Mi lesz jó az új Közlekedési Múzeumban?
Dicsérni jöttem, nem temetni. A Városligetbe erőszakolni kívánt új múzeumok közül ugyanis — az Építészeti Múzeum kivételével — egyedül a Közlekedési tudott eddig átmenni a tű fokán. Bardóczi Sándor gyorstüzelésű véleménye a tegnapi pályázatról.
Évekkel ezelőtt, 2016-ban egy elég nagy olvasottságot elért cikkemnek az volt a címe, hogy „Mi a baj a Közlekedési Múzeummal?”. Az eddig 38 ezer kattintásszámot elért cikket átvette egy csomó médium, engem is kerestek miatta sokan, s nem minden érdeklődő volt kedves, mert érzékeny pontot tapintottam. Éppen ezért tartom fontosnak jelentkezni egy új dolgozattal, ahol dicsérni jöttem és nem temetni. A Városligetbe (közpark!) erőszakolni kívánt új múzeumok közül ugyanis (az Építészeti Múzeum kivételével) egyedül a Közlekedési tudott eddig átmenni a tű fokán. És mennyire jól tette ezt.
Új helyszíne – a sokáig eladósorban lévő Északi Járműjavító, amit - ha nincs ingatlanpiaci válság - már jól összelakóparkoztak volna – egy kultikus helye a közlekedés iránt vallásosan rajongóknak. Ők eddig kicsit idegenkedve nézték az Opera raktár és ideiglenes kulturális tér megjelenését az Eiffel csarnokban. Ez az 1992-ben bezárt vasúti ipartörténeti rozsda azonban szerencsére akkora, hogy bőven van benne kulturális városrehabilitációs tartalék. Így kerülhetett hosszas megfontolás, és a régi helyszín alkalmatlanságának csendes beismerése után a Dízelcsarnokba a Közlekedési, ami a helye után tegnap a formáját is megtalálta Diller Scofidio + Renfro pályázatgyőztes tervének köszönhetően. A New York-i High Line-t megtervező, tehát rozsdaterületek felértékelésből eléggé csillagos ötös tervezőgárda megfelelő érzékenységgel nyúlt hozzá a csarnokhoz és ahhoz csak finom eszközökkel tesz hozzá. Nagyon üdvözlendő – már csak az alulhasznált, alulértékelt nagyparkunk (a Népliget) szempontjából is, hogy a tervezők tesznek – egy egyelőre eléggé óhajszerűnek tűnő - gesztust a parkhoz sétánnyal történő kapcsolódás felé, az pedig különösen pazar, hogy a vasúti utasforgalomra is számít a terv egy új városi megálló betervezésével.
Igen, így kell egy ipari szlömterületet beindítani, dinamizálni, erre van sokszorosan szükség, amikor Budapest kapcsán elhangzik az a szó, hogy új múzeum, vagy új kórház, új sportlétesítmény, új intézmény – nem pedig zöldmezős beruházásokra vagy csekély számú zöldfelületeink bedarálására. Az átmeneti zóna tele van ilyen jó városi pozíciójú zárvánnyal, amelyek szomjúhozzák a kulturális, sport, zöldfelületi, rekreációs, intézményi fejlesztéseket. Erről szól a régi Budapest2030 és erről kellene szólnia az újnak is. Már itt van, itt lesz a Közlekedési, az Opera fiókintézménye, és csak halkan jegyzem meg, hogy szegény Természettudományi rúdja is kifelé áll alaposan a Ludovikából, s talán azt sem Debrecenben kellene elhelyezni.
Urbanisztikai hot spot lett azonnal az Északi Járműjavítóból, forró helyszín, ami az egész környéket dinamizálhatja. Szinte telekszomszédja a Józsefvárosi Pályaudvar, amivel szintén illene már kezdeni valamit, főként, hogy villamos kapcsolata adott a Blaháról, és a vasúti síneken is fel lehetne ott éleszteni némi városon belüli közösségi közlekedést. De ugyanez a helyzet a Nyugati melletti állami szlömmel, vagy akár Rákosrendezővel. Megannyi lehetőség és helyszín, ahová el lehetne pakolni a Városligetből a nem szeretem múzeumi épületeket, már ha egyáltalán szükség van rájuk. Egy Innovációs Múzeumra egy szűkös XIX. századi pavilonreplikában például egyáltalán nincs, a Galéria nagyon jó helyen van a várban, s sem a színház, sem a Zene Háza nem győzött még meg senkit a létjogosultságáról a hard core hívőkön vagy a fejlesztésben érdekelt szereplőkön kívül. Máris rengeteg pénzt spóroltunk az államnak, amit értelmesebb ügyekre költhetne. Tudna mire. Nem szégyen átmenni a tű fokán: biztos vagyok benne, hogy a Közlekedési sikerre van ítélve és megdicsőül ettől a lépéstől. Vitézy Dávid nem először lökött egyet a maradi várospolitikán ezzel a húzással.
A Városligetet persze illik felújítani. De sietek eloszlatni a tévhitet: közparkot nem épületekkel, hanem zöldfelületekkel szokás jobb érzésű helyeken rehabilitálni. Ideje lenne ezt megtanulni már ebben az országban is. Mindenki, a városlakók zöme kiegyezne egy olyan Városligettel, ahol kevesebb az épület a rehabilitáció után, mint előtte volt, de több a zöld, s nem csak papíron, jogi csűrcsavarokkal kiszámított százalékokban, hanem ténylegesen is. A rozsdaöv viszont szomjúhozza ezeket a kulturális beruházásokat, s éppen a Közlekedési esete a jó példa, hogy 120 év után is kerülhet valami jobb helyre, mint annak előtte volt. A változás néha szükséges és néha jó is tud lenni. S ezzel a Liget, mint közpark is jól jár. Csak azt a görcsösen odaeklektikázott replikát kéne végre elfeledni még. Talán nem kellene az ideiglenes Milleneumi Kiállítás emlékébe ennyire fantáziátlan módon kapaszkodni. Avítt, poros, múlt századi emlék ez, amit ma már meghaladt az idő. A Városligetnek nem ez a funkciója, nem ez volt a múltja és nem ez kéne legyen a jövője, mert nem ezt várják el tőle az emberek. Itt a zöldfelület előnyét kell biztosítani az épületekkel szemben. Csodálatos lenne a régi Közlekedési hűlt helye egy a környékbeli iskolákat jobban kiszolgáló közparki sportpályához, mert arra például van igény. Használhatatlan, ámde drága épületre sokkal kevesebb.
Szóval éljen soká a Közlekedési az Északi Főműhelyben, amely bizonyította a Nyugat-Euróbában csekély 30 éve már működő tételt: a lerobbant ipart szereti birtokba venni a kultúra, s ez végül majd nagyon jól áll neki.
Bardóczi Sándor
