Mit látunk benne? 19 vezető építész a Teherelosztóról

Felkérésünkre az elmúlt évek díjazott építészei közül Callmeyer László, Csillag Katalin, Csomay Zsófia, Csontos Györgyi, Dévényi Tamás, Ferkai András, Anthony Gall, Golda János, Madzin Attila, Marián Balázs, Pazár Béla, Sajtos Gábor, Skardelli György, Szabó Levente, Thoma Emőke, Tima Zoltán, Tomay Tamás, Varga Tamás és Winkler Barnabás fogalmazta meg álláspontját, gondolatait a Virág Csaba tervezte, bontásra ítélt Villamos Teherelosztóval kapcsolatban.

Az elmúlt hetekben felélénkült a vita a Virág Csaba tervei szerint emelt budavári Országos Villamos Teherelosztó Központ kapcsán, amelyet a korábbi szakmai tiltakozások és az ezáltal elért kompromisszum dacára ismét a bontás fenyeget. Bár az ügyben több építészeti és műemléki szervezet állást foglalt, úgy látjuk, hogy az épületről nemcsak a közvélemény fogalmaz meg éles kritikát, de a szakmai vélemények is eltérhetnek.

Szerettünk volna az épület megítéléséről, a körülményekről és az évek óta tartó vitáról tiszta rálátást kapni, és az olvasóink számára feltárni, hogy milyen az épület szakmai elfogadottsága, beágyazottsága. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy a szakma hogyan gondolkodik erről az épületről: miben látja az értékét, egyáltalán elfogadhatónak, megőrzendőnek gondolja-e? Felszabadítva a beszélgetést az intézményi üzengetés és a Facebook-kommentelés keretei közül, több nézőpontot kívánunk megjeleníteni. 

Úgy döntöttünk, hogy megkeressük az elmúlt években építészeti kitüntetéssel elismert alkotókat, azaz mai építészetünk élenjáró tervezőit, és megkérdezzük őket a házról. A felkéréshez szándékosan vettünk igénybe külső nézőpontot: az állami és magándíjakkal elismert tervezőket kértük fel gondolataik megfogalmazására az elmúlt öt évből. 

A május 5-én rendkívül rövid határidővel kiküldött felkérésre elfoglaltságaik dacára sokan, összesen tizenkilencen vállalták, hogy leírják gondolataikat az épülettel kapcsolatban. Bízunk benne, hogy ezek a szövegek segítenek megérteni mindenki számára, mit jelenthet egy-egy alkotó, és az alkotók közösségén keresztül a magyar kultúra számára ez az épület. A visszajelzéseket ábécésorrendben közöljük.

Az Építészfórum szerkesztősége ezúton is köszöni a felkéréssel kapcsolatos válaszokat, visszajelzéseket! 

Callmeyer László Ybl-díjas építész gondolatai a Teherelosztóról

Az épület építésekor, akkor mint ifjú hallgató, magam is figyelemmel kísértem az eseményeket.

Csodálkoztam azon, hogy miért az új teherelosztó épülete vált ki sokakból ellenérzéseket? Hiszen ez az épület, még ha megjelenésében szokatlanul modern is volt, léptékében igazodott a környezetében kialakult, utcáról látható, általános tömegekhez, magasságokhoz, tetődőlésekhez.

A tervező építész ezekhez igazodott, nem pedig a szintén szomszédos levéltári épülethez, ami számomra mai napig is megszokhatatlanul nyomasztó. (Még a Margit hídról nézve is szokatlan méretű!) Szerintem a két épület közelsége, kontrasztja fokozza az erős vizuális ellentétet, ami fokozta, és ma is táplálja az indulatokat.

Mindig az új a mumus, a régit természetesnek vesszük, mivel beleszülettünk, megszoktuk.

Ha a környezet és a Vár általános léptékét figyelembe vesszük, egy új épület esetében („épületcsere") sem lehet sokkal nagyobb kubatúrát, hasznos szintterületet elérni. A terepszint alatti bővítést a föld alatt található adottságok valószínűleg lehetetlenné is tennék.

Nem tartanám szerencsésnek illeszkedés ürügyén a Levéltárhoz igazodni. Sem stílusfelfogásában, sem léptékben. A fényképek, korabeli rajzok alapján való „hiteles" rekonstrukció, már ha vannak ilyenek, véleményem szerint nem szolgálná a mai elvárásokat, bármi is legyen az új funkció.

A tervező egyik alapkoncepciója az volt, hogy a homlokzati tükörfelületek segítségével valójában a környező, régi hangulatot árasztó vári környezetet lássa a szemlélő.

A teherelosztó épületének fő problémája az lehet, hogy a modern szerkezetek általában nem tudnak az idő múlásával „patinázódni", „nemesedni". Különösen sérülékenyek a tükrök, fóliák, stb. Az utóbbi évek elhanyagoltsága, túl a természetes avuláson, is rátesz arra, hogy mostanság ipari szemétként tekintsünk az épületre. 

Az épület belsejét, érthető okok miatt, nem ismerem, ezért az itt levő lehetőségek feltárását meghagyom a hozzáértő, és az épületet belülről is jól ismerő szakembereknek.

Véleményem szerint, a fentebb leírtak alapján, a leendő beruházónak ebben a nagyságrendben kell gondolkodni, és megtalálni az időtálló műszaki megoldásokat. Tudom, hogy ilyen horderejű döntések meghozatalában („épületcsere"), ezer más szempont is van, amik túlmutatnak egy szakma keretein, de talán könnyít (vagy nehezít) a végső jó döntés meghozatalában.

Csillag Katalin Ybl-díjas építész

Virág Csaba vári épülete véleményem szerint egy fontos kordokumentum. Bravúrosan oldja meg a szinte lehetetlent – egy ipari épületet a várban. Kiválóan illeszkedik, finoman reflektál környezetére, belsőépítészete ismerve az akkori lehetőségeket kézműves igényességgel megtervezett munka. 

Az épület körül kialakult vita jól mutatja társadalmunk kortárs épületekhez való viszonyát. Igazán nem kéne csodálkoznunk, hogy ez a helyzet előállt. Több minden vezethetett ide. Az építészetet nem találjuk a gyakran megszólaltatott művészeti területek között. Egy színész, egy énekes vagy a filmes alkotók is sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint az építészek. Az általuk létrehozott alkotásokat folyamatosan méltatja a média, tehát van viszonyunk hozzájuk.

Úgy érzem, az építészet kivonódott vagy kivonta magát ebből a kulturális körből. 

Jó pár évtizede nem végezzük el azt a munkát, amit a kortárs építészetért meg kellene tenni, mert ennek hiányában csak az értetlenség lehet a meghatározó. 

A kánonok megszűnése olyan szabadságfokot adott az építészek kezébe, mely által az alkotások már nem könnyen olvashatók. Segítség nélkül nem várható el a befogadó közegben a siker, hiszen nem tudják kódolni azokat az üzeneteket, melyek egy-egy alkotásban összpontosulnak.

A Teherelosztó Központ épülete az értő és az értetlen között tátongó űr gravitációjának foglya. Nem szeretem azokat a mondatokat, hogy: mi lett volna, ha... De talán érdemes átgondolni és tanulságos is lehet a jövőre nézve, hogy mi történt volna, ha ezt az épületet értőn felújítják már korábban. Vajon ebben az esetben is mérlegre kerülne az elbontása?

Az utóbbi idők tapasztalata, hogy nem tudjuk megbecsülni értékeinket. Le- és elhasználjuk a környezetünket, legyen az egy új épület vagy egy köztér. Nem kérdés: a balkanizálódás már régen elkezdődött.

Virág Csaba vári épületével kapcsolatban egyértelmű véleményem, hogy azt az alkotást, ahol ennyi szellemi érték összpontosul, azt meg kell becsülni és óvni kell. Általa pontos tükröt kapunk Virág Csaba egyéni stílusáról, illetve a 70-es évek építészeti felfogásáról. Virág Csabára jellemző, hogy meghökkentő alkotásokat hozott létre. Ez leginkább a formálást és az anyaghasználatot jelenti. Egyidejűleg tudott költői érzékenységet és némi brutalitást mutatni. Szerintem ez a kettősség jellemzi a vári épületet is: a finomra csiszolt (már-már minimalista) tömegen belül megjelenő érzékeny, puha vonalvezetésű belső, illetve a torony szoborszerű kialakítása. Ez egy egyedi, megismételhetetlen alkotás, ami azokat a hatásokat összegzi, mely a korabeli építészeti felfogásban jelen volt. Annak ellenére, hogy az a világ sokkal zártabb volt, a gondolatok melyek a kor meghatározó építészeit foglalkoztatták átjutottak minden határon keresztül. Ezt nevezzük korszellemnek, ami jelenleg megsemmisülésre vár. 

 

Csontos Györgyi DLA, Ybl-díjas építész

Virág Csaba Villamos Teherelosztója…MIÉRT FONTOS?!...

… mert a MAGYAR KULTÚRKINCS része a magyar építészet, így a magyar „kortárs", „modern" építészet is. Mint ahogy nem megkérdőjelezhető bármely művészeti ág – képzőművészet, zene, tánc, irodalom – szakmai konszenzusa által értékesnek, kiemelt produktumnak, jegyzett „csomópontnak" tartott alkotás esetében sem, hogy a kultúrkincs részeként megóvandó, nem megkérdőjelezhető ez a – sokszor csupán gazdasági adattá degradált – építészeti alkotásokkal szemben sem. Klasszikus és kortárs művészet ismerete, megértése nélkül véleményt formálni egy adott alkotásról (pl. a modern építészetet sommásan „ez egy ronda panel" címkével illetni) finoman szólva felületes tevékenység, kevésbé finoman: bárdolatlan.

A nem is olyan régen még értéktelennek tartott „neo-stílusú", eklektikus építészet már kezdi méltó helyét elfoglalni a köztudatban (bár lenne még bőven teendő pl. a „korszerűsítés" címszóval lépten-nyomon kidobált, minőségi asztalosmunkával előállított nyílászárók megóvásában, vagy az iparművészeti remekekként a századfordulós bérházakban sorsukra hagyott üveg-, kerámia-, fémműves alkotásoknál…).

A klasszikus és a háború utáni modern építészet megértése és megóvása azonban – egyelőre sajnálatos módon – még várat magára. Lenne pedig erre is lehetőség – természetesen. Irigylésre méltó például ahogy a finn művészet meghatározó alakjának tartott Alvar Aalto házait gondozzák, karban tartják, csakúgy, mint a szlovén nemzeti büszkeség részeként számontartott (igaz, kicsit régebbi) Jože Plečnik-féle épületeket. Magyarországon ezen a területen talán Szrogh Györgyöt tudom ide idézni, amikor a MÉMOSZ-székházuk Erick van Egeraat-féle korszerűsítésének homlokzati terveit nyugtázta: „ha 50 éve lettek volna ilyen alapanyagok, mi is beterveztük volna…"

… mert a magyar IPARI ÉPÍTÉSZET az építőművészeti ág talán legkevésbé helyén, és leginkább mostohán kezelt területe – bár óriási potenciálokkal és rendkívüli értékeket felmutató objektumokkal és térségekkel bír. A Villamos Teherelosztó csak egy a sok közül – az igaz, hogy különleges vári épített környezetbe helyezve. Hasonlóan, mint a pontosan 100 évvel előtte létesített rokona, a Várkertbazár Ybl-féle Szivattyúgépháza, ami 30 évig működött ipari épületként a vár vízellátását szolgálva, majd az azt követő 100 évben napjainkig középületként – a váltásokat rugalmasan magába fogadva.

Virág Csaba épülete már építése óra kettős funkciójú: ipari és középület, mely 30 éven keresztül szintén kiválóan betöltötte feladatát és alapadottságaiból kiindulva talán még könnyebben megtalálhatná új köz-funkcióját, mint annak idején a Szivattyúház… amit 100 éve szerencsére úgy gondoltak, hogy egy minőségi közkincset nem eltüntetni kell, hanem kitalálni az következő 100 évét – még, ha kicsit öreg és kopottas is…

… mert az épp öt éve elhunyt Ybl-díjas építész-mester SZELLEMI TULAJDON-a, aki már nem tudja megvédeni művét, talán a szerzői jog még igen… Virág Csaba a kortárs építészet egyik legprogresszívebb, megkerülhetetlen alakja volt. Egész alkotói életét a korszerű, szerkezetorientált „high-tech" építészet meghonosításának szentelte, ami világszerte sem volt mondható „könnyű útnak", pláne nem a mindentől elzárt, bezárt hazai viszonyok között. Az úttörők viszont legalább annyit megérdemelnek, hogy (el)ismerjék őket, munkásságuk eredményei akár a közfigyelem (pozitív) fókuszába is kerülhetnének, ha – akár nóvumoknál fogva is – (meg)értően kezelnék azokat.

Ha személyesen tehetné, Virág Csaba bizonyára segítené ezt a megértést, de ehelyett már csak korábbi gondolatait idézhetjük: „Én úgy gondolom, hogy minden korban az ember olyan ruhába jár és olyan cipőt vesz, ami abba a korba beleillik. Szóval eszembe sem jutott sose, hogy gótikus házat tervezzek. Ha az épület hangulata és a nagyságrendje és a tömege beillik, akkor bármilyen lehet. A Villamos Teherelosztó tulajdonképpen az első intelligens irodaház Magyarországon, és hát, rendkívül bonyolult funkciója volt ennek, és egy nagyon-nagy számítógép rendszer van benne. Ezeknél a házaknál mindig arra gondolok, hogyha kivenném a házat onnan és letenném egy sima lapra, akkor legyen egy jó „up-to-date" ház, de, ha beteszem a helyére, akkor pontosan oda illjen…" (Csontos Györgyi-Csontos János: Tizenkét kőmíves, portréfilm 2007.)
                            

Csomay Zsófia Prima-díjas építész

„A műemlékes etika tiltja a hamisítást, de csak a történelem meghamisításától tilt" 
(Reimholz Péter)

Virág Csaba épülete – annak ellenére, hogy hangvételében eltér – arányaiban azonban sokkal jobban illeszkedik a vári környezethez, mint a szomszéd Levéltár, ami méretével szétrobbantja azt, oktalanul uralkodóvá válik. Ha egy épület alá tudja vetni magát a környezet törvényeinek (arány, topográfia, városi szövet) esetleges szélsőséges „viselkedése" ellenére is értéket képvisel. Sőt sokszor az idegenség értékes új kontextust szül. Ez a ház ilyen. S annak ellenére, hogy nyilván sokaknak nem tetszik – egy fontos dokumentuma annak a kornak, amit nem volna szabad kitörölni a közösség emlékezetéből. Akármilyen is volt: VOLT.

Ennek a háznak (sok más társával ) az eltüntetése kísértetiesen hasonlít ahhoz, amivel a Rákosi-rendszert vádolják: nevezetesen, hogy a Királyi Vár egyes épületeit politikai okon bontották le a háború után.

Ennek a háznak a megszüntetése, ezzel egyidejűleg száz éve épült, hetven éve megszűnt épületeknek a visszaépítése a történelem meghamisítása (a gazdasági, társadalmi, ökológiai, funkcionális szempontok említése nélkül).

 

Dévényi Tamás, 2015 Prima-díjas építésze

A villamos teherelosztóról senki nem tudta annak idején (én most sem), hogy miért is kell a várban legyen? Az, ahogy ott lett, sajnos manapság sem ismeretlen metódus, annyi csak a különbség, hogy akkor egy tehetséges építész volt az „ítéletvégrehajtó". Virág Csaba 45 éves lehetett, amikor nekifogott a tervezésnek, és még 13 év, amire elkészül az ikonikus MTI székháza a Naphegyen.

Abban a tudatban foghatott neki a tervezésnek, hogy Dávid és Góliát közé kell tervezzen, ráadásul a hatalmas Levéltár tornya az ő fiatalkorában (1945, 1953) került elbontásra. Terve rendkívül érzékeny munka: egyszerre tud kicsi és nagy lenni – kicsi a baloldali, várléptékű beépítés irányában és kellően nagy a levéltár felé. Könnyű ide „várléptékű" épületet ígérni – ez azonban csak a baloldali szomszéd felé tett gesztus maradhat. A két torony nyilvánvalóan reakcióként is felfogható a levéltár történetére. Először is egy -jogosan vagy jogtalanul- megtépázott épület (és építész) iránti kalapemelés, de a két torony akár arra is utalhatna, hogy Petz Samu után Pogány Móricz is tervezett új tornyot a levéltárra a harmincas években. 

Virág Csaba a világ aktuális építészeti irányai iránt mindig fogékony volt. Ez a ház is ilyen: kevés anyag (helyszíni műkő, alumínium szerkezetű üvegfal, „műemléki" pala) és sok gondolat szövi át. A maga korának közép-európai high-tech-e ez a ház – amely ugyanolyan védtelen a XXI. sz. kihívásaival szemben, mint bármelyik társa, és ne csak hőtechnikai gondokra gondoljunk!

A ház a későbbi építkezések során mintává vált: a Budára néző szögforgásos alaprajzi rendszerét átvette a 2001-2002-ben mellé épült Puhl Antal és Dobrányi Ákos által jegyzett Anjou rezidencia, de még a várlift, (2015, Molnos Attila, Szenderffy Gábor) felépítménye is reagált rá.

Egy ilyen házat nem szabad elbontani. Egy ilyen ház műemléki védettséget érdemel. A docomomo azért jött létre, hogy javasolni tudjon műszaki megoldásokat is hasonló épületek műemléki helyreállításához.

A várban a fontosnak ítélt funkciók automatikus területlezárásokkal járnak együtt. Sajnos ez is így volt annak idején is. A teherelosztó és a levéltár közti publikus sétány lezárásra került. A virágcsabai értelemben is bombasztikus vascső korlátokhoz (sosem lettek rendesen befejezve) hozzáberhelt lezárások amatőr, ámde „művészettel" terhelt megoldásainak egyik ékköve a két oroszlánfejű vascső. Na ezeket tényleg el kéne bontani!
 

 

Ferkai András egyetemi tanár, az MTA doktora, 2019 Prima-díjas építésze

Jól emlékszem arra az izgalomra, amikor egyetemistaként tudomást szereztünk Virág Csaba legújabb épülő budavári tervéről, és a helyszínre kijárva követtük megvalósulását. Nagyon izgalmasnak tartottuk azt a feszültséget, ami a nagyméretű, függönyfalas tömb racionális világa és a műemléki környezethez való igazítása között feszült. A hosszú hasáb két végének ferde lecsapása egy pillanat alatt a szomszédos régi házak magas tetős tömegéhez és léptékéhez kötötte a Petermann bíró utca (2011 óta Nádor utca – a szerk.), illetve a bástyasétány felőli nézetét. Az Országos Levéltárra néző hosszú homlokzat őszintén szólt a mögé került ipari és irodai funkciók valóságáról, és nem csak üvegfelülete, hanem raszteres rendszere is tükrözte Pecz Samu oldalhomlokzatának hasonló rendszerét és monotóniáját. Külön értékeltük, ahogyan Virág Csaba a Teherelosztó és a Levéltár között kialakuló trapéz alakú közteret tagolta az adótornyokat rejtő hengeres tornyaival és a szintkülönbséget áthidaló lépcsőkkel. A „high-tech" megoldások mellett itt jelent meg az akkori építőipar által előállítható legmívesebb felület, a helyszínen készült, stokkolt műkő. A sikátorba feszülő hengerek jótékonyan zárták le a bizonytalanul megnyíló városi „hézagot", egyben átvezetést adtak az új épületnél magasabb Levéltár tetőgerince felé. Virág Csaba megnyilvánulásait olvasva utólag jöttem rá, hogy e motívumokkal kívánt csatlakozni az általa tisztelt középkori építészet „romantikájához és játékosságához". A hátsó henger tetejének visszavágásával mintha a budai Várnegyed tornyokkal csipkézett sziluettjét akarta volna felidézni. Ennél tovább egy racionalista modern építész nem mehetett.

Virág Csaba sosem volt konformista tervező, ezért gyakran vihart aratott. Pályáját a szocreál után, a modern építészet igézetében kezdte, és haláláig következetesen kitartott elvei mellett. Tehetséges ember volt, aki mindig többet akart megvalósítani, magasabb színvonalon építeni, mint amit az adott kor lehetővé tett. E szándéka éppúgy vonatkozott az újdonság, eredetiség iránti vágyára, mint a technikai lehetőségekre. A gondolat ereje átüt a korszerűség többnyire kézműves eszközökkel létrehozott látványán. 

A Teherelosztó Központ, különösen mai leromlott állapotában, sokak számára taszító lehet. A fentiek alapján viszont biztosan állítható, hogy a vári környezetet figyelembe vevő, s arra érzékenyen reagáló épületről van szó. Igaz, Virág Csaba nem a mai elvárások szerint illeszkedett díszletformákkal, hanem épülete nagyságrendjével, üvegfalainak léptékével és arányaival, vagyis „magasabb szinten", „lényegre törően". Másként fogalmazva, absztrakt eszközökkel, melyeket persze jóval nehezebb észlelni. Úgy gyógyította be a foghíjat, úgy teremtett kapcsolatot, átvezetést a Kapisztrán tér és a Levéltár között, hogy színvonalát ma nehéz lenne meghaladni.

Az épület értéke számomra nyilvánvaló, a magyar építészet történetében és nemzetközi összehasonlításban egyaránt. Megtartását és értelmes új funkcióra való felhasználását, nem csak lehetségesnek, de kívánatosnak tartom. 

 

Anthony Gall Ybl-díjas építész

Az épületet olyan szinten nem ismerem, hogy részletes véleményt fejtsek ki, azonban mindenesetre a kor nyomait és minőséget viselő, egykori kortárs épületként tartom számon.  Virág Csaba épületei közül egyik legjobbnak tartom.  

A fenntarthatóság szempontjából mindig érdemes megnézni, valóban alkalmas egy épület a megtartásra. Lehetőség szerint a megtartást jobb útnak gondolom, mint a lebontást és újjáépítést elvi szinten. Ebben állást foglalni anélkül, hogy a tervezett funkciót ismerném, és a kérdésben lévő épületet erre való alkalmasságát, a tervezett funkció szükségességét megítélni stb. nem érzem magamat felkészültnek.  

Egy épület védelme természetesen nemcsak használati szempontból, hanem a társadalmi kollektív emlékezetében, az adott kor értékeinek képviseletében betöltött szerepe miatt is fontos tud lenni. Minél szétesettebb egy csoport kollektív emlékezete, minél kevésbe tud megegyezni a közös értékek megítélésében, vagy mások értékének elfogadásában, annál inkább harctéri áldozatokká válnak az épületek, illetve emlékek. Pedig maga a „Teherelosztó" szó a kikönnyítés lehetőségét is tartalmazza, az elviselés megoldását.

A fenti kérdéseken túlmenően mindenképpen mindannyiunk felkészülve kell legyünk korunk és saját ún. életművünk kapcsán is, a korunk értékeivel kapcsolatban, hogy sokkal mulandóbb értékekről beszélünk, mint régebben. Fel kell készülni, hogy egy ma elkészült remekmű akár tíz éven belül átalakul, átalakítják, megszűnik lenni.  

Abban biztos vagyok, hogy az igazi értékeket úgy lehet megvédeni, ha megelőzünk a problémákat, így talán – ha nem is menthető meg a jelen esetben az épület –, de az üresen álló, használaton kívül, értéknek tartott környezetünkről kell beszélni, javaslatokat tenni, hogy azok esetleg időben érjenek oda a megfelelő helyekre, figyelembe kerüljenek.  Ebben a tekintetben valószínűleg mulasztás történt részünkről, az épület már jó ideje gazdátlanul és szomorúan tekintet a Várba érkezőkre.

Golda János, Kotsis Iván-emlékéremmel elismert építész

Virág Csaba már kiskamaszként házat tervezett és vitorlázott. Élete és életműve nekem valahogy összeköti a háború előtti hazai kézműves-modern építészgeneráció – Rimanóczy, Kotsis Iván, Weichinger Károly – munkásságát a virtuális kor mai itthoni építészetével. A 20. század második felét megidéző funkcionalista, technicista, expresszív építészeti formálás jellemzi, ugyanakkor nagyon erős nála a helyhez való öntörvényű kötődés és illeszkedés. Például a Várban, a Mátyás templommal szemben tökéletesen integrálódó modern Fehér Galamb házat a hatvanas évek közepén tervezte, az Országos Villamos Teherelosztót, az első intelligens házat a hetvenes évek végén, már egy új korszak határán. Az utóbbi kifejezetten technikai jellegű épület, amelyet forma-művészi módon illesztett a Levéltár melletti vári környezetbe. Persze föl kellene újítani, hogy ez érthető legyen a nagyközönségnek is. A gyorsan avuló speciális technikai funkciók nyilván megnehezítették az újrahasznosítást, mégis megbocsáthatatlan lenne az épület eltüntetése. Ugyanis korszerűség és tradíció hihető összeillesztésétől függ az identitás, és nem túl sok ezt hitelesen bemutató minőségi építészeti mű maradt az utóbbi évtizedekből.

Madzin Attila, Ybl-díjas építész

A XX. századi magyar építészeti kultúra jelentős alkotása. 

Megfelelő gondossággal fel kellene újítani és használatra oda lehetne adni a Levéltárnak.

Marián Balázs DLA, Ybl-díjas építész, egyetemi docens

Erről az egészről Janáky pontos, és sajnos aktuális mondatai jutnak az eszembe: „Ostoba dolog, ha egy népség új és újabb generációi folyton és nyeglén, válogatás és lelkiismeret furdalás nélkül eltüntetik elődeik munkáit. Rossz ez, mert így eltűnik a folyamatos történelem és az emberek élete összefüggés nélküli pillanatok sodrásává korcsosul." (Janáky István: id. Janáky István könyve 202.old., TERC 2007)

Pazár Béla Prima-díjas építész

Teljesen egyetértek az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága 2020. május ötödikén kiadott állásfoglalásával. A budai várban és a Városligetben jelenleg folyó és tervezett építkezések azt bizonyítják, hogy építtetőiknek nincs semmilyen előre mutató jövő képe. 

Sajtos Gábor DLA, Ybl-díjas építész

Virág Csaba 1972-ben tervezett, majd 1979-re elkészült Budavári Országos Villamos Teherelosztó épülete bár „még csak" alig múlt 40 éves, és tervezési idejét nézve „még csak" közel 50 éves, mára a magyar építészettörténet része lett.  Az építészet történet részévé vált, mint sok más idősebb és néhány kortárs budavári társa. 

Természetesen ezen illusztris társaságbeli tagságát nem csupán a kora miatt érdemelte ki, és nem amiatt, hanem az általa hordozott építészeti értékei által. Talán egy avatatlan szem számára nem ez az első benyomás, különösen nem sajnos a mai, elhanyagolt állapotában, de ha jobban „mögé" nézünk felismerhetjük, hogy Virág Csaba épülete a Budavár épített környezetének architekturális folytonosságát írja tovább. Korlenyomat, azonban az adott kor bátor, nagyvonalú, környezete meghatározó értékeihez finoman alkalmazkodó, minőségi építészeti nyelvezettel írt korlenyomata. A Nádor utcai jellemző karaktert és tömegarányokat, a léptéket megtartva csendesen, de bátran húzódik meg a Levéltár épületének tömbje mellett. Őszintesége nem nyomja el környezetét, nem konkurál azzal, a környezetét tükröző üveghomlokzata (és ezt képzeljük el eredeti vagy az épülethez méltó módon, jó minőségű kivitelezéssel felújított állapotában) önzetlen módon éppen környezete érdemeit dicséri, azok erényeit emeli ki. 

Az épület modern magyar építészetben betöltött szerepe és építészeti értékei mindenképp annak megtartása mellett szólnak. Láthatóan az elmúlt, használaton kívüli évek nem váltak az épület javára, azonban ez csak a felszín, amit a mögöttes értékek megtartása mellett egy jól átgondolt, minőségi, a mai kor technikáján történő felújítás orvosolni tud. Az épület ugyan elvesztette eredeti funkcióját, de éppen nagyvonalúsága és értékei adják, hogy képes a megújulásra és egy jól megválasztott funkció – mely az embereket közel engedi az épülethez – adhat elfogadottságot a lakosság körében is, mellyel hozzájárulhat a Budavár környezete érdemeinek emeléséhez.

Skardelli György Kossuth-díjas építész

Gondolatok a Teherelosztó épület sorsával kapcsolatosan 

Nehéz sorsuk van az épületeknek. Különösen igaz ez a XX. század második felében épültekre. Számos közülük a kiüresedő funkció, az értékes telek, a megváltozott elvárások miatt 30-40 éves múlttal is bontásra ítéltetnek. Sajnos ebbe bele kell nyugodnunk, bizony sok felett eljárt az idő, múzeumba nem kerülhetnek, fizikai állapotuk is erősen leromlott, sokszor a technikai berendezésük, felszereltségük sem vállalható már az aktuális tulajdonos számára, korszerűsítésük a kor elvárásai szerint fizikai akadályokba ütközik. Egyszerűen nem tud mit kezdeni vele új tulajdonosa, és a végső döntés általában a régi bontása és egy új felépítése. Így van ez világszerte, nagyon sok példával találkozhatunk, és most már nálunk is van erre példa. Vélhetőleg így okoskodtak az illetékesek a témát adó épületről is. De a Teherelosztó épületével van egy kis gond. 

Virág Csaba épülete gyönyörű. 

Ez egy sommás jelző, de több eredőből tevődik össze. A 70-es évek végén elkészült épület a kiforrott modern egyik legszebb példája annak, hogy a történeti városi környezetben hogyan lehet kortárs módon viselkedni. Virág Csaba életműve minden vargabetű nélkül a modern jegyében telt, és kérlelhetetlenül ezt képviselte, adott esetben a kritika pergőtüzében is, lásd a Kálvin téri irodaházat. A vári épület egy kis telken az Elektromos Művek számára készült, funkciója egyértelműen korunk technikájához, annak éltető eleméhez kötődő központi épület. Az építészeti viselkedés egyértelmű, és az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet kortárs módon épületet létrehozni még egy ilyen kiemelkedő történeti szövetben, mint a budai Vár. Az épület minden gesztusában kortárs (itt modern) és minden gesztusában reagál a környezetére. Mindezt ráadásul minden részletében igényesen teszi. 

Egy építészt nyilván személyes érzelmek is vezényelnek a véleménye megalkotásában, és ezzel így vagyok én is, de az semleges szemmel is vitathatatlan, hogy ez egy példaadóan megtervezett épület. Számomra beleillik abba a sorba, amelyben ott van Jánossy György lakóháza a Tóth Árpád sétányon, Farkasdy Zoltán Úri utca sarkán álló lakóépülete, és épp a Teherelosztó épületével átellenben lévő Reimholz Péter tervezte épület. Mindegyik egy kicsit más, más korban is készült, és ez érződik is rajtuk, de az egyértelmű tehetség kézzel tapinthatósága minden építész generáció számára inspiráló lehet. 

A Teherelosztó épülete nehéz helyzetbe került, de valójában mi mindannyian kerültünk nehéz helyzetbe. Most bizonyítanunk kellene, hogy egy ilyen remek épület eredeti funkcióját vesztve, de egy új funkciót találva tovább tud élni, azért, mert az értéket becsüljük, akármikor is jött létre. Ez bizony egy vizsga helyzet, de nem az épület számára. Az már bizonyított. 

 

Szabó Levente DLA, Ybl-díjas építész, egyetemi tanár

Egy alkalommal, valamikor a kilencvenes évek végén, Turányi Gábor úgy fogalmazott, hogy Jánossy György Tóth Árpád sétányon lévő lakóháza (1961-63), Szrogh György piszkéstetői csillagdája (1955-63) és Molnár Péter dunaparti lakóháza (1958-61) bizonyultak igazán maradandónak a rendszerváltozást megelőző évtizedek építészeti terméséből. 

Szívesen emelném melléjük negyedikként a Teherelosztó épületét.

Virág Csaba talán legfontosabb alkotásáról van szó, amely minden elemében különös, idegen és egyszerre illeszkedő, szerves része a budavári történeti szövet kontextusának. Építészeti alapvetései, frissessége, a műemléki környezettel való kapcsolatának elvi tisztasága nem avult el az elmúlt 40 évben. Végtelenül racionális és mégis költőien éteri – s e kettős habitusa szerkesztésének pontosságából, már-már tökéletességéből fakad.

Létrejöttét, poétikus valóságát – a II. világháborús harcok egyik bombatalálatán túl – a közeli Úri utca utolsó épületének pincéjében kialakított elektromos központ közelsége, azaz egy merőben pragmatikus közműellátási szempont idézte elő. De nem csak a történeti környezetben meghökkentő rendeltetése, hanem a szerkesztésmódja, építéstechnológiája sem az, amit elsőre érzékeny illeszkedésnek gondolnánk. A budavári, szinte kizárólagosan falas, lyukarchitektúrás épületek közé egy 15 m fesztávú, acél keretvázas szerkesztésű épület épült. Technológiai okokból készült a két torony is, amelyek a szükséges mikrohullámú antennákat rejtették. A belső terekbe való beláthatóság, az irányítóterem és a házban folyó élet, annak kivetülése a homlokzatra az épületet szinte gépként, a technológiát megtestesítő tárgyként formálta. 

Épületünk ugyanakkor, amennyire mindez ízében technológia-orientált, legalább annyira kontextualista is. Tagadhatatlanok az illeszkedő alapállás mellett felsorakoztatható érvek: a beépítés módja, a magastető, a cezúra a szomszéd felé vagy a tükröződő homlokzat, a középkori vári házak ülőfülkéinek megidézései, a hengeres tornyok spontánnak ható, már-már romantikus kompozíciója. Vajon ténylegesen tűz és víz e a két identitás: a végtelenül pragmatikus szerkesztés és az ízig-vérig a környező szövetbe illesztett karakter? E ház éppen annak az egyik bizonyítéka, hogy nem feltétlenül, és ennek okát az igazán fontos művekre jellemző, maradéktalanul következetes öntörvényűségben kereshetjük. Ha eltekintünk leromlott, és a mai tisztánlátást nem könnyítő állapotától, ezért hat elhagyatottsága ellenére ma is frissnek, elementárisnak.

Átadásakor a kezdetén voltunk annak az időszaknak, melyben a képletszerű, teoretikai konstrukciókra épülő munkák helyett megjelentek a történeti formákkal, idézetekkel operálók, egyazon életművön belül is radikális fordulatokhoz vezetve. Az az egyensúly, melyet Virág Csaba e vári épülete képes volt belakni és magának definiálni a high-tech újító és a kontextualista alapvetések között, a nyolcvanas években már – a kivételektől mindig eltekintve – nem igen volt jellemző és tartható.

A négy évtizedet megélt volt budavári villamos Teherelosztó – messze nem csak mindezekért – önmaga jelentőségén túlmutató példája a korszak elvitathatatlan értékeinek. 

Nemzeti kultúránk része. 

Túl kellene, hogy éljen mindannyiónkat.

 

Thoma Emőke Ybl-díjas építész

Egerben élvén és dolgozván prioritást jelentett és jelent számomra a műemléki környezetben lévő foghíjak beépítése. Egy épület tervezése, ha közvetlen környezetében karakteres, vagy régi épületek állnak, sok-sok gondolati síkon kínozza az építészt.

Az eredménynek minden esetben értékteremtőnek kell lennie.  Az érték felimerése bonyolult, sok esetben zajos vitákat generáló folyamat, de az utókornak (különösen a döntést hozóknak) kötelessége ezen a folyamaton átküzdeni magát, szakmai tudását és tiszta lelkiismeretét szem előtt tartva. 

Virág Csaba építész az épület tervezésénél az ortodox szemlélet, az archaizálás és a korát bátran vállalás széles skáláján az utóbbit választotta és értéket teremtett.

Így tekintve a kérdésre nem lehet a bontás indokának tekinteni, hogy kinek tetszik az épület, kinek nem, hogy ki szereti, ki nem, de még azt sem, hogy ki tervezte. Ez utóbbi legfeljebb a ház ikonikus volta miatt lényeges, mely megerősíti a bontás elleni tiltakozás létjogosultságát.

Tima Zoltán, 2016 Prima Primissima-díjas építésze

Rájár a rúd a XX. század közepén épült, erős építészeti karaktert hordozó épületekre. Nemrég itt az Építészfórumon olvastam, hogy nemzetközi aláírásgyűjtés kezdődött a berlini „MÄUSEBUNKER" brutalista épülettömbjének tervezett lebontása ellen. Ennek kapcsán kezembe került az „SOS Brutalizmus" című könyv, mely több földrészre kitekintve mutatja be a – laikusok által világszerte utált, az építészek által csodált – néha egészen különleges, de mára már városképileg meghatározó épületeket. 

Mindezek ismeretében is meglepetten és értetlenül állok – az ugyanezen időszakban fogant, de részleteiben az előbb említetteknél érzékenyebb – Teherelosztó bontásának ismételt aktualitása előtt. Mint korábban, most is szeretném azt hinni, hogy Virág Csaba munkássága és ezen belül a teherelosztó épület építészettörténeti jelentősége kapcsán közmegegyezés van és senki számára nem kérdés, hogy ez a munkásság nemcsak a XX. századi magyar építészetben, de az egyetemes építészettörténetben is helyet követel magának. És ez független attól, hogy esetleg a laikusok egy részének az inkriminált épület nem tetszik, de az ő kedvükért a XX. századi avantgárd képeket sem fogják leakasztani a múzeumok falairól. A műértést – bár arisztokratikusnak tűnik a kijelentés – mégiscsak a hozzáértőkre kell bízni. Bízom benne, hogy ezt minden józan gondolkodású döntéshozó így gondolja.

Tomay Tamás, Kotsis Iván-emlékérmes építész

Én úgy vagyok vele, hogy tetszik Virág Csaba teherelosztója a Várban, sőt az idő teltével egyre inkább tetszik. Ez a ház fiatalodik, a modernizmus optimizmusának egyik utolsó autentikus épülethírnöke, bizony 50 év múltán, és csak ott, azon a vári helyen teheti ezt meg, a sajátosságából következően.

 

Varga Tamás DLA, Ybl-díjas építész

Az Országos Villamos Teher_el/meg_osztó Központ épülete kapcsán…

…vannak épületek, melyeket nem kell magyarázni, közérthetőek, egyből szerethetők, használhatóak.

…vannak épületek, melyek nem mindenki számára érthetőek, nem szerethetők, csak a szűk szakmai réteg fogadja el őket. 

Hol van a határ, mely e két kategóriát elválasztja egymástól? Hol van a határ, mely a minőségi építészetet megkülönbözteti a konvencionálistól? Megváltoztatható-e egy kialakult vélemény, egy épületről, építészeti beavatkozásról korábban meghozott ítélet, hogy az mégis elfogadássá váljon? Megtehető-e ez a folyamat a közízléssel is, vagy csak az építészek képesek rá?

Virág Csaba budavári épületével kapcsolatosan én megtettem… 

A kezdeti megismerés után az épület feledésbe merült számomra, tudtam, hogy ott van a Budai Várnegyedben, fel tudtam idézni az utcaképet mindkét homlokzati oldalán. Elfogadtam, „ott porosodott a polcomon" …, de a hírre, hogy most meg kellene válni tőle, újra elővettem. Utána néztem a korabeli megjelent publikációknak, elmentem a helyszínre. Több éves építész tervezői és oktatási tapasztalataim alapján megváltozott a véleményem. 

Virág Csaba épülete ott és úgy van a helyén, ahogy kell: a finomra hangolt kapcsolata a környezetével, a beágyazottsága, az utcaképbe illesztése, a léptéke, a végletekig leegyszerűsített alaprajzi, funkcionális és téri rendszere, melyet „csak" a síp alakú lépcsőházi tömeg bont meg! Mindezt a 70-es évek végén nagy gondossággal végig vitt tervezési folyamat során hihetetlen érzékenységgel vizionálva, korát meghazudtoló olyan részletképzéssel megalkotva, mely ma is ritkán látható. 

Az épület egyetlen hibája, mely azonban nem a tervezőnek róható fel, hogy külső megjelenésében - a fenti erények ellenére - az adott kor építési technológiájának és technikai lehetőségeinek hordozója. Az elmúlt 40 év sem javított sajnálatosan ezen az állapotán, valószínűleg ezért is támadják többen, de pont ez a külső bőr az, mely a mai eszközökkel és lehetőségekkel újra gombolható lenne. Az új funkció megtalálása mellet csak ezt a „bőrt" kellene felújítani, s megtartani az épület igazi erényeit! A laikus közönséget pedig tájékoztatni kellene a legkülönbözőbb csatornákon keresztül, bemutatva az épület építészeti értékeit.

Az épület egy elfeledni kívánt kor terméke. A tervezőnek köszönhetően, - aki abban a korban kellett, hogy a munkáját végezze - mint építészeti alkotás azonban messze túlmutat ezen a koron.  Ezért sem szabad ideológiai és politikai síkra terelni megítélését, jövőjének eldöntését! 

A bontás indokait részletesen nem ismerem, mégis szeretném, ha az épület megmaradna, 

…mert olyan bátor alkotásnak tartom, mely a magyar építészetet egyetemes rangra képes emelni, s nem csak hazai, hanem nemzetközi szinten is méltó módon tudja azt képviselni!

…mert a múlt eltörlésével egy olyan példa tűnne el a felnövekvő és feltörekvő fiatalság elől, mely azt bizonyítja, hogy egy történeti, műemléki környezetben is lehet kortárs módon alkotni!

…mert szükségesek az ilyen épületek az építészet kulturális beágyazottságának megerősítéséhez!

…mert az ilyen épületeken keresztül lehet a közízlés és a művészet határait kitágítani!

…és szakmai párbeszéd jönne létre a döntéshozók és az építész szakma között, melynek során érthetővé és elfogadottá válna, hogy környezetünket magyar gyökereink megtartásával, kultúránk és szokásaink figyelembevételével alakítsuk kortárs módon – akár a határok feszegetésével -, korunk kihívásaira és lehetőségeire reagálva, válaszolva.

 

Winkler Barnabás DLA, Prima-díjas építész, a Széchenyi Művészeti Akadémia osztályelnöke

Személyes válaszom egyértelmű, teljes mértékben egyetértve a MÉSZ és ICOMOS véleményével, a lebontás ellen vagyok, teljes meggyőződéssel. Az épület a kor egyik meghatározó alkotása, melynek az elhelyezése a Várban a kor jeles megjelenése, magas építészeti üzenettel. Eltávolítása megengedhetetlen és megmagyarázhatatlan!

 

 

Szerkesztette: Kovács Dániel.