Paloták közt némaság

Nem vagyok palotanegyedbeli, még csak budapesti sem. „Én csak ide feljárok!" – remekül illik helyzetemre, ami 2020/21-től változott meg. Akkor a rádiót is aktívan hallgattam, és a szocializmus építészete csak a Teherelosztó elbontása miatt került egy vállrántásomba. Aztán a rádió már nem szólt délután sem, a világra pedig nyitott lettem. – Olvasói levél a Pázmány Campus beruházása kapcsán.

Ha napra pontosan nem is, de évre és évszakra emlékezve, 5 éve ősszel kerestem fel először a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületeit. A páros oldalról bámultam, talán még képet is készítettem róla, hiszen addig csak az édesanyámtól születésnapomra kapott „Fiadnak hagyd örökül" – az 1956-os forradalom és szabadságharc fotóit, illetve történelmi hátterét összegző – könyvében láttam. Gyönyörűnek találtam, és bár közhely, ugyanakkor fizikailag teljesen alátámaszthatóan, aprónak éreztem magam vele szemben. Később, egy másik ősz délutánján az üres irodaház cégérét (szobrait) néztem és fotóztam. Akkor már tudtam, hogy a „múltat végképp eltörölni" csak az Internacionálé miatt köthető a „hagyományos baloldalhoz", egyébként kimondatlanul a jobboldal is előszeretettel használja „emlékezetpolitika" címén, és akkor már nem csak a Teherelosztó jelképezte ezt. Ugyanott, a számomra fémes/kékeszöld épület előtt szaktársam szavalt egy verset, hátha kap érte egy filmes szerepet. Nem kapott. Nem tudom, hogy ehhez mennyi köze volt a háttérnek, de az egész Palotanegyedben ennél az egynél tudtuk biztosan, hogy nem szakad ránk éppen egy darabja, vagy nem visel magában akkora forgalmat, hogy állandóan kerüldöznie kelljen ott másnak bennünket, mert már Óbudán dolgozott, az, aki még ottmaradt vagy odakerült. Egy-két évvel később már a Nemzeti Múzeum kertjében napozva hallgattuk Adyt (igazán bölcsészesen) egy „kihelyezett" egyetemi órán, miközben a Magyar Rádió Énekkara szintén élvezve a szép időt, nyitott ablakokkal hálálkodott. Hálálkodott, hisz akkor még a minden nem volt eldöntve, de pár hónapra rá már hiába is volt csukva az ablak, se kizárni, se bezárni nem kellett semmit és senkit. Elkezdődtek a találgatások, hogy kié lesz, hogy lesz, mi lesz, lesz-e, de hogy miért lesz, azt nagyjából 25 évvel korábbról kell előkeresni. Budapesttől távol, sokért, ha nem is egészen, de megvalósult egy koncepció. Egy álom, ha úgy tetszik, de felébredtek páran belőle, amikor a beázások nyomán egy-két esőcsepp a spirálfüzetükre hullott előadás közben. Mert a szépség szubjektív, a hasznosság viszont objektív. Így jelentek meg az első sárga-fekete gépek és a sisakos figurák, miközben mások színpadra álltak és énekeltek, szavaltak, toporzékoltak ez ellen. Bár nem volt hiába minden, az abszurdum általában bőszebb a tiltakozásoknál, így a becenevében második fővárosnak nevezett település dönthet már arról, hogy a hivatalos titulusában fővárosnak nevezett település útjait ki és hogyan használhatja egy épület lebontásakor, legyintve arra, hogyha ezzel másikakat is a földre rogyaszt.[1] Onnantól már nem úgy jártam arra, hogy szentimentálisan, önzően kihasználjam, hogy ott van, hanem úgy, mintha egy végóráit sem sejtő beteget látogatnék, akit maszkos emberek vettek és vesznek körül, ugyanakkor azon tanakodnak, hogy ők hogyan tegyenek kárt benne, úgy, hogy ő ne tegyen viszont. Persze ennek is adtak jogalapot, mert „ha valamit le kell bontani Budapesten, az a Rádió volt épülete, ahonnan ávósok lőttek 1956-ban a tömegbe".[2] Ha e mentén kellene épületek sorsáról dönteni, akkor miért újították fel ugyanezen figurák utasítására a Parlament épületét? Ugyanez lehet a kérdés a Földművelésügyi Minisztérium esetén, igaz, ott nyugalommal konstatálhatja bárki, hogy „legalább" belebontottak, így jól megmutatták a történelemnek, hogy a magyar nem felejt, még a Kossuth téren sem.

Ahogy arra járok, a volt épületek fele, egyre nehezebben is veszem a levegőt. Ehhez köze lehet a szálló azbesztnek is, meg a zajos csendnek. Teljes képzavar, hogy a megannyi koncertet, bíborosi búcsúbeszédet, hazug propagandát, őszinte bocsánatkérést, tízmillióknak szórakozást sugárzó tömbök helyén artikulálatlan dübörgés, földkaparás, sárhordás zajlik. Persze nemcsak auditíve igaz ez, hanem úgy is, hogy egy egyházi egyetemi beruházás állami támogatással ilyen méreteket ölt (szó szerint ránehezedve a környékre); kiérve a körútra pedig az állami egyetem csukott, rozzant nyílászáróin belül lobog a függöny, ha arra csahol egy ipari csuklós. Szekularizáció és érdekek, avagy intrikák a VIII. kerületben, a folytatás, amúgy nem kétséges.

M. Szabó Zsolt

U.i.: a bontás miatt nincs térerő a környéken.

[1] “[...] 2023. végén a kormány a Hajdú-Bihar Vármegyei Kormányhivatalhoz telepítette a közútkezeléssel kapcsolatos hatósági eljárásokat. Magyarán, az ukrajnai háborúra hivatkozva rendelettel írtak felül törvényt, hogy Debrecenben döntsék el mi történjen Józsefváros Palotanegyedében [...]"
Rádai Dániel: Öt pontban a Pázmány Campusról.
[2] Hangzott el Lázár Jánostól egy szakbizottsági meghallgatáson.

Szerk.: Borenich Levente