Vitaképtelenségünk mögé/elé - Kelecsényi Kristóf a Budai Várról

Az ODA-VISSZA-ÉPÍTÉS dossziénkba egy héttel ezelőtt kedden Sulyok Miklós írt szöveget, most Kelecsényi Kristóf művészettörténész fogalmazza meg gondolatait a Budai Várról és a visszaépítésekről az Építészfórum számára.

„Horthysta Disneyland!" – üvöltötte vöröslő fejjel a neves akadémikus, majd a mikrofont az asztalra csapva kiviharozott a teremből. Bár ez a jelenet valójában így sosem történt meg, jól érzékelteti azt, ami az elmúlt években „szakmai diskurzus" címszó alatt történt a Budai Várban és különösen a volt királyi palota környékén zajló beruházások kapcsán. Az indulat mértéke könnyen megérthető, ha belegondolunk az épületegyüttes történetébe. A középkori magyar királyok rezidenciája helyén a Habsburg-család tagjainak épült palota, mely leginkább Horthy Miklós kormányzósága idején működött tényleges hatalmi központként, és amelyet háborús sérüléseit tetézve, jelentős értékek elpusztítása révén állított helyre a Rákosi-, majd Kádár-rendszer, egy teljesen új, sok elemében szintén minőséget képviselő réteget létrehozva. Nincs olyan szegmense szinte a társadalomnak, amelyből ezek az idők valamiféle érzelmi reakciót ne váltanának ki, pláne, hogy a most zajló építkezések, felújítások némelyike a status quo megváltoztatásával is jár.

Mindez a szakmai közbeszédből sem kapcsolható ki. Ha a fentiek nem adnának rá elég okot, a zajló és tervezett beavatkozások legtöbbje egy viszonylag új és sokak által vitatott építészeti módszert, a visszaépítést – azaz az adott épület, épületrész fotók és terv alapján való újjáalkotását – alkalmazza. A vita természete az eddig leírtakból fakadóan az, hogy az ellenzők fel-felcsattanó hangja mellett a támogató álláspontok alig láthatók, jóllehet népes és neves szakember-gárda dolgozik a projekteken. 

A legnagyobb probléma mindezzel az, hogy miközben abszolút helye lenne a zajló rekonstrukciók jogos kritikájának és fontos, hogy széleskörben elhangozzanak a leginkább érintett szakmák véleményei, az ellenzők sokszor politizáló érvkészlete és nyelvhasználata ezt szinte teljesen ellehetetleníti. Szeretném mindezt egy beszédes példán keresztül bemutatni. A vitában érvként folyamatosan fel-felbukkan az a szál, hogy a részben, vagy teljesen visszaépítendő épületek és azok tervezői milyen rossz minőséget képviseltek (többek között az a Hauszmann Alajos is, akiről a Budapesti Műszaki Egyetem Építészkarának diplomadíját elnevezték). A legutóbbi petíció is így fogalmaz a kérdést is érintve:

„Történeti és művészettörténeti okon sem magyarázható a valóságos építészeti értéket nem képviselő „motívumok" újra építése (…) A felépítendő épületek keletkezésük idejében sem voltak korszerűek, letűnt stílusban, letűnőfélben lévő birodalom hatalmi szimbólumaiként, s nem funkcionális okon születtek, méreteik túlhaladták a Várhegy és a meglévő épületállomány kialakult jó arányát."

Érdekes mindezt összevetni Gerő Lászlónak a Magyar építészet című kötetben 1954-ben (Építésügyi Kiadó, Budapest) megjelent soraival:

„A stílus nyugodtsága a mind vadabb kapitalista versenyben 1890 táján felbomlik. A rendező fegyelem, a nyugodt ritmus megszűnik és a lázadó egyénieskedés, a kíméletlen üzleti verseny az építészeten is szembetűnő nyomokat hagy. (…) A század legjobb építészei sem mentesek ettől a hibától, de náluk az egyéni kifejezésmód minden áron való megvalósítása helyett, vagy bizonyos mértékig mellette, művészi kompozíciókat is látunk. Ezekre az épületekre nem vonatkozik a fenti kritika. Schulek (Mátyás-templom, Halászbástya), Steindl (Országház, Erzsébet-téri [sic!] templom), Hauszmann (Királyi Várpalota, Kúria), Schickedanz (Szépművészeti Múzeum, Műcsarnok, Millenáris emlék) épületei kiváló építőművészeti alkotások."

Látható, hogy a bő hatvan éve, még a Rákosi-korszak csúcsán megjelent sorok is árnyaltabb szemléletet tükröznek, mint ami sok mostani kritikában megjelenik. A historizáló építészet kutatójaként hátborzongató élmény azt átélni, hogy kiváló, köztiszteletben álló építészek, művészettörténészek, műemlékesek dobják el az elmúlt évtizedek építészettörténet-írásának eredményeit, és a cél szentesíti az eszközt jegyében gyakorlatilag a korai modernizmus meglehetősen felületes és abszolút idejétmúlttá vált, így törvényszerűen mára hamis kritikáját melegítik újra. Mindez lehetne egy szakma belügye, azonban nem az, mert az érvek a véleményformálók, politikai szereplők száján egészen széles körökhöz jutnak el. 

Márpedig jó lenne nem évtizedes panelek mentén vitákat folytatni, mert abból csak lejárt szavatosságú tanulságok lesznek. Jó lenne elengedni mindkét szélsőséges képzetet: azt, hogy az 1945 után történtek bármiféle felülbírálása vétek lenne, ugyanakkor azt is, hogy 1945 után kizárólag csak rossz döntések születtek. És jó lenne beismerni, hogy mennyi mindent nem tudunk még, mennyi mindenről nem áll rendelkezésünkre elég információ. Tünetszerű például, hogy a vitában hányszor került elő az állítás, hogy „Ferenc József sosem aludt a palotában", miközben ezt öt percnyi kutatással cáfolni lehet.

A 20. századi beidegződések ismételgetése helyett tehát azt javasolnám, koncentráljunk inkább a következő kérdésekre, amelyekre jelenleg nincsenek tudományosan megalapozott válaszaink:

_Pontosan milyen szerepe, funkciója volt a volt királyi palotának és környezetének III. Károlytól Szálasi Ferencig. Kik és hogyan használták az épületeket?

_Pontosan mi maradt meg és mi pusztult el a háborúban? Miket és miért bontottak el később?

_Milyen források állnak rendelkezésre az elpusztult épületekről, épületrészekről az esetleges visszaépítésekhez?

_Milyen értéket képviselnek, és hol helyezkednek el a korszak magyar és európai építészettörténetében a háború utáni építészeti-belsőépítészeti megoldások a Várban? 

A tagadás helyett ideje lenne fázist lépni és széles körűen, úgy is mint társadalmi jelenséget vizsgálni, és megérteni azt, hogy miért és hol történnek visszaépítések. A jelenség, akár tetszik, akár nem, velünk van, a kortárs építészeti eszköztár részévé vált. Ki lehet átkozni a műemlékvédelem és az építészet kategóriáiból, ettől függetlenül létezni fog.

Joggal tűnhet úgy, hogy olyasmit szorgalmazok, amivel egyrészt már elkéstünk, másrészt aminek a végső döntésre semmiféle hatása nem lesz. Hogy megkésett ez a vita, az tagadhatatlan, azonban az nem igaz, hogy teljesen elkésett lenne. A vár területén bár történtek kezdőlépések és egyes épületek is visszaépültek, de még mindig igen sok dolog van előttünk, köztük a legfontosabb kérdés is: a volt királyi palota jövője. Ami pedig valamiféle szakmai minimum megállapításának hiábavalóságát illeti, szeretnék emlékeztetni arra, hogy valójában jelenleg is ez érvényesül: nincs ugyanis szó a középkori erődrendszer háború utáni készült rekonstrukciójának elbontásáról például. Hibának érezném, ha ezek után nem törekednének a társszakmák további közös pontok megtalálására, amelyekkel végső soron a döntéshozókat is jobb esélyekkel lehetne befolyásolni.

Kelecsényi Kristóf
művészettörténész

Szerk: Somogyi Krisztina