshoz képest finoman eltolt, azonos hajlásszögű félnyeregtetős tömeg dominál, két hosszoldalán csatlakozó alacsonyabb, lapostetős részekkel. Itt bevillan a közeli művelődési ház képe, a 20. század ipari építészetének shed-tetőformái, de Alvar Aalto egyik legfontosabb családi háza, a Párizs környéki Maison Louis Carré is.[1] Okosan komponált tömeg ez, egyszerre gondol az izgalmas külső nézetekre és a jó belső térarányokra. A homlokzatokon mindössze két anyag dominál: a középszürke vakolat és a hézagos farács, amely az egész házat körülöleli, hol fix homlokzatburkolatként, hol térelhatároló, hol pedig kinyitható árnyékoló szerepben. Ez a vizuális filter a külső szemlélőnek zárt nagyvonalúságot, a belső tereknek viszont egyszerre természetes fényt és intimitást biztosít.

Az alaprajz – a tetőformát követve – hármas tagolású, mégis formabontó. A bejárathoz az épület mellett, a telek oldalhatárán finoman emelkedő fedett-nyitott rámpán jutunk el. Így azonnal a megfelelő helyre, az utcától hátrahúzott, hátsókert felé néző nappali-konyha előterébe érkezünk. Innen vissza, az utca irányába nyílik a középső épületrész, a hálószobák színtere, amelyek az oldalkert kis öble felé nyitottak. Az utca felőli tömeg pedig egyszerű technikai épületrész a garázst és a tárolót rejti magában, amely takarja a mögötte kialakuló intimebb világot. Kihasználva a terep enyhe emelkedését, a garázst néhány lépcsőfok köti össze a lakóterekkel. Szinte a teljes hétköznapi élet a földszinten zajlik, ezt csupán kiegészítik az emeleti terek: a nappali nagyobb magasságú légteréhez kis belső lépcsőn megközelíthető dolgozó-galéria kapcsolódik, a középső tetőforma alatt egyetlen emeleti vendégszoba kapott helyet. Nincs felesleges terjengősség, ehelyett jól kihasznált, nagyvonalú belső terek kapcsolatait találjuk finom belsőépítészeti részletekkel gazdagítva. Az absztrakt külső forma pedig meghökkentően nyitott belsőt takar.

Minden igazán progresszív alkotás a szemlélőnek első pillantásra furcsának, idegennek hat, hiszen az eredmény a nem megszokott gondolkodásból fakad. A befogadáshoz egyedül a megismerésen és megértésen keresztül vezethet az út. A Zsuffa és Kalmár műterem ezúttal valami olyan alkotott, amely nem csak az érdi közegből emelkedik ki, hanem saját – egyébként gazdag és szerteágazó – építészeti portfólióját is valami megmagyarázhatatlanul izgalmas elemmel bővíti. Ott vannak az épületen a műterem már ismert stílusjegyei, amelyekhez új motívumok (shed-tető, körablak) csatlakoznak, emelve az alkotás progresszivitását. A megismeréshez és megértéshez időre van szükség, az időtálló formálás – a hosszútávú érvényesség titka pedig valahol a jó arányokban rejtőzhet. Ezeket a jó arányokat viszont nem lehet spekulatív számítások alapján kidolgozni, hanem azokat bizony érezni kell. Hiszek benne, hogy ezt a házat az idő is igazolni fogja.

A ház átadása után jutott vissza a megrendelőkhöz néhány (kert)városi legenda arról, hogy miért pont „ilyenre sikerült" az épület. Az egyik az építtetők francia kötődését firtatta, gondolván hogy „odaát" bizonyára így építkeznek az emberek. A másik egy olyan új technológiát sejtett a háttérben, amelynél az ablakokat a falak elkészülte után fogják majd kivágni. Mindkét feltételezés csendes elégedettséggel töltheti el a tervezőket: sikerült kötött anyagi kereteken belül, egyszerű eszközökkel, nemzetközi színvonalú házat alkotni. Az pedig egy álomszerű kép, ha ez az „új technológia" – a megrendelői és tervezői minőségi gondolkodás hamar terjedne nem csupán Érden, hanem az egész országban.

Rose Balázs

Szerk.: Paár Eszter Szilvia

[1] https://www.archdaily.com/356209/ad-classics-maison-louis-carre-alvar-aalto