Örökségvédelem és politikai kommunikáció

Az elmúlt évek hivatalos lépéseit látva megerősödhet a benyomásunk, hogy az örökségvédelem háttérbe szorítása, szimbolikus lefokozása rossz kommunikációs stratégia. Éppen ennek az ellenkezője támogatná az emberek többségének természetes, alapvető igényét [...] Rácz Miklós építész, épületkutató, a RÉKE tagjának írása.

A jelek szerint a politikusok egy számottevő részénél - különösen a jelenlegi gazdasági visszaesés kezdete (2006) óta - tetten érhető egy szemlélet, mely nem csak a műemlékvédelem, hanem tágabban a kultúra fejlődéssel való szembeállításából indul ki. E – 2010 óta főként konzervatív jegyekkel konkretizálódott – szemlélet szerint a kultúra elsősorban nem élő értékekkel jellemezhető, ahol az alkotó emberi közreműködés önálló értéke, a fejlődés megfoghatatlan, inkább értelmetlen illetve káros, így alapvetően kerülendő, s a rendszer (politikai szempontok alapján) jól megválasztott, célirányos beavatkozásokkal, illetve törvényekkel és végrehajtó hivatali struktúrával kellően fenntartható. Korábbi írásomban ezzel szemben azt próbáltam bemutatni, milyen sokrétű és állandó emberi - szakértői - közreműködésre van szükség az értékek életben tartásához.

Ez a kultúraszemlélet véleményem szerint határozottan nyilvánul meg a szakmai önállósággal bíró (ezáltal a végrehajtó hatalomra nézve féket, illetve ellensúlyt képező) műemlékvédelem gyökeres átszervezésében és annak retorikájában. E lépések már nyilvánvalóan megnehezítik, szinte ellehetetlenítik a szakmai alapokról kiinduló önálló műemlékvédelmi szemlélet továbbélését, megerősödését és a világgal lépést tartó fejlődését. Hogy egy képi hasonlattal éljünk: az intézményrendszert megöröklő politikusok a rendszer hibáival szembesülve drasztikus lépést választottak: a főcsapot zárták el. Önálló, szakmai felelősséggel bíró, kompetens örökségvédelmi szervezet híján az örökségvédelmi, műemlékvédelmi szakmai szemlélet, illetve gondolkodás forrásai jóvátehetetlenül elapadnak, és az ország lemaradása az épített örökség védelme terén tovább növekszik.

Valójában az javítaná a lakosság közérzetét, ha látnák annak jeleit, hogy közösségük képviselői szilárd intézményrendszerrel, és a megőrzés kiszámítható elősegítésével támogatják a múlt emlékeihez való kötődést. A törvényhozás ezzel szemben döntően a gazdaság és a tulajdonosok érdekeire, valamint az ügyintézés gyorsaságára hivatkozik. Ennek nyilván önmagán is túlmutató gesztusértéke van: a sugalltan mindenkire kiterjedő anyagi gyarapodás ígérete, a várva-várt gazdasági fellendülés sürgetése.

Bizonyára sokaknál célba ér az utóbbi szándékolt üzenet és szívesen partnerek abban, hogy igényeink, szükségleteink megtagadásával a várt gazdasági siker érdekében értékeinkből áldozzunk fel, a közös örökséget érő fájdalmas veszteségeket érezzünk elfogadhatónak. Az emlékeinkhez, múltunkhoz való háborítatlan jog biztonságának és képviseletének az emberek többségében oly alapvető értékként való szemlélete azonban döntő szempontot jelent. Ennek hatékony hivatalos felvállalása, támogatása és elősegítése már a szimbolikus kommunikáció által is olyan hatásokra lenne képes a mindennapokban, az emberek sokaságának közérzetében, ami feltehetőleg nagyságrenddel meghaladná a közvetlen és - vélt - közvetett gazdasági előnyöket, illetve a fegyelmet hangsúlyozó kommunikáció együttes hatásait.

Az emlékekhez való tudatos és tudattalan kötődés felmérhetetlenül mély. Példa erre az a nagy-britanniai megfigyelés, amely a városi hajléktalan emberek történeti épületekhez való kapcsolatát, kötődését mutatta ki: a nincstelen ember legalapvetőbb biztonságérzetében is a környezet régiségük által megkülönböztetett elemei töltenek be kulcsszerepet. Hogy mennyire általános, kitörölhetetlen és aktuális ez az igény, azt a 2012-es díjnyertes japán rajzfilmmel is illusztrálhatjuk (Goro Miyazaki, From up on Poppy Hill), ahol fiatalok a lebontásra ítélt régi közösségi ház megmentéséért küzdenek.

A 2012-es év látványos lépésekkel járt az örökségvédelem háttérbe szorítása és az ezzel kapcsolatos új típusú kommunikáció terén. Júliusban lemondott a KÖH elnöke egyes, általa kifogásolt rendeletek elfogadása miatt. A KÖH dolgozói által megfogalmazott és nagy számú szakmai szereplő által aláírt kétségbeesett nyílt levélre L. Simon László helyettes államtitkár válaszolt. Válasza jól tükrözi az új szemléletet: megfogalmazása szerint a levél aláírói „nem független értelmiségiek, hanem […] kormánytisztviselőként dolgozó szakemberek”, akikre számít „az előttünk álló, nehéz akadályok leküzdésében”.
Ami szeptembertől következett, az az intézményrendszer teljességgel átgondolatlan, kapkodó és kaotikus átszervezése. Az eredmény egy szó szerint fejetlen, beláthatatlan és kiszámíthatatlan örökségvédelmi struktúra, melynek tartóssága oly mértékben valószínűtlen, amilyen mértékben - a korábbi lépésekhez hasonlóan - átgondolatlanul, szakmai konszenzus és előkészítés nélkül történt. Szeptember elején megszűnt a KÖH. Legfőbb szakmai feladatkörei – átmenetileg – a budapesti kormányhivatalokhoz kerültek. Szerepköreinek kisebb részét az az „örökséggazdálkodási és szolgáltatási központ” folytatja, melynek szimbolikus módon már az „örökségvédelem” vagy „műemlék”, „műemlékvédelem” fogalmak sem szerepelnek a nevében. Ezzel együtt a KÖH - Tamási Judit által összeállított, nyílt beszédre legalább egy kétségbeesett kísérletet tévő – Stratégiáját visszavonták és helyette ma sincs más. Az intézmény és elődei 140 évre visszatekintő múltját a döntéshozók részéről csupán egy rövid, tényszerűen alá nem támasztott korrupciós vád méltatta.

Decemberben a kormány elfogadta a Kulturális örökség védelméről szóló törvény módosítását, mely szerint 2013. január 1-től, a hazánk által ratifikált Máltai Egyezménnyel ellentétben csak a „jelentős” kulturális örökségi értékek élveznek törvényi védettséget. Ez a módosítás elsősorban a régészeti feltárások körének korlátozását célozza. Mindezen intézkedések során át a törvényhozók a szakmai és civil szervezetek ellenében, a szakmai vélemények figyelmen kívül hagyásával jártak el.

Az új típusú politika első látványos eredményére csak novemberig kellett várni: a műemlékvédelem hézagait és az örökségvédelem-ellenes politikai légkört kihasználva Budapest központjában egy beruházó úgy bonthatott el egy védett épületet, hogy a szabályozásnak mindenben meg tudott felelni.

Az intézményrendszer és a törvényi szabályozás átalakulását 2010 óta a jelek szerint döntően egy bizonyos elemeiben logikus, összességében azonban a műemlékvédelemre nézve károsan átgondolatlan és más átszervezéseket kényszerűen követő, kommunikációjában és hátterében sok vonatkozásban a bevezetőben jellemzett kultúraszemléleten alapuló intézkedéssorozat hozta magával. Hangsúlyozni kell, hogy a folyamat több hasznos lépést is jelentett a közigazgatás és a rendeleti szabályozás terén: ami azonban jelenleg végleg elveszni látszik, az az egységes, kiszámítható szakmai háttér és az erre támaszkodó, hatékony kommunikáció. Ehhez képest már-már másodlagos, hogy Európában szinte egyedülálló módon továbbra is hiányzik a műemléktulajdonosok kiszámítható állami anyagi támogatása.

Ezek hiányában fokozott felelősség hárul egyenként a műemlékvédelemmel, örökségvédelemmel foglalkozó szakmai közösség tagjaira, tevékenykedjenek a kulturális intézményrendszer vagy az igazgatás területén. Wilfried Lipp, az osztrák Bundesdenkmalamt elnöke 2011-ben Budapesten elhangzott előadásának zárógondolatával: „Mit tehetünk a felgyorsult változások idején? Képviseljük megingathatatlanul tárgyi és szellemi örökségünk védelmét!” Ebben a tevékenységben sokkal nagyobb szerepe van az aktív érvelésnek, egymás érvei meghallgatásának, mint a párbeszédtől, kommunikációtól való elzárkózásnak, visszahúzódásnak, vagy a korábbi intézményi és igazgatási formák összes eleméhez való merev ragaszkodásnak.

Rácz Miklós
építészmérnök, épületkutató, a Régi Épületek Kutatóinak Egyesületének tagja