Kaszinótól romkocsmáig: A budapesti éjszaka száz éve

Gondosan elrejtett és láthatóságukkal is demonstráló helyszínek, szerencsejáték és punkrock, tömegkultúra és rétegszórakozás: a budapesti éjszaka ezernyi története közül építészeti fókusszal válogattunk. Az Építészfórum éjszaka-témájú összeállításának részeként tértől és időtől független, virtuális kocsmatúrára indulunk, most, hogy a veszélyhelyzet elmúltával akár már valóságosra is lehet. Kovács Dániel írása.

Mizantróp bölcsészként vetem bele magam a budapesti éjszakáról való írásba: halk zenével a háttérben, két ballábbal és felerősített megfigyelő képességekkel. Ez erősen hendikepes indulást jelent, de manapság szerencsére mindenki megtalálhatja a neki való helyet a fővárosban, akár táncolni akar, akár az alkohol és egyéb stimulánsok fogyasztását kívánja. Az éjszaka lényege épp az, hogy magad mögött hagyod a napközbeni teljesítés elvárásait, és egy megváltozott építészeti keretben, kellően módosított tudattal hagyod, hogy a véletlen irányítson…

Vagy nem: a fenti persze csak egy recept. Az éjszakai társas élet sokak számára a reprezentáció eszközét jelenti, másoknak a hatalomtól távoli, valós találkozás esélyét. Összeesküvések és szerelmek szövődnek az éjszaka során, hogy néhány órán belül végleg eltűnjenek, vagy épp ellenkezőleg: évtizedekre határozzanak meg sorsokat. Minden lehetséges: az éjszakázás azon misztikus aktivitások közé tartozik, amelyek tartalma idővel átalakul; szerencsés esetben már másnapra a felejtés jótékony homálya borítja, néhány évtized múlva pedig mindenki egészen eltérően emlékszik arra, mit csinált a húszas éveiben.

A főváros éjszakai életének többezer oldalra rúgó legendáriumából alább csak néhány oldalt lapozunk fel. Egyik helyről a másikra látogatunk, időben és térben kalandozva, az építészet ürügyén.

 

Ami látható, és ami nem

A jó szórakozóhely nem kizárólag a kellemes időtöltést szolgálja, de egyéb haszonnal is kecsegteti a látogatót: az exkluzivitás élményét, a reprezentáció lehetőségét, a találkozás, ismerkedés, az eszmecsere esélyét. Így működött a fonó, a lovagi torna, és ezen az alapon hozta létre az első magyar kaszinót Széchenyi István – mégpedig a brit férfiklubok mintájára. A legnagyobb magyar célja a kevéssé szalonképes főúri réteg kiművelése volt, ami ugyan eltartott néhány évtizedig, de sikerrel járt: a 19. század második felére Budapesten a százat is meghaladta a kaszinók száma, de több tucatra rúgott a vidéki városokban is. Száz évvel ezelőtt az átlagos budapesti férfi (és nő!) jó eséllyel egy kaszinóban töltötte az éjszakát – vagy legalábbis ott szerette volna tölteni.

A klubok és kaszinók társasági életét leginkább az exkluzivitás jellemezte: a bejutók körét a legtöbb esetben szigorúan korlátozták. Ezért cserébe tartalmas időtöltések, friss pletykák és az adott társadalmi státuszhoz mért luxus várta őket a gondosan zárt kapuk mögött. A főváros klubjai közül a legtöbbel alighanem az a Park-Club kényeztetett, amelynek a Stefánián, az előkelőségek korzóján emelt, neobarokk palotáját Meinig Arthur, parkját Hein János tervezte. Az 1895-re elkészült épület Londonból vásárolt berendezése heves vitát váltott ki a magyar sajtóban – az alapító, báró Atzél Béla azzal védekezett, hogy idehaza nem talált megfelelő minőségben dolgozó mestereket, és a drága importbútorral a hazai szakmának is példát szeretne szolgáltatni.

A legfelsőbb körök kedvelt építésze, Meinig maga aligha léphetett volna be alkotása kapuján egy átlagos estén: Atzél a klubot a közép- és főnemesi osztály találkozási pontjának szánta, de az 1910-es évektől az arisztokrácia legfelsőbb körei: a nagymúltú nemesi családok és a vezető politikusok sajátították ki. Progresszívnak nevezhetjük viszont, hogy a tagság egyharmadát nők alkották; Atzélt a Park-Club sikere nyomán később az Országos Kaszinó vezetőjének választották, ahol létre is hozta az első Női Kaszinót 1898-ban.

Az Országos Kaszinó Czigler Győző tervezte, gigászi palotája ugyan többszöri átépítés után, de ma is áll a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán; később a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza lett, ma a Magyarok Világszövetségének székhelye. A Belvárosban járva mára kevés nyomát látjuk, egykor mennyi épület szolgálta eredetileg a társadalom tartalmas időtöltését. Néhány méterre, a Szép utca és a Kossuth Lajos utca sarkán működött 1859-től egészen 1944-ig a Széchenyi által alapított Nemzeti Casino, amelynek elvileg bárki, azaz hogy pontosak legyünk: bármely kellően iskolázott magyar férfiú tagjává válhatott; az itt álló Cziráky-palotát maga Ybl Miklós alakította át erre a célra. Az épület a második világháborúban elpusztult, de kicsit lejjebb, az Eskü tér sarkán ma is magasodik a Magyar Királyi Tiszti Kaszinó 1899-ben Khittel Rudolf és Krickl Ernő tervei alapján felhúzott palotája – igaz, most bankszékház. Néhány száz méterre északra állt a Lipótvárosi Kaszinó (Freund Vilmos, 1894-1897; ma BM Duna Palota néven rendezvényközpont), amelynek nyári pavilonját a Városligeti fasorban Vágó József tervei alapján alakították ki – a magyar szecesszió egyik legharmonikusabb, sajnos nyom nélkül megsemmisült emlékeként.[1] A Park-Club épülete viszont a mai napig áll, Stefánia Palota néven a Magyar Honvédség kulturális központjaként működik.

De mit tehetett a klubtag ezekben az intézményekben? A fogyasztási opciók: igényes éttermek, kávézók és cukrászdák mellett szórakozási lehetőségek várták, nem volt ritka a könyvtár, illetve a szervezett programok, a hangversenyektől a vitaestekig és előadásokig. Természetesen a kaszinó alapvetően a kapcsolatépítés, a befolyásszerzés, üzleti, politikai megbeszélések helyszíne is volt, emellett számos gazdasági, városfejlesztési vagy jótékonysági kezdeményezés szülőhelye. A férfiak időtöltésében a főszerepet a billiárd, a sakk és a kártyajátékok kapták, bár korántsem olyan szinten, mint a mai kaszinókban. „A régi úri Magyarország rothadtságának egyik jellemzője volt, hogy földbirtokosai, gyárosai kártya mellett döntötték el a politikát, itt úsztak el földbirtokok és mentek veszendőbe emberi életek, sorsok. A kártya okozta öngyilkosságok, sikkasztások, erkölcsi elzüllések napirenden voltak."[2] A Rendőrségi Szemle pártatlannak aligha nevezhető, 1959-es cikke mögött sok igazság rejlik; a kaszinóbeli kártyacsaták sok botrányhoz vezettek…

A különböző társadalmi osztályok közötti találkozás lehetőségét a leginkább a főváros ezen hagyományainak non plus ultrája, a Pollack Mihály tervei alapján 1833-ra elkészült, majd 16 év múlva rommá bombázott Redoute, illetve Feszl Frigyes-féle utódja, azaz a mai Pesti Vigadó kínálta. Ez már egy szebb kor hajnalán, 1865-ben nyílt meg, mi mással, mint egy nagyszabású bállal. Az egész épület a reprezentációról szól: a Dunára néző homlokzat árkádjai védelmet kínálnak az érkezőknek, a legelőkelőbb vendégek azonban az épület kereszttengelyében kialakított kocsiáthajtón egyenesen a díszlépcső elé érkezhettek meg. Az első emeleten kialakított, káprázatos díszterem a kapcsolódó, kisebb helyiségekkel, ruhatárral, buffet-csarnokkal, páholyokkal kifejezetten flexibilis használatot tett lehetővé – egyedüli hibája a legendásan rossz akusztika volt (ezen az utókor több átépítéssel próbált segíteni, hasztalan).

A Vigadó nem zártkörű klubként, hanem közösségi befogadóhelyszínként működött, és a következő évtizedekben a fővárosi középosztály társasági életének centrumává vált. 1896 januárjában a Pesti Hírlap szerint a következő szervezetek tartottak itt rendezvényt (jellemzően bálokat): a juristák (azaz joghallgatók), a mentők (azaz mentőorvosok), a IV. kerületi társaskör, a Frőbel nőegylet, a Kereskedelmi Kör, egy bölcsőde (?), a Pénzintézeti Tisztviselők, valamint az Eintracht német kolónia. A találomra választott hónap jól leképezi a Vigadó flexibilitását és a helyszínt választók sokszínűségét. Apropó sokszínűség: a két világháború között itt rendezték évről-évre a „bolondbált" is, amelyen a farsang ürügyén és a helyszínre nyomatékosan kivonuló, a résztvevők neveit pedig gondosan katalogizáló rendőrök elnéző pillantásai mellett az ellenkező nem ruháiba való beöltözésre kínált lehetőséget a budapesti LMBT-közösség akkori tagjainak, legalább erre az egy estére. „Különösen nagy feltűnést keltett egy bájos pártás menyecske, akinek mintaszerűen fitos orrocskája alatt harcias Hitlerbajusz ékeskedett. Nem kisebb sikere volt annak a hölgynek sem, aki huszárdolmányba öltözött és — hihetően csak azért, hogy stilusos legyen —, egész éjszaka kizárólag hölgyekkel foglalkozott" – írja a Pesti Kurir az 1934-es éjszakáról.[3] A bál „underground" jellege nyílt titok volt, és erre a speciális alkalomra a Vigadó valóban minden társadalmi réteg érintett tagjai számára nyitottá vált, a főuraktól a péklegényekig, a dámáktól a varrólányokig.

A Vigadó 1944-45-ben kiégett, és évtizedekig üresen állt; a kaszinók és klubok az 1940-es évek végére eltűntek, a háború után a legtöbb már újra sem nyitott. Helyüket más elit és kevésbé elit intézmények vették át, leszámítva azt a keveset, amely az új rendszerben tovább virágozhatott. Ilyen volt az 1901-ben Festők, Építészek, Szobrászok, Énekesek és Komédiások Klubja, amelyet a betűszó után FÉSZEK Művészklubként vált ismertté. Épülete korábban a Pesti Izraelita Nőegylet árvaházaként működött, és többszöri átalakítással nyerte el mai képét. A neoreneszánsz, majolikadíszes belső udvar Bálint Zoltán és Jámbor Lajos 1923-as munkája. A statikai problémák miatt elindított, 1963-65 között zajló helyreállításnak végül Hornicsek László tervei alapján komolyabb átépítés lett az eredménye. A művész klubtagok bevonásával ekkor készült, lenyűgöző belső terek ma is megvannak, a korszaknak minden bizonnyal ez a leglátványosabb, máig fennmaradt enteriőr-együttese a fővárosban. A FÉSZEK Művészklub a rendszerváltásig pezsgő, élvonalbeli helynek, a társasági reprezentáció első számú színpadának számított Budapesten; a betérőnek nem kellett csodálkoznia, ha szembejön vele Puccini, Caruso, Mahler vagy Pirandello, hogy a hazai művészeti élet vezető alakjairól ne is beszéljünk.[4]

Nem mindenkinek vált azonban ínyére a láthatóság, sőt: a szocializmus korának másik arcát azok a összejövetelek jelentették, amelyek az éjszaka leple alatt, besúgóktól és a rendőrségtől tartva zajlottak. A privát terekben zajló földalatti társasági színtér a Kádár-korszak évtizedeiben sokak számára a függetlenséget, a túlélés eszközét jelentette. „A szerveződő magánterek hálózatai gyakran nem másért jöttek létre, mint a (mellőzött, betiltott) kortárs nyugati kultúra megbeszélésére, ünneplésére és »elsajátítására«" – írja egy vonatkozó tanulmányában Hammer Ferenc.[5] „A magánszférában folyó társasági életet így többféle módon is közcselekvésnek tekinthetjük. Egyrészt a generációs alapon szerveződő, a (felnőtt) hivatalossággal konfliktusos viszonyban lévő tizenévesek és fiatal felnőttek csoportosulásai – a huligánok, a galerik, a tinédzserek, a hippik, később a pluralizálódó szubkultúra-mezőben a csövesek, a punkok, a rockerek – számára a belakható magántér jelentette a legnyilvánvalóbb autonómia területét. Másrészt a társas magánszféra cselekvései sok vonatkozásban a demokratikus közélet pótlékaiként voltak végrehajtva (és nem utolsósorban a titkosrendőrség is ennek megfelelő figyelemmel tekintett a magánélet hálózataira). A házibuli mint gazdasági, kulturális és politikai közösség nem függött a hivatalosság jóindulatától, nem volt záróra és kapuzárás. A házibuli mint szuverén, önrendelkező közösség, bátran kiutálhatta tagjai közül azt, aki nem tetszett neki, vagy akár az ajtón sem engedte be azt."

A rendszerváltás a gyülekezés, a politizálás, a kultúra képviseletének és megosztásának felszabadulását is jelentette – ezt valamilyen szinten a fővárosban kialakult, a Nagymező utcai „broadway" egykori szerepét felelevenítő éjszakai negyedek: a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, a Hajógyári sziget, később pedig a Gozsdu Udvar és a „pesti zsidónegyed" is mutatják (hogy a megjelenő nightclubokról, sztriptízbárokról ne is beszéljünk). Ezzel párhuzamosan a privát terek veszítettek jelentőségükből a társas és társadalmi élet szempontjából. Ez alól a különféle alternatív csoportokat megcélzó, specializált szórakozóhelyek képeznek kivételt – például a beltéri dohányzás betiltása után magánlakásokban alakult „közösségi dohányzóhelyek", mint a 2012 óta működő Köztelek utcai Skanzenklub. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a politika ne próbálná meg befolyásolni az éjszakai életet – ha valamiben, ebben a magyar történelem rendszerfüggetlen következetességet mutat…

 

Tűrt / Tiltott / Támadott

Az éjszakai élet a 20. század minden politikai rendszerében jelentőségéhez mért, kiemelt figyelmet élvezett. A Horthy-éra csendőrei, a Kádár-korszak besúgói és igen, a harmadik Magyar Köztársaság önkormányzati képviselőinek egy része is fontos feladatának tekintette, hogy gondoskodjék a vélt többség nyugalmáról – azaz a sorból kilógók megregulázásáról.

A két világháború közötti Budapest sokszínű éjszakai élete, a folyamatosan tulajdonost váltó, bezáró, majd nagy csinnadrattával megnyitó mulatók, orfeumok, bárok sok munkát jelentettek a rend őreinek. Összességében elmondható, hogy az uralkodó politikai réteghez képest meglehetősen szabados pesti éjszakában a rendőrség a laissez-faire elvét követte, és szemet hunytak a kisebb kihágások felett. Az első számú szempont a közbiztonság, egészen konkrétan a tűzvédelem volt. „A mulató engedély iránt benyújtott kérelem elbírálásánál – tekintve, hogv ott műsor és tánc van – elsősorban a tűzrendészeti határozat bemutatását követeljük"– írja Vékásy Lajos rendőrfelügyelő a Magyar Rendőr hasábjain 1937-ben, majd finom határozottsággal arra is emlékeztet: „A mulatóban gyanús minden olyan helyiség, amely a főhelyiséggel nem függ össze, ezért azok rendeltetését tüzetesen kérdezzük ki."[6] Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük a „gyanús" helyiségek lehetséges funkcióját: a pénzalapú szerencsejáték tiltottnak számított a korban; a razziák és a botrányok jellemzően ehhez, illetve a Monarchia időszaka óta regulák mentén működő bordélyházak 1926-os betiltását követően a prostitúcióhoz kötődtek.

A „három T", azaz a tűrt, a tiltott és a támogatott kulturális termékek rendszere már a kézi irányítással működő kommunista/szocialista kultúrpolitikához kötődik. A kor legjobb szórakozóhelyei is ebben a rendszerben navigáltak; sajátos módon a Monarchia-szökevény operett a Kádár-korszakban a tömegkultúra támogatott részévé válhatott, a progresszív, avantgárd művészetek viszont ritkán jutottak túl a megtűrt kategórián. Az 1960-ban megnyitott Andrássy úti Fiatal Művészek Klubja, azaz az FMK szintén ide tartozott, évtizedeken keresztül kísérletezve, programjaival, rendezvényeivel húzogatva a diktatúra bajszát.

Az ilyen helyeken már az is politikai állásfoglalásnak számított, ha valaki egyszerűen csak jól akarta érezni magát. Persze azért így is akadtak, akiket ez nem zavart.

„Fiatal koromban egyfolytában hányódtam a bohém és a polgár szerepe között. Eközben a szüleim világa ellen is próbáltam meghatározni magam – a klasszikus szórakozóhelyek és az akkor virágkorát élő Fészek Klub nem jöhettek szóba. Maradt a házibulik őrült világa (lásd Nádas Péter Párhuzamos történetek II. kötet, a Nagymező utcai szabóságban zajló parti). A Kádár-kor utolsó évtizedében voltam fiatal felnőtt, akkor lett egy kedves szórakozóhelyem, ahová gyakran vágytam, de csak ritkán jutottam el. Ez volt az Andrássy út 112. (eredeti számozás szerint Sugár út 128.) alatti Fiatal Művészek Klubra, röviden Ifjak. Ebben az épületben nappal a VI. kerületi KISZ Bizottság, este az alagsorban a klub működött. Mindenféle művészeti akció zajlott, volt rendszeres kiállítási program is volt. Nem céhbeliek munkáját is kiállították, például az én »Kaballisztikus szorzótábla 1-64.« című nagy méretű kollázsomat is. (Sose felejtem el, odajött hozzám Kováts Albert, és azt kérdezte: A te képed? Az egyetlen érdekes dolog itt. Hogy hívnak?)

De ami az igazi vonzerő volt: a város legdögösebb nőnemű művészpalántái, illetve olyan civil nők, akik vonzódtak a művészfélékhez. Tűrhető árú italok mellett lehetett őket fűzni, majdnem mindig eredménnyel. Meghitt társadalmi/testi, félnyilvános olvasztótégely volt az Ifjak, ahová elvileg csak tagságival lehetett belépni, de ezt könnyen ki lehetett játszani. Egyszer aztán jelentkeztem, legnagyobb meglepetésemre fel is vettek.

A Fortepanon 14 fénykép van a Klubról, valamit visszahoz a hangulatból. De abból az őrült élményből nem mutat semmit, amilyen elszántsággal odaléptem egy csinos, ismeretlen nőhöz a pultnál, és kikezdtem vele, pedig egy barátom már szemet vetett rá. Éjjel kettőig folyt a párbaj a lány kegyeiért. Szerénységem tiltja, hogy beszámoljak róla, ki győzött.

A rendszerváltás után a helyiséget hamar privatizálták, aztán a Made Inn étterem működött benne néhány évig. Aztán egy alapos átépítés után a nagy reményekkel induló KogArt Galéria költözött ide. Ma már élőhalott az épület. Habent sua fata edificii." (Török András)

A rendszerváltás utáni privatizáció majdnem akkora pusztítást végzett a szórakozóhelyek között, mint negyven évvel korábban az államosítási hullám. A kétezres évektől aztán ezt követte az erőteljes dzsentrifikáció, amely épp közfeladatokat is felvállaló, azaz a helyszínhez és a környékbeli lakossághoz erősebben kötődő helyeket tizedelte meg. Az itteni realitásokhoz alkalmazkodva persze a kezdeményezők sok esetben számolnak is az átmeneti jelleggel, mint a Margit utca kilenc (Mar9it) vagy a Valyo Part esetében: ideiglenes megoldások, újrahasznosított bútorok, flexibilis terek – számos nyugat-európai példa mutatja azonban, hogy az ilyen helyek is jelenthetnének tartós kötődést a város számára, a jelenleginél több társadalmi és politikai támogatással.

Az utóbbi időszakban azonban visszatérni látszik a szocializmus éveinek egyik sajátossága is – de néhányan talán azt mondanák erre, sosem tűnt el. Az alternatív szórakozóhelyeknek ugyanis nem ritkán komoly politikai ellenszéllel kell küzdeniük – mint azt a 2012-ben lakat alá került, kulturális központként működő Sirály sorsa, a legendás buliknak, mozinak és a Tilos Rádiónak is otthont adó Kultiplex bezárása és elbontása, vagy az ugyancsak közösségi helyszín Auróra és a IX. kerületi önkormányzat között éveken keresztül dúló, meglehetősen egyenlőtlen küzdelem is mutatja. A mérleg egyelőre a politika irányába billen: a vándorolni kénytelen alternatív helyszínek mind messzebb kerülnek a belső negyedek lüktetésétől, ami alapvetően lehetetleníti el a hálózatként való működést.

 

A kávéházból otthonra

Minden a kávéházakkal kezdődött… Ez szép, de persze hamis, az éjszakai szórakozás lehetőségét a korábbi századok polgárai is megtalálták, ki józanabbul, ki kevésbé. De a kávéházakkal együtt lett igazi város Budából és Pestből, és nincs az elmúlt kétszáz évből más műfaj, amely ennyire szorosan diktálta és követte volna a trendek és a történelem változásait – illetve amely ennyire szorosan kötődött volna a pesti éjszakához.

A kávéfogyasztás részben a Balkánon keresztül, arab-török hagyományként, örmény és itáliai hatásokat is magába olvasztva érkezett Magyarországra. Az általunk ismert kávéház építészeti előképei azonban Párizsból és Bécsből származnak, ahol a kávézás az előkelők szórakozásának számított. „És ezt a méregdrága italt nyilván megfelelő körítéssel fogyasztják: nem csak maga a szalon szép, hanem az eszközök és az összes »kegyszer«, amit a kávé, illetve a tea köré kerítenek" – ecseteli a kávézás kultúrájának első számú hazai tudora, Saly Noémi történész. „Amikor a kávé kikerül az arisztokrata és nagypolgári háztartásokból a város nyilvánosságába, vagyis a kávéház létrejön, az ezeket a mintákat utánozza. És persze minden kicsit mű: műarany, műmárvány, műbársony – de attól még mindig nagyon szép. Ennek van egy határozott nevelő jellege: az ember elegáns, elit környezetben felnő a feladathoz, és nem fog köpködni meg duhajkodni, hanem úgy viselkedik, ahogy egy arisztokrata vagy nagypolgári szalonban gondolja, hogy kell."

A kávéházak tehát nem egyszerűen egésznapos társas fogyasztó- és szórakozóhelyek, hanem a társadalmi minták közvetítésének eszközei: a tulajdonosok számára elérhető legfrissebb, legexkluzívabb trendekre reagálnak már a 19. században is, és ez aztán még élesebbé válik a két világháború közötti időszakban. „Amikor a Bucsinszky a harmincas években átalakítja és újranyitja a kávéházát, az a modernség netovábbja: csillog-villog, fémes, fényes, hihetetlenül trendi, nagyon igényes és jól van megcsinálva" – hozza a példát Saly Noémi. „A kávésok mindig szerettek a legjobb művészekkel, építészekkel, belsőépítészekkel dolgoztatni. A Kairó kávéház hentesmester tulajdonosa algériai tanulmányútra küldte a festőművészét, hogy a kávéházat díszítő képei hitelesek legyenek."

Az előkelő kávéházak 21. századi utódai a trendközvetítést illetően az ezredforduló prémium szórakozóhelyei, mint például a Szendrő Péter tervezte Trafiq bár, vagy Kövessy Szabolcs munkái, Symbol vagy a Tesla. Ezek a stílusosan berendezett éttermek és bárok saját koruk trendi stílusát közvetítik egy olyan fogyasztóréteg számára, amely aztán megengedheti magának, hogy saját otthonát is így rendezze be. Így diktál a szórakozóhely életérzést.

Ezt a műfajt mindig is jellemezte a trendérzékenység, és ez alól Budapest sem kivétel. Évtizedről évtizedre követhető, hogy szaporodtak el villámcsapásra új minták, és aztán vette át a helyüket valami egészen más. „A nyolcvanas évek Budapestjén minden kocsma ír pub volt, vörhenyesre pácolt fabútorok behúzva zöld bőrrel, kipitykézve rézverettel – ez volt a kötelező. A kilencvenes évek elején minden café lett. Ekkor alakult ki a Liszt Ferenc tér vendéglátóhely-sora, aminek a Café Vian adta meg az alaphangot. Ez a minta az 1930-as évektől létezett Párizsban, a Vian világa a párizsi kávéház elmúlt 80 évének egy lehetséges nyelve. Utána a Liszt Ferenc tér minden helye a modern párizsi cafék mintájára kezdte magát elgondolni és berendezni" – elemez Saly Noémi.

A legutolsó nagy trend a kétezres évekhez és a romkocsmákhoz köthető.[7] Első az elsők között a 2001-ben, a Kertész utcában nyitott (Kis) Szimpla. Előzményei közé sorolhatóak az 1989 utáni underground kultikus helyszínei: a francia közreműködéssel foglaltházzá váló Trafó vagy az 1991-ben Frank Zappa koncertjének helyet adó Tilos az Á éppúgy, mint a vendéglátás terén a romkocsma-hangulatot megelőlegező budai Ráckert (1998-2004), illetve az 1999-ben megnyitó két szórakozóhely, a Zöld Pardon és a Pótkulcs. A Szimpla volt azonban az első hely, ahol a „szükségből erényt" elvet követve a helyiségek egybenyitásával, a belső felületek teljes kihasználásával és a 20. század lakberendezésének teljes spektrumát felvonultatva kvázi össz-belsőépítészeti alkotás jött létre. „Elvünk volt, hogy ne ríjon le semmiről, hogy új, és ha az IKEA-ból volt is, a szemétvödröt lámpaburának használtuk" – ismerte el az egyik alapító, Zsendovits Ábel.[8] Ehhez járult az egésznapos nyitvatartás, valamint a foglaltházakénál több és jobb minőségű szolgáltatás, de a kereskedelmi vendéglátóhelyeknél bővebb és igényesebb kultúra okos ötvözete. A Szimpla gyorsan fogalommá, a kétezres évek budapesti fiatalsága (na jó, jelentős részben a bölcsészek) számára pedig választott létformává vált.

Ebből kerekedett ki a kétezres évek legfontosabb szórakozóhely-trendje – s ez egyszer Budapest maga diktálta a divatot. A romkocsmák a Budapest-márka meghatározó elemeivé lettek. A sikersorozatot maga a Szimpla is folytatta újabb helyekkel, miközben gyarapodni kezdett a vetély- és harcotársak száma: megnyitott a Mumus (2004), a Kuplung (2004), a Tűzraktár (2005), az Instant (2008), az AKKU Kulturális Központ (2008), a Kőleves kert (2009), a Fogasház (2009), az Ellátó kert (2010), a Mixart (2010), a Gondozó kert (2011), a Super8 (2012). A visszakapart falak és az újrahasznosított bútorok eközben belsőépítészeti trenddé váltak: a rough-luxe legfontosabb budapesti képviselője, a Brody House a nemzetközi sajtóban is szép karriert futott be. A történethez hozzátartozik, hogy ekkortájt vett fordulópontot a pesti zsidónegyed kálváriája, a szórakozóhelyként való átmeneti hasznosítás pedig számos, a lebontástól mentett épület számára jelentett lehetséges új funkciót.

 

Ió, ció, dzsentrifikáció

A romkocsmák a kezdetekben kifejezetten a mindennapi élet alternatív színhelyeiként épültek ki – ha úgy tetszik, abszolút hozzáférhető módon, bárki számára, bármikor. „A romkocsma ugyanazt tudja, mint a kávéház: információs bázis is, tehát egész napos tartózkodásra berendezkedhetsz: kikötöd a biciklit, a kutyát, a nagymamát a gázcsőhöz, otthagyod az egyetemi tankönyveidet, a laptopodat talán már nem, ha van állandó helyed, oda beszéled meg a találkozókat, és napközben a zajszint sem olyan magas, hogy ne lehessen beszélgetni" – jellemzi az eredeti koncepció sokoldalúságát Saly Noémi. A kezdetek óta viszont a romkocsmák evolúciója több irányba ágazott el. Továbbra is az eredeti koncepciót viszi a Szimpla (az egyetlen, amely külföldre is terjeszkedni tudott – igaz, a berlini Szimpla 11 év után, 2019-ben bezárt).

A fejlődési folyamatba azonban egy ponton beléptek a hivatásos tervezők, grafikusok, építészek is. A Szuhay Gergely koncepciója alapján megvalósult Instant „art-bar" a gondosan tervezett esztétikát már plusz szolgáltatásként kínálta az erre igényeseknek. A 2012-ben nyitott Anker’t az üresen álló lakóház udvarainak minimalista átformálásával (építészek: Gőz Dorottya, Lengyel Márton és Vízkelety Rita), a 2013-as WNDRLND épp ellenkezőleg, képzőművészek közreműködésével kialakított, barátságosan kaotikus összképpel csábította vendégeit (művészeti vezető: Nádudvari Noémi).

A rough-luxe trendet szintén több szórakozóhely lovagolta meg, az átlag fölé pozicionálva magát. A Klauzál utcai Doboz önmagát egyenesen „anti-romkocsmaként" definiálta magát (2011, 81font Architecture & Design, társtervezők: Pataricza Kristóf és Loczmann Dávid), de hasonló irányba lépett az Andrássy úti lakóházba fészkelő URIMURI (2012, Fónagy Dóra és Kiss Heni) és a Hellobaby Bar (2013, Numbernow Stúdió).

Más irányt vett a West-Balkán, amely 2001-ben nyitott a még fejlesztés előtt álló Kopaszi-gáton, majd a VIII. kerület utcáin mind beljebb és beljebb araszolva végül a Nyugati térig, konkrétan a Kővári György-féle Skála Metró három szintjének belakásáig jutott; így lett külvárosi alternatív szórakozóhelyből belvárosi diszkó.[9] A 2011-ben itt történt tragédia[10] azt is mutatja, hogy a romkocsmák alternatív világa nem készült fel az erőteljes kommercializációra, a fősodorrá válás kihívásaira. A Belső-Erzsébetváros „eredeti" helyeit mára jelentős részben kiszorították a második generációs, profi belsőépítészettel és arculattal bíró utódok, illetve a spekulatív ingatlanfejlesztések; ezzel együtt természetesen a vendégek is lecserélődtek. Megszűnt az Instant is, a helyére kerülő Hard Rock Hotel épp azt teszi végérvényesen tönkre, amiért ideköltözne; a WNDRLND helyén az Ybl-féle kaszinó helyreállításával elit rendezvényközpont készült, az Anker’t és a Hellobaby Bar épületeit (újra) luxuslakások foglalják el.

A dzsentrifikáció természetesen legfeljebb fogalomként új – jelenségként a legkevésbé sem. A 19. század leghírhedtebb pesti fogadóját, a mai Kálvin téren álló Két pisztoly csárdát a Nemzeti Múzeum felépültét követő gyors átalakulás sodorta el; helyére a környéken kialakuló „palotanegyed" előkelő otthonai kerültek. Ez lett a Tabán sorsa is az 1930-as években: hiába volt a vendéglőiről, kiskocsmáiról, pincéiről ismert környék sokak kedvelt szórakozóhelye, a királyi palota közelsége, a jó befektetési lehetőségekkel kecsegtető fekvés megpecsételte a negyed sorsát. Ez a fajta átalakulás valamennyire persze minden város sajátja – a kérdés csupán, meddig látjuk megengedhetőnek a cserét. A vendéglátóhelyek eltűnhetnek? Vagy a házak is? És a lakók? Mennyire marad önazonos egy környék, ha egy emberöltő alatt a felismerhetetlenségig átalakul?

A pesti zsidónegyed házacskáit végül a civil felzúdulás és aktivizmus mellett a 2008-2009-es gazdasági válság visszaesése segített megmenteni. Elképzelhető, hogy a COVID-19-et követő, esetleges gazdasági visszaesés újra lelassítja Budapest elmúlt években felgyorsult dzsentrifikációját; ez talán időt és lendületet adhat a Nagykörút és a Hungária körgyűrű közötti városrészek szervesebb fejlődéséhez és fejlesztéséhez is. Élj a pillanatnak – a pesti éjszakára ez mindenesetre igaz; sosem tudhatjuk, hogy a ma megszeretett hely vajon holnap is működik-e még…

 

Magántérből a köztérbe

A mostani járványhelyzet egy dologra mindenkit ráébresztett: sokkal kellemesebb a szabadban üldögélni, mint odabent – amikor csak lehet. A szabadtéri szórakozás ugyancsak évszázados hagyomány: Buda polgárai már a 19. században eljártak a hegyvidék kirándulóhelyeire, a Városliget pedig több mint két évszázada szolgálja a jó levegőre és természetre váró pestieket. Épp itt, a Liget környezetében épültek ki a 19. század végének legnagyobb pesti tömegszórakoztató intézményei: 1885 után az Állatkert szomszédságában telepedtek meg a „csepűrágók", alakult ki az Angolpark, majd nyílt meg a millenniumra a kor legnagyobb hazai szórakoztató-kombinátja, az Ősbudavára. Oskar Marmorek bécsi építésznek ez volt a harmadik ilyen skanzen-témaparkja Alt-Wien és Velence másolatai után; a történelmi ihletésű fa- és gipszépítményekből álló, Buda építészeti históriáját megelevenítő negyedet különféle látványosságok, artisták népesítették be. Az Ősbudavára kora reggelig tartott nyitva, és éjszakára még a területen álló fákat is kivilágították; vendéglátóhelyei naponta több tízezer embert is ki tudtak szolgálni. Ennek ellenére bő tíz év múlva csődbe ment; romantikus miliőjéből mára semmi sem maradt. Helyén 1920 után épült fel a műfajában igen hasonló „Alpesi falu", a város egyik legnagyobb sörözőjeként, amely egészen a második világháború végéig működött.

Ha szórakozásról van szó, Budapest a fürdők, a kávéházak és a kocsmák terén jár az élen; a szabadtéri mulatók – talán évszakos aktivitásukkal összefüggésben – kevésbé jutnak az ember eszébe. Pedig a budai nyári vendéglők, a pesti ligetek mulatóhelyei, illetve a legendás úttörő: a Várkert Bazár felső teraszán Pázmándi Margit tervei alapján kialakított Ifjúsági Park (1961) sokakban ébresztenek fel meleg emlékeket. A szabadtéri tömegszórakoztatás alapvetően ekkor, a hatvanas években kapott új lendületet: sorra épültek a szabadtéri színpadok, az Ifjúsági Park sikereit pedig kisebb-nagyobb szezonális helyszínek igyekeztek megismételni.

Igazán nagy változás 2000 után következett be ezen a téren, részben talán az Erasmus-ösztöndíjasok által hazahozott mediterrán szokások, illetve a fapados repülőgépeken érkező turisták újszerű fogyasztási elvárásai nyomán – és mindenképp hozzájárult az előző rendszer szigorúan szabályozott köztérhasználatának lassú elkopása is. Az átalakulás kiindulópontja, az index-eset az Erzsébet tér: jó megközelíthetősége, kifejezetten szabad használatra kialakított, tágas zöldfelülete és a tér alatt működő, közkedvelt szórakozóhely, a 2002-ben nyílt Gödör Klub együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy a tér szabadtéri bulihelyszínné vált. Mára kisebb-nagyobb bódékba települt és az egykori buszpályaudvart is elfoglaló vendéglátóhelyek teszik ezt napnál is világosabbá, a folyamat azonban valójában Budapest újkori éjszakai Caminójának, az Erzsébet térről induló és az egykori zsidónegyed különféle helyszíneire, esetleg az V. kerület szórakozóhelyei (Ötkert, Tütü) vagy a Toldi Mozi felé vezető kocsmatúra létrejöttéhez vezetett. Nem biztos, hogy a legnemesebb használat egy térnek ezen a helyen, de nehezen vitatkozhatnánk azzal, hogy a legnépszerűbb.

A koronavírus-járvány egyik nem várt következménye lesz, hogy a szabadtéri szórakozóhelyek jelentősége jócskán megnő majd. Az elmúlt hónapok bezártsága után jólesik újra a közvetlen, fizikai emberi kapcsolat, a fertőzésveszélytől pedig a nyílt ég alatt kell a legkevésbé tartani. Az olyan helyszínek, mint a Budapest Park, a budai Czakó Kert vagy a Városligetben ide-oda vándorló Kertem (amely, mint május 17-én kiderült, idén már nem kapott helyszínt) nem csak a fogyasztás élménye miatt fontosak tehát a városnak és lakóinak – a találkozás, a közösség megélésének biztonságos színterét kínálják. Azt a helyet a budapesti éjszakában, ahol mindenki leveheti a maszkját.

 

Kovács Dániel

A szerző köszöni Saly Noémi és Török András készséges közreműködését.

Jegyzetek

[1] A fővárosi kaszinók történetéről érdekes áttekintést közöl Novák Béla Fővárosi kaszinók a 19. században címmel, a Budapesti Negyed 2004/4. számában. Url: https://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/novak.html (letöltés dátuma: 2020. 06. 18.)

[2] Váradi György: A kártyajátékok rendőri ellenőrzése. Rendőrségi Szemle, 1959/9. 693-700. o.

[3] (sl.): Kopasz erdészlányka győzött a Bolondbál jelmezversenyén. Esti Kurir, 1934. február 15. 8.

[4] A klub mindennapjairól jó képet az az 1970-es évek rendezvényeit feldolgozó, online archívum: http://inaplo.hu/feszek/index.html (letöltés dátuma: 2020. június 19.)

[5] Hammer Ferenc: Az éjszakai élet mint populáris nyilvánosság a szocializmusban. Médiakutató, 2009. Tél. Url: http://epa.oszk.hu/03000/03056/cikk/2009_04_tel/07_ejszakai_elet_nyilvanossag_szocializmus/ (letöltés dátuma: 2020. június 19.)

[6] Vékásy Lajos rendőrfelügyelő: Engedélyek véleményezése. Magyar Rendőr, 1937. április 1. 155-157. o.

[7] A romkocsmákról ld. Kovács Dániel: Posztkocsma. In: Halasi Rita Mária (szerk.): Magyar Design Évkönyv 2013. Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest, 2013. 28-33. o. Online elérhető a https://hdy.hu/ oldalon.

[8] Somlyódy Nóra: Szimpla-történelem: Romkocsmák az éjszakában. Magyar Narancs, 2007/6. (02.08.) Url: https://magyarnarancs.hu/konyv/szimpla-tortenelem_romkocsmak_az_ejszakaban-66707 (letöltés dátuma: 2020. június 18.)

[9] A West-Balkán sztori: 2001-2003: XI. Kopaszi-gát, 2004-2007: VIII. Kisfaludy utca, 2006-2008: VIII. Futó utca, 2008-2010: VIII. Nagytemplom utca, 2010-2011: VI. Nyugati tér.

[10] 2011. január 15-én a szórakozóhely kapacitásait messze meghaladó, háromezres tömegben három ember vesztette életét. Ld. https://hu.wikipedia.org/wiki/Trag%C3%A9dia_a_West-Balk%C3%A1n_sz%C3%B3rakoz%C3%B3helyen (letöltés dátuma: 2020. június 19.)