Válasz Ekler Dezsőnek

Tavaly az Építész Közlönyben Rubóczki Erzsébet készített 2 részes interjút Ekler Dezsővel a Városról, amelynek néhány tézisével vitatkozik most Pákozdi Imre. Miközben a szerző elsődleges célja, hogy az Ekler Dezső által leírt folyamatok okait kontúrosabban láttassa az olvasókkal, egyértelműen rávilágít a város jövőjét meghatározó tennivalókra is. 

Nem olyan időket élünk, amikor műfajtiszta városrendezési megfontolások vezethetnék a Budapestet tervezők kezét. Az államadósság és a magán-devizaadósság az egekben jár, az üzleti célú beruházási kedv hat éve visszaesőben, az országban épülő lakások száma az 1980-as 90 ezerről 2009-ben 31 ezerre, majd 2013-ban 7300-ra zuhant - mindez irreálissá tesz bármiféle nagystílű városépítést. Örüljünk annak, hogy legalább a felújításokban jeleskedünk és le a kalappal a Vigadó, a Zeneakadémia és a Várbazár megújult szépsége előtt.

Komoly városfejlesztési források híján ez a számvetés, a mérlegkészítés és a jövő városszerkezetét tervező megfontolások ideje. Ekler Dezső nagyon korrektül ezekről beszél a vele készült, két részes, jól szerkesztett interjú során. Vannak azonban, akik a csodavárás lovát nyergelik és úgy látják, hogy számukra most jött el a kánaán: a koldusszegény Budapest évtizedek óta szenved a nagyot álmodó ritterek felelőtlenségétől. A négyes metró másfél évtizedre felemésztette a közlekedési beruházások forrásait, miközben 5-6 évre tönkretette épülő állomásainak tágabb környezetét. Nemzedékek végeztek a Közgázon úgy, hogy nem láthatták egyetemük Duna parti homlokzatát; a Baross és a Kálvin téren, valamint a Móricz Zsigmond körtéren generációk szokták meg a deszkapalánkos járda-sikátorokon folyó lökdösődést, a Nagycsarnok pedig – különösen, amikor a Szabadság-hidat is lezárták - éveken át árasztotta a vásárlók híján megbüdösödött hús összetéveszthetetlen illatát.

Most, hogy átadták a négyes metrót, két újabb megaprojekt sejlik fel, amely – kellően frappáns időzítés mellett – újabb 15-20 évre elszívja a város fejlesztési erőforrásait. Az egyik a Városliget beépítése múzeumépületekkel, vendéglővel, utakkal, mintegy 150 milliárdért; a másik a Várnegyed állami pénzekből történő, kegyeletteljes „felújítása” 1250 milliárd forintos költségvonzatúra becsült, 25 éves, szüntelen építkezés árán. Mindkét terv valódi városépítészeti hozzá nem értésről tanúskodik. A Városliget felbolydítása, tipikus szigetszerű megoldásként, nem veszi figyelembe a terület és környékének szociális- és városképi jellemzőit, gátlástalanul sűrítené annak közlekedési és térforgalmát. Akárcsak a Budai várnegyed átépítési terve, amely óriási parkolási és ellátórendszeri gondtömeget zúdítana az alapvetően csendes pihenő és turistaövezetre. A tervek alkotói tananyag-szintű városépítészeti ismereteket hagynak figyelmen kívül: a park, mint a környező élettér minőségi mag-funkcióját, illetve a Várpalota felújításának hitelességi szempontjait, továbbá hogy oda olyan funkciókat célszerű telepíteni, amelyek a műemlék-épületeket nyilvánosnak, látogathatónak őrzik meg.

Ekler Dezső tanulmánya azért szimpatikus és azért jól továbbgondolható, mert nem a fentiekhez hasonló talmi csillogásban utazik. Ekler valódi, mindenkit érintő városszerkezeti gondokat elemez, majd igazi alternatívákat vázol föl. Nem esik a fentebbi, indokolatlan pazarlások szerzőinek hibájába, akik egy képzelt Napkirály építészének bőrébe bújva, vadul álmodnak az alkotói örökkévalóságról. Mert ne feledjük: semmiféle megtérülési számítás, semmiféle vizsgálati eredmény nem áll rendelkezésre egyik tervezett megaprojekt célszerűségét illetően sem.

Ekler vizsgálódásának tárgya Budapest zónaszerkezete. A budapesti agglomeráció, a külső kerületek valamint az ezek és a tágabb értelemben vett Belváros közötti átmeneti övezet viszonya, kiépülésük társadalomtörténete, városépítészetük, jövőjük. Kiváló munka, helytálló konklúziókkal. Tartalmaz ugyanakkor néhány olyan megállapítást, amelyet vitatni érdemes. Éppen azért, mert a magyar építészet egyik méltán tekintélyes alakjától származva, hosszú időre befolyásolhatják az építészi gondolkodást.

Mi is a baj?

A legfontosabb talán az, hogy Ekler időben nagyon szűken méri Budapest fénykorát. Nála ez már az első világhárorú idején véget ér, pedig hát dehogy: Budapest fénykora a városegyesítéstől az ostromig tartott. Ennek igazságát a várost naponta járók zsigerből tudják, mert látják az akkor épült rengeteg lakó- és sok középületet: ez volt a modernizmus hazai térhódításának fényes korszaka. Jószerével az egyetlen időszak, amikor a magyar építészet igen szorosan járt a szakma élvonalának nyomában. Aki ezt dokumentálva szeretné látni, kérem tanulmányozza Ferkai András két alapművét, a Buda (illetve Pest) építészete a két világháború között c. „topográfiát”, Ferkai színvonalas bevezető tanulmányaival.

Amikor Ekler Dezső azt mondja, hogy „Az első világháborút követően senki nem épített lakást”, azt nem a két világháború közötti 20 évre, hanem tényleg szigorúan csak a háborút követő néhány évre szabad értenünk, amint az kiderül Gyáni Gábor adatgazdag tanulmányából¹ éppen úgy, mint a Budapest Lexikon „lakásviszonyok” szócikkéből. A legfontosabb azonban ismét csak a várost ismerő tapasztalás: korántsem csupán az Ekler Dezső által is nevesített Lánymányoson és az Újlipótvárosban találunk 10-30 lakásos, modernista bérházakat. Tele van ezekkel Budapest, a Ferencvárostól, Zuglón keresztül az I., a II., a III. vagy a XII. kerületig. És akkor nem beszéltünk arról, hogy a két világháború között nem csupán a modernizmus jegyében építkeztek, lásd például a tabáni Bethlen-udvart a maga majdnem 100 lakásával vagy Medgyaszay lakóházait a Kiss J. altábornagy utcában.

Összességében 1920 és 1930 között a fővárosban 31 ezer lakás épült, 1931 és 1940 között pedig további 46 ezer. Mindezeknek ugyan a fele egyszobás, de 30-as években épültek közül 38 ezer már fürdőszobával készült. Ennek jelentőségét akkor látjuk igazán, ha tudjuk, hogy a Lillehammer melletti Maihaugen-skanzenben látható, az 1940-es évek norvég családiház-ideálját megtestesítő épület még nem tartalmazott fürdőszobát.

Külön kiemelném, hogy a vagonlakás intézménye nem állt fenn 1940-ig, hanem azt már 1924-re felszámolták a hatóságok; másfelől igaz, hogy a trianoni tragédiát követően a mai határokon belülre menekült 426 ezer (és nem 200 ezer), jórészt középosztálybeli magyar még hosszú éveken át alacsony komfortfokozatú barakktelepeken és kislakásos - pl. a Juranics (ma Stróbl Alajos), Madarász és Pongrácz úti - lakótelepeken lakott.

A fénykort időben jól betájolni azért fontos, mert az egybeesett a hazai modern piacgazdaság időszakával. Budapest tehát mindig fejlődött, amikor az országban többpártrendszerű politikai berendezkedés és a szabadelvű piacgazdaság létezett. Ez az elmúlt 150 év várostörténetének legnagyobb tanulsága. Aláhúzza ezt Ekler Dezső is, amikor így ír: „200 ezer bérlakás, egymillió ember lakhelye úgy tudott maszekban felépülni, hogy mindig volt egy háztulajdonos, aki piacilag érdekelt [...] és képes volt [...] hogy azt karbantartsa”.

Azt azonban ismét csak elnagyolt és igazságtalan ítéletnek gondolom, hogy „a XX. század lényegében tehetetlenül állt azzal a várossal szemben, amit Pestnek ismerünk és amely a XIX. században felépült.” Először is a XX. század egyáltalán nem volt olyan egységes, hogy bármivel is kompakt entitásként állhatott volna szemben. A század első felében, az eredeti (1950 előtti) közigazgatási határokon belül igenis felelősen, kiegyensúlyozottan és eredményesen fejlődött a város. Ipari központként meglepően hamar talpra állt a trianoni sokk után, sőt, gyárai - piacaikat és rentabilitásukat megtartva - eredményesen járultak hozzá akár az ipari épületvagyon, akár a lakásállomány és a városi közösségi lét fejlesztéséhez.

Utóbbira példát keresve gondoljunk csak a Danuvia, a Ganz vagy a MOM kultúrházára, az Elektromos Művek vagy a Tungsram strandjára, a gyári sportegyesületekre, a Csepelre, stadionnal, tornacsarnokkal, vívóteremmel, csónakházakkal. Ezek mind a húszas-harmincas és kora negyvenes években születtek, és igazi városszerkezeti jelentőségre tettek szert. A XX. század második felét illetően egyetértek Eklerrel: az ostromtól az 1990-es évek elejéig tartó időszak a fejlődést térben-pénzben-időben emberi és gazdasági motivációk tekintetében egyaránt szervetlen, életidegen zsákutcákba kényszerítve, valóban, jóformán csak ártani tudhatott Budapestnek.

„Értelmetlenül szétterült, szétesett város...”

Az interjút olvasva újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy Ekler Dezső – a jelentős alkotókra jellemző módon – igencsak vitatható módon jut el igaz és helytálló megállapításokhoz. Ez a helyzet a fenti ítéletével is. Történeti tény ugyanis, hogy a város 1950 előtti határait jól kitöltve fejlődött, majd egy - első pillantásra logikus, a helyi községi és városi érdekköröket egyesítő, Nagy Budapestet megteremtő - gesztussal területét megháromszorozva, elkezdett szépen tönkremenni.

Ennek oka az volt, hogy a szocializmus alatt – amint arra Ekler is rámutat - a régió-képzés a parancsuralmi rendszer megerősítését, nem pedig a helyi kezdeményezések összehangolását jelentette. Ezért lehetett egy tollvonással lakótelepeket ültetni valamikor önálló községek nyakára, ezért sorvadhattak el a falu- és kisvárosi központok – túl azon, hogy az ezeket létrehozó és betöltő kis üzletek és kisiparos műhelyek, magán ügyvédi, tervező és szolgáltató vállalkozások erőszakkal felszámolásra kerültek.

Minderre rátett egy, sőt, két lapáttal a magyar ipar technológiai elavulása. Egyrészt ugyanis a szocialista nagyipar, behozhatatlan versenyhátrányba kerülvén a világpiacon, fejlődésében megtorpant, sőt, észrevétlenül elkezdett porladni. A hetvenes években már egyre kevesebb új üzemcsarnok épült, és a meglévők is egyre viseltesebben néztek ki. A nagy gyárak, maguk is szubvencióra szorulva, már nem igazán tudták gazdagítani városi környezetüket. Másrészt, főleg a nyolcvanas évek második felétől, világméretű túltermelés állt elő a nehéz- és gépipar itthon is honos, hagyományos ágazataiban. Ennek nyomán nem csak Magyarországon, de Németországban és az Egyesült Államokban is gyárak százai álltak le. A fentiek hatása drámai gyorsasággal érvényesült a rendszerváltás pillanatától kezdve, és tíz év alatt kialakította a főváros Hungária körúton kívüli, átmeneti zónáját jellemző barna- és rozsdaövezetet.

Ehhez hasonlót csak Chicagóban láttam, de ott, ha lehet, még drasztikusabb formában. Chicago a hatvanas évek elején 3,5 millió, most 2,7 millió lakosú ipari nagyváros, amelynek létalapját az ötvenes évek végéig a gyáripar, főleg a gabonafélék és a marhahús feldolgozása jelentette. Ott az átmeneti zóna mai látványa megrázó; a fényes arcú, kb. 4 mérföldes sugarú félkörben elhelyezkedő belvárost szinte félkörgyűrű-szerűen övező, legalább újabb 4 mérföld szélességű pusztulat-mező már nem hogy gyárépületeket, de lakóépületeket is csak félig romos állapotban tartalmaz. Ezt azután rendezett, sőt, rokonszenves, kertes külvárosi övezet követi, amely láthatóan a XIX. század végén és a XX. század elején jött létre. Chicago kiélezetten, éppen ezért tanulságosan mutatja a Budapest nevű, valaha ugyancsak ipari város térszerkezeti gondját: a kiürült átmeneti zóna újrahasznosításának feladatát.²

Vitatom ugyanakkor,

hogy „Budapest a XX. században nem volt képes városiasan fejlődni, ezért a városhatáron kívül kezdett tovább épülni”. A városhatáron kívüli fejlődést a városatyák (egyébként Chicago, valamint sok német nagyváros esetében is) előre betervezték, azáltal, hogy még a XIX. és a XX. század fordulóján megépítették az elővárosi vasutak sugaras rendszerét. Ezért nem igaz, hogy „Amerikában a szuburbán életformát a II. világháború utáni, tervszerű, intervenciós kormányprogram indította be”. Beindult az már a XX. század legelején, és nem csak Amerikában, hanem jóformán a „nyugati” világ minden nagyvárosa körül.

A várost ugyanis, annak tervezői, a polgári világban többnyire polgári intézménynek szánták, némi kiszolgáló, proletár külvárossal, amelyhez szervesen kapcsolódik az ipari övezet. Amit nem láthattak előre, az az ipari zóna elavulása, övezet-létének megrepedezése, majd megszűnése volt, ami ugyancsak világjelenség. Budapest mai („belül túl sűrű, kívül túl ritka”) képe ezen túlmenően azért alakult rendhagyóan, mert hajdani agglomerációs övezetének a közigazgatási határon belülre kerülése egyben megpecsételte annak sorsát: a Rákosi majd Kádár-rendszer politikai (és nem várostervezési, térszerkezeti) okokból, a vidékről ide költöző százezrek otthonául szolgáló lakótelepeket emelt a bekebelezett agglomerációs települések immáron Nagy-Budapesthez tartozó területén.

Ezt a kevéssé vonzó övezetet természetes mozdulattal átugrotta a nyolcvanas-kilencvenes és a kora kétezres évek fiatal, feltörekvő, családot alapítani akaró rétege, és inkább a város határán túl, az új agglomerációs övezet régi falvaiba települt. Helyes tehát Ekler Dezső látlelete, de a ló fordítva nyergelendő: nem várostervezési hibák történtek, hanem a politikum, ha úgy tetszik a sors adott fel egymegoldásos egyenleteket, amelyek megoldását persze lehetett túllihegni (ld. Zalotay több kilométeresre tervezett szalagházát...), lehetett humanizálni (ld. a Vizafogó lakótelepet), de elszabotálni nem lehetett. Mert a vállalkozás tilalma, az egyenirányított munkaerő-piac, az intézményesített tőkehiány, sőt pénztelenség premisszái a lakótelepi lakást a mennyek országává emelte. Akár a Duna-közeli kisvárosok letaposott központjai helyére emelték, akár a Dunától távoliakéra, mint Újpalota, Rákosfalva, ahová a Füredi úti lakótelep épült.

Egyébként szinte mindenben

igaza van Ekler Dezsőnek, főleg a tanulságokban és a tennivalókban. Talán csak az általa „a rozsdaövezeten matatásnak” titulált tevékenységgel kapcsolatban lennék nála kevésbé szkeptikus. A feladat ennek a szörnyű állapotban lévő területnek a – nem is annyira revitalizálása, mint inkább meliorizálása. Méregtelenítés után új talajt, új funkciókat, új rendezési tervet, új betelepülési motivációt teremteni, de tanulva azokból a kifejezetten városrendezési és utca-szabályozási hibákból, amelyek némely friss, külvárosi, családi házas lakónegyedünket eleve tönretették.

Célom az volt, hogy segítsek közelebb kerülni az Ekler Dezső által leírt történések okaihoz, kontúrosabban láttatni a jót és a hibákat. Mert a hibák csak akkor javíthatók, ha eredettörténetük, súlyuk és hatásuk pontosan ismert.

Pákozdi Imre

1: Gyáni Gábor: Lakásépítés és szociális lakáspolitika Magyarországon, 1920 - 1944
2: Chicago és Budapest városszerkezetének eredendő hasonlóságára tanulságosan hívja fel a figyelmet Meggyesi Tamás „A modern város: fejlesztési tervek a két háború közötti Budapesten” c. előadásában. Az előadás szövege Meggyesi Tamás Számadás c. kötetében olvasható.