Szent László nyomában – Somogyvár új látogatóközpontja

Molnár Csaba DLA, Szentkuti Viktor és Halmai Dénes tervei alapján készült el Somogyvár új látogatóközpontja, amely a Szent László-emlékhelyhez méltó, tájba simuló építményével nemhogy elnyomná a romos-történelmi helyszín képét, de erősíti is azt.

Bevezető

Védett épített örökségünk nincs könnyű helyzetben. A különféle pályázatok inkább a turisztikai fejlesztéseket helyezik előtérbe, a rekonstrukciókra nehezebb forrást találni. Ezt a hangsúlyeltolódást példázza nemzeti emlékhelyünk, Somogyvár esete, amely ennek köszönhetően különleges, tájba simuló fogadóépülettel gazdagodott.

A tudományos ismeretterjesztés és az (öko)turizmus új irányainak, továbbá az uniós pályázatoknak (is) köszönhetően látogatóközpontok sora épül szerte az országban; főként természetvédelmi területeken (Poroszló, Ság-hegy), de műemlékek környezetében is egyre többször találkozhatunk velük (Pannonhalma, Kosaras-domb, Füzér-Alsóvár).

Sajátos helyzet, amikor egy középkori romterület közelében kell olyan épület-jelet létrehozni, ami önmagán túlmutatva irányítja rá a figyelmet a védett emlékre. Ilyen a Balatonboglártól délre, hullámzó lankák között megbújó Somogyvár, amely kevésbé ismert a nagyközönség előtt, bár 1983 óta történelmi emlékhely, 2011-től pedig a 17 nemzeti emlékhely egyike Pannonhalma, Mohács és Ópusztaszer mellett. A településtől északnyugatra, a 170 m magas Kupavárhegyen található hazánk egyik jelentős kora-középkori rom-együttese. A dombtetőn már a 11. századtól kis kápolna állt, később az ispáni vár növekvő falai vették körbe a platót. Koppány vezér egykori birtokán Szent László király építtetett monostort Szent Egyed tiszteletére. A feljegyzések szerint 1091-ben felszentelt épületegyüttest az uralkodó közvetlenül a francia bencések fennhatósága alá helyezte. A tekintélyes méretű, háromhajós, kéttornyos, díszes román stílusú bazilikát a későbbi századokban gótikus részletekkel gazdagították. A fennmaradt töredékek tehetséges kőfaragók működéséről tanúskodnak. A gyarapodó birtok és a monostor virágzásának a török közeledése vetett véget. A 16. század első felében megerősítették és végvárrá alakították, de csekély őrsége nem tudott ellenállni a töröknek. A felégetett, lerombolt területet a környékbeliek évszázadokig kőbányának használták.¹

A több méteres föld- és törmelékrétegből időnként előkerülő, mívesen faragott kövek először a 19. század elején keltették fel a Széchenyi-uradalom tiszttartóinak figyelmét. Az első feltárásokat Rómer Flóris és Gerecze Péter vezette, a terület első részletes felmérését Sztehlo Ottó építész készítette el. Már az első kutatóknak sikerült meghatároznia a templom kiterjedését, amely a történelmi Magyarország legnagyobb bencés szakrális épülete volt. A 20. század második felében Dercsényi Dezső, majd Bakay Kornél egészen napjainkig foglalkozott a maradványokkal. A terület nagy részét átfogó feltárások 1972-1976 és 1980-1989 között zajlottak, majd ennek eredményeként Levárdy Ferenc az anasztilózis módszerével rekonstruálta az árkádíves kerengő egy szakaszát 1986-1990 között, amelyhez filigrán acél-üveg lefedést alkalmazott.²

Az 1991-ben megnyitott romterületen az eltérő anyagú (klinkertégla, beton, műkő) kiegészítések hamar tönkrementek és az újabb kutatások szerint a rekonstruált szakasz is korrekcióra szorul. Már az ezredforduló táján felmerült a maradványok hiteles, jelentős mértékű kiegészítése, például a kapuk és a tornyok részeges visszaépítése (amelyet a helybeliek erősen támogattak), azonban a műemléki tervtanács javaslatára mégis egy – meglehetősen zömök megjelenésű – acélvázas, faburkolatú kilátótorony épült a magaslat délkeleti peremén Lantay Attila és Sebestyén Péter tervei szerint 2000-2003 között.

A romterület átfogó fejlesztésével 2010-ben kezdett el foglalkozni az M Építész Iroda Kft. Koncepciójuk a monostor jelentős részének visszaépítését, egy föld alá rejtett fogadóépületet és a romterülethez felvezető út kialakítását tartalmazta. A most megvalósult fejlesztés ennek a továbbgondolásával született meg; a hangsúly fokozatosan tolódott el az új látogatóközpont javára, a műemléki rekonstrukció háttérbe szorult. Csupán az életveszélyessé vált részek állagmegóvása, új led-díszvilágítás kiépítése és Corten acél információs táblák elhelyezése történt meg. E munkák tervezői felügyeletét Cséfalvay Gyula, egy korábbi helyreállítás építésze biztosította. Az új épület helyén végzett régészeti feltárás több kisebb tárgyat hozott a felszínre erről az egykor időszakosan vízzel borított területről (a középkorban a Balaton egészen idáig is kiterjedt).

A tervezők célja kezdettől fogva egy környezetébe simuló, a műemlék-együttessel nem konkuráló fogadóépület létrehozása volt. A telepítésnél meghagyták a környező területek feltárását biztosító úthálózatot, ezzel is segítve az új épület tájba illeszkedését. A tervezés során „csúszott ki” az építmény félig a földtakarás alól és vált szét ezzel együtt markánsan a kiállító és a kiszolgáló funkció. A koncepció fő eleme az északkeletről délnyugat felé, a romterületre mutató látványtengely, amely egyben a dombra felvezető út indulását és a főbejárat akadálymentes megközelítését is kijelöli. Az öltözőket, raktárakat, vizesblokkokat rejtő „külső gyűrű” félkör alakban fogja körbe a megemelt szintű rendezvényteret, ahová széles lépcsősorok vezetnek a parkolók felől. Ezek a nagyobb, látszóbeton felületekkel keretezett megnyitások ritmusosan tagolják a – belülről hatalmas mellvédnek tűnő – lapostető peremével összefogott épületrész tömegét. Itt a tömör külső homlokzatokat csupán ajtónyílások törik át, a belső tereket a födém alatt húzódó üvegtégla-sáv világítja meg.

A látogatóközpont a jó arányú teresedésről közelíthető meg, amit kétoldalt zöldfelület, a lépcsők között pedig tömbszerűen megfogalmazott asztalok és padok sora övez. (Ha a fák megnőnek, igazán kellemes pihenőhellyé válhat majd.) A sugaras szerkesztésű mészkő betétekkel hangsúlyozott kiskockakő burkolat vezeti a tekintetet a homlokzat síkjából visszahúzott, árkádos bejárat felé. A tervezők érdeme, hogy nagy kiterjedése ellenére ez a fogadótér emberléptékű tudott maradni; alakja és helyzete a dombból kivágott térszelet érzetét sugallja, negatív ellenpárját képezve ezzel a mögötte húzódó építmény tömegének. A kiszolgáló terek gyűrűje, mint a tereprendezés után visszamaradt „héj” keretezi félkörben az együttest. A fogadóépület egyetlen – közel 100 méteres –, támfal jellegű homlokzatával nem szokványos épületként, sokkal inkább táji elemként hat; ezt erősíti a terep vonalát követő, látszóbeton zárópárkány, amely alsó, lépcsőző síkjával a téglaburkolat kiosztásához igazodik.

A földtakarás alá került látogatóközpont tiszta szerkesztésű, hosszanti irányban három fő sávra tagolódik: az előcsarnok, az iroda-kiszolgáló helyiségek és a kiállítótér egységére. Az első elképzelések még egy két átrium közé helyezett, központi előadótermet körülvevő, áramló térként megfogalmazott kiállító funkcióról szóltak; ennek folyamatos „csiszolásával” állt elő a jelenlegi, határozott leválasztásokat adó – és talán jobban is használható – elrendezés. A kiállítótér rövid oldalait a domboldalból „kiharapott” bevilágító pációk keretezik, az északi hosszoldalon pedig felülvilágító sáv gondoskodik a természetes fény indirekt bejuttatásáról.

Az építmény jellegéből adódóan az anyaghasználatra is egyfajta robosztusság, tömbszerűség jellemző. A tervezők határozott koncepciója alapján a ház nem archaizál, a tégla- és kőfelületek mégis kapcsolatot keresnek az egykori monostor több építési periódust őrző, homokkő és égetett tégla anyagú falszövetével, de megmunkálásuk, textúrájuk révén el is különülnek attól. Az épület megjelenését döntően a különleges, sötétbarnás-vöröses árnyalatú klinkertégla burkolat határozza meg, amelyet a homlokzat síkjából „visszatolt”, véletlenszerű mintázatot adó elemek hálózata tesz plasztikussá. A kortárs hangvételt erősíti a nyersbeton felületek sokrétű alkalmazása, amelyek a felvezető rámpán, a lábazati sávban, a kapuzatokon és a zárófödémek sávjaiban egyaránt feltűnnek. Finom gesztus a főépület felvezető rámpáját kísérő, a függőleges deszkazsaluzat erezetét megmutató lábazati felület. A bejáratnál látható az emlékhely logója, amely egy griffmadarat ábrázoló kőtöredék absztrahált formájából származik.

A nyersbeton megjelenik a belsőben is, a közönségforgalmi terek alulbordás födémén, bár a szerkezet tiszta megjelenését tompítja a gerendák közé beépített álmennyezet. A látogatóközpont lényegét adó tágas, világos kiállítótér oldalain embermagasságig rakva teljes vastagságú téglaburkolat tűnik fel, amelynek összhatását a fehér meszelés tompítja és illeszti a múzeumi rendeltetéshez.Az anyagszerűséget erősíti a kiemelt terek szürkésfehér tónusú gránit burkolata, amely a kiszolgáló részben műgyantára vált. A vastagon hőszigetelt, kiváló energetikai jellemzőjű épületburok fűtéséről levegő-víz hőszivattyú gondoskodik, a mennyezeti bordák közé helyezett fűtőfelületeken keresztül; emellett mesterséges szellőzéssel és önálló szennyvízkezelő rendszerrel rendelkezik az együttes.

A kiállítás belsőépítészeti koncepciója Tubákos Ádám és csapata nevéhez fűződik, a tematikát a Forster Központ kurátorai (Győr Attila, Kovács Gábor, Nagy Veronika) dolgozták ki. A szellősen és változatosan berendezett, ingergazdag térben egymás mellett sorakoznak az eredeti töredékek, gipszmásolatok, hologramos, illetve virtuális épület- és műtárgymodellek. A kiállítás nagy erénye, hogy több tabló közérthetően mutatja be Somogyvár kutatástörténetét, konkrét példákkal illusztrálva írja le a műemlékvédelem szempontjait, módszereit és a rekonstrukció lehetőségeit.

Az építmény lényegéből fakadóan a tervezők kiemelt szerepet szántak a környezetrendezésnek, a látogatóközpont térsége mellett a több mint kéthektáros terület színvonalas kialakításának. Míg az épület döntően az eredeti koncepció mentén valósult meg, addig a zöldterületek vonatkozásában ezt nem sikerült maradéktalanul elérni – elsősorban az üzemeltetés, a szakszerű gondozás elmaradása miatt. A fogadóépület feletti földtakarás – a kolostorok egykori fűszerkertjeire utalva – a terveken sűrű levendulamezőként szerepelt, amely virágzása idején színvilágával rímel a téglaburkolat lilában is játszó barnás tónusára – ennek most még csak szerény foltjai láthatók. A kiállítótérben interaktív módon szerezhető benyomások sokszínűségéhez hasonlóan Remeczki Rita és Massány Edina – az Open Air Design tájépítészei – a zöldfelületeket is élő, nyitott tematikus kertként álmodták meg, ahol a tájra jellemző szőlőművelést bemutató parcelláktól kezdve a gyümölcsfás-ligetes pihenőparkig többféle elem megjelenik, így majd' minden korosztály találhat(na) magának szabadtéri elfoglaltságot és egy jó pihenőhelyet a kiállítás megtekintése után. (A szőlőkre jelenleg a fogadótér két oldalán a színes karók erdeje utal, az épület-dombra felvezető lépcsőket kevesen találják meg.) A projekt ezen része még nem igazán működik, viszont a múlt és jelen, a régi és az új közötti kapcsolat, a Kupavárhegyre vezető Szent László-sétaút elkészült, ennek bejárása során a látogató fokozatosan emelkedik a fogadóépület felé és kerül egyre közelebb a romterülethez. A domboldalról visszatekintve tisztán kirajzolódnak az új épületegyüttest és környezetét megformáló koncepció erővonalai, főbb irányai; a terepszint fölé emelt tölgyfa pallók, korlátok és padok letisztult formálása a pannonhalmi ösvényt idézi. A járószint megemelését az építészeti koncepción túl a terület egy részének mocsaras volta is indokolta. A kígyózó ösvényt kísérő információs táblákon visszaköszönnek a romterületen is elhelyezett, Szent László hermájának sziluettjével perforált Corten acél felületek.

Somogyvár és a dél-balatoni térség egy új táji elemmel és egy vonzó kirándulási célponttal gazdagodott, amelynek működtetésében, kibontakoztatásában további lehetőségek rejlenek. Talán eljön az az idő, amikor a színvonalas kortárs építészet mellett a romterület átfogó rekonstrukciójára is sor kerülhet.

Garai Péter

1. Történetéről részletesen ld. Bakay Kornél: Somogyvár – Szent László király somogyi apátsága. Respenna Bt, Budapest, 2008.

2. A feltárások eredményeirőlrészletesen ld. Bakay Kornél: Előzetes jelentés a somogyvári bencés apátság feltárásáról. Somogyi Múzeumok Közleményei 1. 1973., 341-348., továbbá Bakay Kornél: Második jelentés a somogyvári bencés apátság feltárásáról. Somogyi Múzeumok Közleményei 2. 1975., 191-207. http://library.hungaricana.hu/hu/collection/muze_megy_somo_somogyi_muzeumok_kozlemenyei/

http://epiteszforum.hu/korok-talalkozasa-a-fuzeri-alsovar-es-latogatokozpont