építészet : környezet : innováció

Sólymos Sándor: A posztmodern manierizmus

Az építészettörténet során rendre visszatérnek helyzetek, amikor az az építészeti stílus ami "van" - folyvást keletkezik és épül - és az az építészeti stílus ami "kell(ene)" - amit az értő közönség és a művelt építészek szeretnének - nem esnek egybe.

Előadás
"III. Országos Főépítész Konferencia - Győr - 1998. augusztus 26-28."

I. rész  A századforduló és az ezredforduló hasonlatosságai, a manierizmus gravitációja

Az építészettörténet során rendre visszatérnek helyzetek, amikor az az építészeti stílus ami "van" - folyvást keletkezik és épül - és az az építészeti stílus ami "kell(ene)" - amit az értő közönség és a művelt építészek szeretnének - nem esnek egybe.
Bár egyszerű lenne erre azt mondani, hogy minden térségnek és minden kornak olyan az építészeti arculata amilyet megérdemel - a dolog mégsem ilyen egyszerű, ha meggondoljuk a következőket;

Mi lehet annak a magyarázata...?

1. hogy a tehetős megrendelők tébolyodott mámorban építenek mindent, ami az eszükbe jut.
2. hogy minden megrendelői vágy kielégítésére akad építész - úgy tűnik ez is "ősi mesterség".
3. hogy a jobb építészek falfehéren nézik azt, ami történik, mások egyszerűen röhögnek.
4. hogy amikor a "lakodalmas torták" tervezői jól élnek, igényes építészeknek nem jut munka.

Ez nem az első eset ebben az évszázadban - úgy látszik tényleg gyorsul az idő -, hogy egy nagy kulturális ígéretként jelentkezett stílusváltás sodrása lelassult. A sziklákat csiszoló kristálytisztán rohanó hűvös patakból lomhán kanyargó szennyes ár lett, s a hömpölygő sáros lé zátonyokat épített mindenféle hordalékokból.

Kísérteties a hasonlóság a modern építészet feltűnése, a vele kapcsolatos felfokozott várakozások, a manierizálódása, kifáradása, majd érdektelenségbe fulladása valamint a posztmodern építészet "tündöklése és bukása" között. Mindkét folyamat viharos gyorsasággal indult , megállíthatatlanul zajlott, s még mielőtt beváltotta volna az ígéreteit szinte egyik pillanatról a másikra lendületét veszítette majd véget is ért - pontosabban átfordult valami egészen másba.

Véletlen lehet ez a hasonlatosság, vagy menetrend-szerűen történtek a dolgok így?

Létezik valamiféle gravitáció, amely a robbanásszerűen induló folyamatok lendületét fokozatosan felemészti, s a holtponton egy pillanatig állni látszó dolog aztán erőtlenül hullik alá, hogy megállíthatatlan zuhanásba kezdjen, mint a feldobott kő.

Hat - kétszer három - fogalom összehasonlító vizsgálata és magyarázata

A ballisztikai hasonlatnál maradva, a XX. században már kétszer lehettünk tanúi ugyanolyan ívű folyamatnak, miszerint; Adva a van egy kulturális helyzet, ami mint valami hajtó-elegy indít el merészen ívelő pályán egy kulturális mozgalmat, majd a mozgalom a gravitációs térben lendületét vesztve leszálló ágba jut.

A két folyamatban az okok és a stációk ugyanazok

"modernitás"

"modernizmus"
"késő-modern manierizmus"

"posztmodernitás"

"posztmodernizmus"

"poszt-modern manierizmus"
a kulturális helyzet, mint "hajtóanyag"

a kulturális mozgalom;
az ideológia funkcionál,
a doktrína univerzális

a mozgalom leszálló ága;
az ideológia nem funkcionál,
az univerzalizmus elillan


E párhuzamba állított fogalom-csokor rímelése vagy alliterálása szembetűnő és gyaníthatóan nem csak nyelvi kelepce. Mindkettőben egy maxima megjelenése után annak ideológia-csomagként való totalizálódása (doktrínává válása), majd tömeg-kulturális fogyasztási cikként való elpangása zajlana.

Mielőtt a modernitásról és a modernizmusról bármit is mondanánk, érdemes valamit a manierizmusról tisztázni.

A manierizmusról

A manierizmus kifejezést szótári jelentése szerint a késői reneszánsz modorosságára szokták érteni 1530-1600 között, rosszalló értelemben. Ügyes, hatásos, a mesterségbeli tökéletesség eszközeivel élő de a valóságos drámai üzeneteket nélkülöző művekre és az Európában ezek hatásai nyomán létrejött iskolákra használják a kifejezést. Mindkét lényeges megszorítást - miszerint a reneszánszhoz kapcsolható, és pejoratív jelentésű kifejezés - módszertani megfontolásokból tegyük most félre. Inkább arra figyeljünk miként hasonlít a fenti két háromtagú fogalom-sor szerkezetére a manierizmus felbukkanása körüli kulturális helyzet folyamatát leíró fogalom-sor.

"humanitás"
"humanizmus"

"késő-reneszánsz manierizmus"

a kulturális helyzet, mint "hajtóanyag"
a kulturális mozgalom; az ideológia funkcionál, a doktrína univerzális
a mozgalom leszálló ága; az ideológia nem funkcionál, az univerzalizmus elillan

 
Ezt az archetipikusnak tetsző fogalom-hármast még tekinthetnénk morfológiai trükknek is, amelyet azért kell bevezetni, hogy valamit majd bizonyítani lehessen a segítségükkel. Azonban ez nem így van. A humanitás, mint egy kulturális helyzet a modernitás és a posztmodernitás kulturális helyzeteinek archetípusa. Az antik humanitás az a maxima, amely a késői gótikus Itáliában mértéket ad, viszonyítási rendszert - kvázi koordináta-rendszert - egy olyan helyzetben, ahol semmi semmivel nem jön "jól" össze. A középkori tradíciók és a kötelmek ostobák és áttekinthetetlenek, fékezik és lehetetlenné teszik a polgárosodást és a kulturális megújulást.

Fibonacci, Petrarca, Dante, Ficino, Alberti, és Brunelleschi humanisták voltak, akik a fennálló kulturális helyzettel szemben próbáltak megfogalmazni egy különbet. A trecento és a quattrocento alapvető problémája volt, hogy a világban "a jelenség és a lényeg" nem estek egybe. Kulturális értelemben ezzel a helyzettel kezdődnek a modern korok. A humanisták útjában maga a gótika - a gótikus szellem - állt, amit a maga korában "maniera moderna"[1]-nak neveztek. A modernség - modern annyit jelent, mint a legutóbbi változata valaminek, vagyis "korszerű" - mint probléma először negatív értelemben jelent meg az európai kultúrtörténetben, mégpedig mint az önazonosság-zavar (idegen szóval; identitás-probléma) kifejeződése. Az identitás érzése - annak tudása, hogy hová tartozom - alapvető közeg - lételem - az emberi psziché számára. Az identitás probléma félreismerhetetlen jele az elvágyódás az "itt és most"-ból máshová, máskorba, mert;

"Az a világ, ami itt és most van nem jó, az a világ pedig ami jó, az nem itt és most van."

Ez a mondat életérzést fejez ki, - amelyet a humanisták[2] fogalmaznak meg először - nem csak térségi, hanem időbeli problémákat is leír.  A késő-gótikus Itália identitászavarral küszködik, a keresztény Európa spirituális centruma és a gótikus Európa gazdasági centrumai nem esnek egybe. Az egykori gazdag és kiegyensúlyozott antik civilizáció értékei és életmódja elveszett, semmi sem olyan, mint amilyennek kellene lennie. Az Atya, Fiú és a Szentlélek nem evilági szentháromsága helyett a bölcs uralkodó, az erős állam és az igazságos törvények evilági szentháromsága az, ami kell. A humanisták az antik római életmódban véltek rátalálni a polgári rend klasszikus mintájára, amelyben a hatalomért küzdő tehetős polgárok saját törekvéseiknek igazolását látták. Az "antik humanitás" ami a vizsgálódás tárgya volt megadni látszott az új koordinátarendszert, amelyben újra működhetnek a dolgok.

Az első humanisták - a Petrarca előtti névtelen nemzedék, akik az "antik humanitást" tanulmányozták - nem széplelkű álmodozók, vagy költők, sokkal inkább szerencsevadászok voltak, akik - meg tudtak lovagolni egy konjunktúrát, aztán gazdagok lettek. A hirtelen jött gazdagságuk ingatag és múlékony helyzetként állott fenn, ezt szerették volna bebiztosítani, ezért lázasan kerestek támaszt igazolást, ideológiát, amely megvédi és biztosítja őket. Az addig kevéssé ismert antik forrásokból is olyan ismeretekre számítottak, melyek elsősorban az érvényesülésben segítenek. Ezen cél érdekében minden művet elolvastak, minden munkát (minden formát) megcsodáltak, amihez csak hozzá tudtak jutni. Ennek a mohó praktikus tudásvágynak szinte mellékterméke lett a műveltség. Csak utánuk jött a humanistáknak egy olyan generációja, amely már művelt és értő szemmel keresett és próbált létrehozni valami hasonlót, mint amit néha talált. A források kutatása és az elszánt kreativitás a hiányok pótlására valami egészen újat hozott. Megszületett valami, amire jóhiszeműen lehetett mondani; "mintha az antik humanitás születne újjá" - és ez lelkesítőleg hatott. Egész kulturális lavinát indított el, ami utólag kapta a reneszánsz nevet.

A humanizmus az a kulturális mozgalom, amely a reneszánsz[3] megjelenését okozza. A fogalmak sorrendje és különbsége is ezzel a kulturális lavina-szerűséggel függ össze.

Az irodalom, és a képzőművészet mellett természetesen az építészet lett az egyik legfontosabb közvetítő közege (látható bizonyítéka - demonstratio ad oculos-a) az új üzeneteknek. Az antik civilizációval kialakuló új viszony legjobban az építészet révén terjed el legszélesebb körben és ezt azonnal megértették a korai humanisták.

A késő-gótikus civilizáció jelenségei minden dimenzióban ellentmondásosak voltak, s ez nyomasztó lehetett.

Ezzel állt szemben a humanitás, mint maxima, a humanizmus lett az a mozgalom amely révén a humanisták a humanitás maximáinak koordinátarendszerében tájékozódni tudtak.

A humanizmus kulturális doktrína, amely előkészít egy kulturális paradigmaváltást. A humanizmus révén dolgok értékelésének egész koordinátarendszere megváltozik. A kézműves mesterségektől a bölcseleti elméletekig a materiális és spirituális dolgok értéke és viszonyai egészen mások lesznek.

Summásan szólva a humanizmus a középkori miszticizmust az antik humanitásban megtalálni vélt racionalizmussal igyekszik helyettesíteni.

Az európai civilizációs paradigma-váltások történetében egy fontos láncszem a manierizmus. Sokáig a barokkot, magát nem választották el a reneszánsz fogalmától nem, hogy a manierizmusról szóltak volna elméleti írások. Viszonylag későn a XIX. század vége felé jelent meg Heinrich Wölfflin írása[4] amelyben elválasztotta egymástól a két stílust a jellemzőik alapján. A manierizmus azonosítására pedig csak Wölfflin tanítványai tettek lépéseket, de csak a XX. század 50-es éveiben definiálták, mint önállóan értelmezhető jelenség-együttest.

A barokkot a manierizmus készíti elő. A manierista a mű, a világ és a közönség közötti bonyolult viszonyt a hatás és a technika problémájaként éli meg, mert nem tud és nem kíván a világgal mit kezdeni. A késői reneszánsz vajúdó értékvilágára jellegzetesen illik ez a leírás. A világ visszavonhatatlanul változik de a változás tendenciája, a világ formálódó arculata nem látható. Homályosak a célok - talán nincsenek is -, a másfél-száz évvel korábbi elszánt küldetésesség már sehol sincs. Lázas keresés, szenvedélyes kutatás helyett kedélyes hedonizmus és önfeledt reprezentáció van. A morál és a szépség hétköznapi modorrá, modoros udvari kellemmé, formális udvariassággá laposodtak.

Ez a helyzet, ami a barokk[5] látásmódot kiváltja. A manierizmus problémája éppen ez, hogy nincsen programja. A világban egy önfeledt halmozódási folyamat zajlik, a kvalitások hétköznapi kvalitásokként jelentkeznek és küldetéses átfogó elv híján lapos pragmatizmusként artikulálódnak.

A barokk ez ellen a morális és esztétikai elsekélyesedés ellen fordul a maga művészeti minőségeivel, és a maga küldetéstudatával. A kvalitás és a küldetéstudat köztudottan feltételezik egymást. Az ellenreformáció az a küldetéses eszme, amely a kvalitások révén képes artikulálódni. A küldetés nem képes érvényesülni kvalitások nélkül, a kvalitások pedig nem képesek megmutatkozni a küldetéses eszmeiség nélkül.

A barokk ilyenformán (Wölfflin nézetével ellentétben) nem a reneszánsz ellen fordul, hanem annak második szakasza a manierizmus ellen.

A manierizmust a művészettörténet kései reneszánsz idejére teszi és olyan művészeti magatartást ért alatta, amely modoros esetenként már bravúros mesterségbeli teljesítményekkel hódít meg egyre szélesebb közönséget, de valójában kulturális, művészi problémákat nem old meg, sokkal inkább divatot gerjeszt, amely divat elvárásainak a legtökéletesebben maguk a manieristák tudnak megfelelni.

A manierizmus olyan kulturális helyzetben értelmezhető, amikor egy korábbi nagy horderejű kulturális, és/vagy civilizációs paradigma-váltás következtében az átrendeződött körülmények már megnyugodni látszanak, a konszolidáció pedig kiszámítható egyenletes gyarapodást ígér. A paradigma-váltás körüli átrendeződés még javában tart de a traumatikus, sokkoló változások már elcsitultak. A körülmények - épp a szépszámmal jelentkező kulturális tennivalók miatt  - kiszámíthatóak, az elvárások már jól kitapinthatóak, az érdekeltek pedig bizakodva tekintenek a jövő elé. Konjunktúra van, a lehetőségek nyitottak mesterember és művész számára egyaránt. A polgári gyarapodás megbízók, mecénások és vásárlók tömegeit termeli ki, akik türelmetlenebbek mint amilyen igényesek, ezért mindent el lehet adni. Sokkal szélesebb körű a felvevő piac, mint amilyen széleskörű a kvalitásos áruk kínálata. A manierizmus helyzetében a mű az; amit akként fogadnak el. 

II. rész  A posztmodern manierizmus fogalma. A manierizmus, mint kulturális helyzet.

A fentiek értelmében a késő-reneszánsz korára jellemző kulturális helyzet más korokban is fennállhat, ezért érdemes a manierizmus fogalmát kiterjeszteni és elvonatkoztatni a reneszánsz korától.

Ebben a tágabb értelemben használható manierizmus fogalomba beletartozhat minden olyan művészeti és kulturális helyzet, amely(ek)re igaz a fenti bekezdés - definícióként is használható - állítása. Ebben az értelemben fogunk a későbbiekben "késő-modern manierizmusról" majd "poszt-modern manierizmusról" beszélni, de felfogható sok vonatkozásban a rokokó kora is, a romanticizmus maga is manierizmusként és bizonyos értelemben helyenként az Art Nouveau, a Jugendstil, vagy a Szecesszió korának művei - a nyugat-európai vernakularizmus, az észak-amerikai Chicagói Iskola, de az angliai "domestic revival" - közül is sok manierista felfogású művekként.

Ha megvizsgáljuk a manierizmus szinte törvényszerű nehézkedését, a fenti triádokban akkor kiderül, hogy a posztmodern manierizmus bekövetkezése egyáltalán nem rendellenes, sőt az lenne a meglepő, ha nem következett volna be.

A "humanitás - humanizmus - manierizmus" triád mint a modern folyamatok archetípusa

"antik humanitás"
"humanizmus és reneszánsz"

"késő-reneszánsz manierizmus"

egy maxima,amelymértéket állít, világos koordináta-rendszer
egy ideológia-csomag, amely mozgósítja az érdekelteket, az önkorlátozásnak értelme van
egy helyzet amelyben az is látható ami nem az elvek szerint jött létre az önkorlátozásnak nincs értelme

 A "modernitás - modernizmus - késő-modern manierizmus" triád, ami a modern folyamat

"modernitás"
"modernizmus"

"késő-modern manierizmus"

egy maxima,amelymértéket állít, világos koordináta-rendszer
egy ideológia-csomag, amely mozgósítja az érdekelteket, az önkorlátozásnak értelme van
egy helyzet amelyben az is látható ami nem az elvek szerint jött létre az önkorlátozásnak nincs értelme

A "Posztmodernitás - posztmodernizmus - posztmodern manierizmus" triád, a modern után

"posztmodernitás" "posztmodernizmus"

"posztmodern manierizmus"

egy maxima,amelymértéket állít, világos koordináta-rendsze egy ideológia-csomag, amely mozgósítja az érdekelteket, az önkorlátozásnak értelme van egy helyzet amelyben az is látható ami nem az elvek szerint jött létre az önkorlátozásnak nincs értelme

A manierizmus gravitációja; a manierizálódás mint nehézkedés

Egy önazonosság-zavaros kulturális helyzetben a feltörekvő elit - egy kvalitásos doktrína felmutatásával - a kulturális paradigmaváltás ígéretével állítja maga mellé a tömeget - így szerez legitimitást. A tömeg a hatalomra segíti az új elitet - aki a dolgok természeténél fogva nem igyekszik (-tudja, -akarja) teljesíteni az ígéreteit.  Érdekei most már nem a helyzet megváltoztatására, hanem a helyzet konzerválására sarkallják. A hatalom biztosítása érdekében kulturális demonstrációba[6] kezd, ami mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy kivel is van dolga. Az újra megszülető önazonosság-zavar szemmel láthatóan bizonyítja az új elit alkalmatlanságát, s az új-gazdag minél ádázabbul bizonyít annál nyilvánvalóbban tetten érhető, hogy bizonyít. Ezután az önazonosság-zavaros kulturális helyzetben a feltörekvő elit ... stb.

Újabb kör indul.

Egy kvalitásos doktrína érvényre jutása két irányban mozdítja el a dolgokat. Két tendencia folyik párhuzamosan, amely az aktuális elit érdekeit sérti

1.a kvalitások felszívódása; popularizálódása, manierizálódás, közönségessé válás

2.új kvalitások definiálása; avantgarde, új megközelítés, új értékrend, új paradigmák

A posztmodern a modernhez képest hely az időskálán - negatív definíció. Nem azt mondja meg, hogy micsoda hanem azt, hogy "mi nem". Ha ez újdonság lenne az elmúlt kétszázötven évben Európában, akkor valóban valami eredeti dologgal állnánk szemben, de úgy tűnik volt már ilyen korábban is.

Mint említettük; Egy kvalitásos doktrína érvényre jutása két irányban mozdítja el a dolgokat, s ez képletszerűen ábrázolható;

A doktrína érvényre jutása

1. a kvalitások felszívódása

2. új kvalitások definiálása

Analógiák sora hozható ilyen kulturális helyzetekre, amelyek a korábbi paradigmákhoz képest definiálták saját magukat és amelyekben a manierizmus nehézkedése hatott.

a paradigmaváltás

1.popularizálódás 2. újra definiálás

reneszánsz (a gótikushoz � "barbárhoz" - képest jelent újjászületést)

manierizmus barokk

barokk (az ellen-reformáció programja adja a doktrína alapját)

rokokó klasszicizmus

klasszicizmus (a szertelen rokokó és a szentimentalizmus ellen jön létre)

romanticizmus eklekticizmus

eklekticizmus (az identitás-probléma szimbolikus feloldása - neo-reneszánsz)

szecesszió

modernizmus

modernizmus (az új művészet [7] helyett új tárgyiasságot hirdet)

késő-modern manierizmus posztmodern

posztmodern (a technika [8] helyett a technológia a centrális kérdés)

posztmodern manierizmus ???

Természetesen az utolsó kérdőjelekkel jelzett helyre is vannak jelentkezők. Az "Új-modernek" és a "Super-modernek"[9]

A (mindenkori, így a posztmodern) manierizmus megítélése (is) kettős

1. A manierizmus a polgárosodás, a gyarapodás bizonyítéka, s ami a magas művészet szempontjából esetleg kétségbeejtő, a társadalmi gyarapodás szempontjából - de legalábbis egy-egy réteg gyarapodása szempontjából örömre ad okot. Régebbi korokban, amikor a társadalmi elit nem csak az életmódmintáit, de a társadalmi funkcióit is az antik értékekhez mérte - az elit mintát, tekintélyt adott és mecenatúrát folytatott, ezzel funkcionálisan működtette a társadalmi hierarchiát. A modern korok ezt a tradíciót megszakították, az antik mintákat érvénytelenítették[10].

2. A manierizmus egy értékváltás megtörténtének biztos jele, egy következő értékváltás kiváltója. A manierizmus az igazi kulturális ambivalencia helyzete, az élet maga. Ahol manierizmus van ott nem oly szigorúak a doktriner ideológiák. Ahol manierizmus van ott nincs zsarnokság, ott szabadság van. Ahol manierizmus van ott előbb vagy utóbb fontos dolgok fognak történni, mert a manierizmus indulatokat gerjeszt, nem hagyja tétlenül a művészeket. A manierizmus vérpezsdítőleg hat a gondolkodókra.

A manierizmus gravitáló hatása azonban a posztmodern helyzetben is megjelenik. A posztmodern kulturális doktrína a régi sztoikus bölcs tanács értelmében - "vagy viseld el, vagy tanítsd az embereket" - viselkedik a tömeggel szemben. A posztmodern mindkettőből egy kicsit véghez visz. Elviselni?!... igen, hiszen a pluralizmus az egyik legalapvetőbb polgári alapelv, de mindent?!...azt azért mégsem -, híven az avantgarde hagyományaihoz, mintákat kell adni. Ez a másik maximával is összefügg. Tanítani?!... igen, hiszen ez a mindenkori elit feladata, sőt az avantgarde is élcsapatot jelent, csak van egy kis probléma..., mégpedig az, hogy milyen felsőbb elv nevében? Hiszen ezt tette a XIX. századi aufklärizmus és lett belőle két világrend és két világháború. Ezt tette a XX. századi modernizmus is és lett belőle globális környezetszennyezés és posztmodern pluralizmus és mint látjuk posztmodern manierizmus.

A manierizmus mint kulturális helyzet

A manierizmust nem lehet definiálni pozitív eszközökkel. Legjobb, ha reflexiós kategória-párok egyik tagjaként fogjuk fel. Valamihez képest lehet manierizmusról beszélni és ez így van jól, mert a pozitív definíciók gyanúsak - mert ideologisztikusak.

Ha a manierizmus - mégis - megkívánnánk határozni mondhatnánk, hogy ott és akkor van manierizmus ahol azonosítható a;

A hierarchia megbomlása - mellérendelő viszonyok

- a polyarchia.

Az univerzalizmus tekintélyvesztése - mikro-totalitások alternatív létezése

- a regionalizmus.

A viszonylagosságok közötti eltévelyedések - ellentmondásos viszonyok

- a paradoxonok.

A felsőbb elvek funkcionális működésének nem értése, nem érzékelése, vagy megtagadása - egy szóval a manierizmus - elemi joga az önmagára találó mindenkori civilizációnak, de érdekes módon a felsőbb elvek félretolása, vagy idézőjelbe tevése nem iktatja ki a felsőbb elvek "kellését", hiszen a felsőbb elvek hiánya kvázi "felsőbb elvként működő" kiszolgáltatottságot eredményez azáltal, hogy a kulturális folyamatokban kaotikus viszonyokat hoz létre. A manierizálódás parttalansága szükségképpen váltja ki a "dühödt avantgarde-ot", ami sajátos módon a meghirdetett - avantgarde - elvekkel legtöbbször ellentétben a hiányzó koordinátarendszer újra-kitűzésével egyenlő, miszerint - próba-szerencse alapon ugyan de - felsőbb elvként működik.

A posztmodernnek a manierizmus hagyományaival való jó megférését jól példázza egy Robert Venturitól[11] származó idézet, amely azt bizonyítja, hogy a CIAM nemzetközi modernizmusa, a "Neue Sachlichkeit" purisztikus viszonyai közepette kialakuló késő-modern manierizmus, a pluralisztikus és harsány pop-art az igazi "hír".

"Elmúlt már az idő, amikor az ortodox modern építészet puritánul erkölcsös nyelvezete megfélemlíthette az építészeket. Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták", inkább megalkuvásokkal terhesek mint "simák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; ... Számomra rokonszenvesebb az "is-is", mint a "vagy-vagy"; a fekete és a fehér, és néha a szürke, mint a fekete vagy fehér. Az életrevaló építészet több jelentésréteggel bír, ezek lehetővé teszik, hogy a figyelem többfelé irányuljon: a tér és elemei egy időben többféleképpen értelmezhetők és használhatók. Az egyszerűség és rend közepette racionalizmus születik, de a felfordulás időszakaiban a racionalizmus nem bizonyul elegendőnek. A gótikus mérmű és a rokokó rocaille nem csak értelmes elem (az egészhez való kapcsolatában), hanem egyben a kézügyesség jogos fitogtatásának is tekinthető; azt az elevenséget juttatja kifejezésre, amely a díszítésmód közvetlenségéből és egyszerűségéből fakad. E bőségből adódó összetettség újraélesztése ma már szinte lehetetlen. A vágy, hogy az építészet ellentmondásos és összetett legyen, nem csupán reakció a jelenlegi építészet elcsépeltségére vagy "csinosságára". Azt a szemléletet tükrözi amely általános a manierista korszakokban: a XVI. századi Itáliában, vagy a klasszikus művészet hellenisztikus korszakában, és folyamatosan végigkövethető olyannyira különböző építészeknél, mint Michelangelo, Palladio, Borromini, Vanbrugh, Hawksmoor, Soane, Ledoux, Butterfield; a "zsindelytetős stílus" építészei közül néhánynál, mint Furness, Sullivan, Lutyens, legújabban pedig Le Corbusier, Aalto, Kahn és mások."

Nos, ez világos beszéd. Pontosan idevág F. de Saussure (1857-1913) genfi strukturalista nyelvész véleménye miszerint "A jelek értékét a velük szembeállítható jelek adják meg. Jel és környezet kölcsönös függésben vannak." A manierizmust legjobban úgy ragadhatjuk meg, ha megnézzük mi is az ami modorossá vált, és miként lett azzá.A kulturális jelenségek, más egyidejűleg ott levő kulturális jelenségek környezetében jelennek meg ez, amit mi úgy nevezhetünk, a "kulturális tapéta", de erre még majd visszatérünk.

 

Venturi így folytatja; "A kifejezés tudatos többértelműsége az építészeti program sokrétűségéből fakad. A jelentés gazdagsága fölébe kerekedik a jelentés tisztaságának." A "jelentés gazdagsága" kifejezés itt nem szól a jelenségek és a jelentések kvalitásairól csak a sokrétűségéről. Pedig azért - könnyű belátni - más a jelentések sokrétűsége a centrumokban és más a perifériákon, más az elitben és a tömegben..., stb. De hagyjuk most Venturit, nézzünk egy másik jelenséget.

A "parvenue paradoxon" lényege, avagy a viharos gazdagodás traumája.

A polgárosodás helyzete, mint említettük jó. A kiegyensúlyozott gyarapodás, a kiszámítható életmód és a perspektíva tudata megnyugtató érzések. Bár a centrum és a periféria helyzetében más és más a jelentésük és másak a feltételeik.

Mert, mi van, amikor a gyarapodás nem kiegyensúlyozott, nem kiszámítható és nem megnyugtató?

A jelenségeket így az építészeti jelenségeket is - kulturális mintázatok interpretációs közegében - az "aktuális kulturális háttér" előtt értelmezzük. A jelenségek azonosítása és értékelése feltételezi a "kulturális tapéta[12]" meglétét. Az újdonság, az "üzenet ereje" addig létezik ameddig elválasztható egy jelenség a kulturális tapétától. Az különbözés a tapétától egy "rituális" játszma lehetőségét hordozza, ennek a szabályai normativitásuk miatt sokkal kötöttebbek, mint azt gondolnánk. A szabályokat betartók (norma-követők, konformisták) és a szabályokat be nem tartók (norma-áthágók, non-konformisták) folyamatosan önazonosságuk elvesztését kockáztatják, mert az egyéni stratégiák változtatásai összeadódva a kulturális tapéta megváltozását eredményezik. A kulturális tapéta megváltozása "stratégia-váltás" kényszerhelyzetébe hozza az egyéni cselekvőt, aki az önazonosságát úgy őrizheti meg, ha változtat magatartásán.

"Ahhoz, hogy semmi se változzék, mindennek meg kell változnia"...
(Esterházy P.)

A külső kontextus ellentmondásossága a belső kontextus ellentmondásosságához, identitás-zavarhoz vezet. Az epifenomenon (a járulékos jelenségek kommunikációja) minősítésének megváltozása a felelős a kulturális tapéta mineműségéért. A megjelenésük pillanatában komoly hír-értékű jelek "elfáradnak" kiüresednek, mert ha sokat és sokan használják őket, akkor a hírértékük tartalékai fogynak el ("lupus in fabula" helyzet).

A kulturális tapéta folyamatosan változik, a kulturális erőtér szereplői folyamatos önmeghatározásra (auto-determinatio) vannak kényszerítve, ha látszani akarnak a tapéta előtt, ezzel azt kockáztatják hogy folyamatosan elveszítik az önazonosságukat. A változtatásra kényszerített önazonosság megjelenítésében ez a paradoxon hasonlóképpen hat, mint a gravitáció; miközben felfelé törekszünk, fogva tart bennünket a nehézkedés. Amennyiben a kondíciók másak a végeredmény is más lesz.

Az önazonosság-probléma fokozatosan jelenik meg a modernizációs korokban amikor a "sein" és a "sollen"[13] közötti diszkrepancia reflektáltan nagyobb. A kaotikus természetű környezetből a híreket - rávetített kódok segítségével - veszi az ember (folyamatosan-e vagy csak célszerűen?). Ezzel a folyamatos dekódolással szerez rendre megerősítéseket (feed-back) a stratégia folytatásához. A "hír" viszont az, ha a stratégia folytatása esetleg veszélyes lehet - ha tehát a stratégia megváltoztatása kerül kilátásba - önazonosság-zavar, szerepzavar támad. (Ez az a bizonyos postás, aki megharapja a kutyát.) A kulturális tapéta az a híregyüttes, amely hosszabb-rövidebb ideig állandó kódrendszerrel folyamatosan megnyugtató visszajelzéseket szolgáltat, vagyis amelyhez igazodva a stratégiák fenntarthatók (a vitorlás kapitánya látja a partot, vagy a csillagok állását és tartja az irányt, de ha a szél megváltozik, parancsot ad és a matrózok vadul dolgozni kezdenek).

A kulturális tapéta a teleologikus[14] cselekvés háttere, amelyhez képest megjeleníthető az egyéni és/vagy kollektív identitás. A cselekvő embernek érdeke különbözni a kulturális tatétától - látszani, érzékelhetővé válni -, mert az saját lehetőségeit tágítja ki - ez természetes.

Ki is az a  S. NOB. (sznob)?

Egy újabb eset, ami szintén a XIX. század újdonsága a tapétából önfeledten kiváló "kiválóak" esete. Az identitászavar klasszikus figurája az újgazdag, a "sznob[15]", aki annál inkább kilóg a társaságból, minél inkább igyekszik elvegyülni benne.

"A parvenue paradoxon" avagy a tapétából önfeledten kiváló "kiválóak"

A XVIII-XIX. sz.-i polgárság önfeledten gazdagodik. A középosztály terebélyesedik. Sokan (a többség) egzisztenciálisan fölfelé mozdul el. A gyorsan változó új és még újabb társadalmi státussal nem jár együtt műveltség és a modor gyors változása. Az újgazdagnak mindig "nehéz gyermekkora" volt. A tradíció és az önazonosság számára örökké problematikus kategóriák.

Az újgazdag a céljait és az álmait "felülről veszi", a szokásait és a modorát viszont "alulról hozza". Az önazonosság zavar elkerülhetetlen, ennek megléte leplezhetetlen.

A XIX. századi gazdagodó középosztály - mint aki egy liftbe beszállt úgy - emelkedik[16]. Amikor kiszáll a liftből a bőröndje, a ruhája és a modora ugyanaz, mint lent volt, csak az emelet más. Az identitászavar elkerülhetetlen. A sznob, aki - biztos ami biztos, túlkompenzál - az alagsorban már úgy öltözik és viselkedik mint aki a X.-en van.

A kulturális kontextus[17] megváltozása nem csak reflektált cselekvések eredménye lehet, a reflektálatlan cselekvések összeadódása is átalakíthatja a kulturális tapétát. Egy egész korszak kulturális háttere veszítheti el érvényességét, ha a kulturális tapéta csupa önjelölt kiválósággal (görögül aristoi, amiből az arisztokrata szó ered) van tele. A manierizmus óhatatlanul bekövetkezik.

"A polgárpukkasztás polgár hiányában elmarad"

avagy hogyan lesz az "avantgarde"-ból "body-guard",

az építészből cukrász.

A modern művészet a XIX. század izmusainak és avantgarde-jának legjobb hagyományiból nőtt ki. A modern művészet lételeme, természetes közege volt a viktoriánus Európa maníros polgársága - kis, közép és nagy polgárai - életvitele értékvilága. Maga a viktoriánus kor - amit egyébként Európa nagy gyarapodásának koraként szoktunk emlegetni - súlyos identitásproblémáktól volt terhelt. Amint meglátszott ez a művészeti akadémiák szalonjaiban és a világkiállítások pavilonjaiban bemutatkozó művészek és iparosok produktumain is. A neo-reneszánsz építészet mintakönyvei egyszerre láttak napvilágot a páncélos lovag alakú vaskályhákkal, és mindkettőt iparosítottan gyártva sokszorosították és juttatták el a vásárlóközönséghez. Épültek lovagvár alakú sörgyárak, világítógáz-tartályok romanesque palota-homlokzattal, s görög templom alakú vasútállomások.

Mégis ebben a közegben még lehetett polgárt pukkasztani, mert egy fekete zsakettet és cilindert viselő társaságban a kockás csőnadrág és a szalmakalap elég okot szolgáltatott a skandalumra. Egy zenei forma szándékos megsértése a darab megbukásának kockázatával járt. A "polgár" aki még érteni vélte a tradicionális formákat - úgy tűnik - ekkor tévedt el végleg az irányzatok rengetegében.

Innen két irányba lehetett tovább menni. A türelem és a választékos pluralizmus irányába valamint a radikalizmus, az újradefiniált küldetéstudat irányába.

A XIX. század modernizációs ideológiái között nem kevésbé "polgárpukkasztó" gesztusként jelentek meg a társadalmi rendet funkcionálisan megváltoztatni akaró a hatalmat és a tulajdont is kommunizáló ideológiák. A polgárság gyanútlanul pukkadt, miközben a radikális ideológusok szimpatizánsaik táborát, a fegyvergyáros újgazdagok pedig bankbetéteiket igyekeztek növelni.

A XX. században be is következett, amit a küldetéses radikális modernizáció ideológusai reméltek. Az "evolutio"-ból "revolutio" lett. A "szabadság - egyenlőség - testvériség" hármas jelszavából az indusztrializált tömegtársadalmak "liberális - szociális - nacionális" izmusai, politikai ideológiái lettek. A türelmetlen modernizáció mámorító lehetőségei határtalan távlatokat nyitottak a megkésett térségek számára az öngyarmatosításra. Az iparosítottan gyártott szerszámok és az iparosítottan gyártott fegyverek a megszállottság racionális utópiáinak perspektíváit festették fel a jövő egére.

                        A modern szív egyszerre dobbant.

                                               A modern láb egyszerre lépett, bal..., jobb...,             Bal...! Jobb...!

Bal és jobb oldali diktatúrák - a funkcionalizmus elvei szerint - versengve racionalizálták a korszerűtlennek ítélt ipar szerkezetét, - ad absurdum - a korszerűtlennek ítélt társadalom szerkezetét - tüntették el a polgárok millióit, kit gázkamrákban kit Gulágokon. A "polgármentes" diktatúrákban aztán a polgárpukkasztás is - polgárság hiányában - elmaradt. Két világháború nyomán átrajzolták a világ térképét és megszűntették az "igazságtalan és ellentmondásos ódivatú civilizációs hagyományokat".

Győzött a funkcionalizmus, megvalósult a modernizmus. A háborúk utáni rossz lelkiismeretű "modern világ" tömegcivilizációjának újabb generációi csak előre tekintettek. Fokozatosan lemondtak a szélsőségekről, megszelídítették a funkcionalizmust és tömegessé tették a modernizmust. Ám ez a modernizmus csak az indusztrializmus modernizmusa volt. Azé az indusztrializmusé, amely egyaránt képes szerszámokat és fegyvereket gyártani, csupán elhatározás - ideológiai elszánás - kérdése, hogy melyiket ítéli szükségesnek. Tagadhatatlanul puskaporszagú volt az 50-es 70-es évek levegője. A világ egyik felén a polgári középosztály jóléti mintái - modora - uralkodott, miközben a világ másik felén a "proletár öntudat" ideológiai manírjai bokrosodtak. Igazi helyzet a manierizmusra. Mindkét érdekelt fél divatozott. Prágában és Budapesten Levi-Strauss blue jeans, Los Angelesben és New Yorkban Che-Guevarrás "T-shirt" volt a "módi" amit többnyire a feketepiacon lehetett borsos áron beszerezni. A külső kontextus más volt, mint a belső kontextus. A modern kor identitás-zavara nagyobb volt, mint minden korábbié együtt véve. Ezt nem lehetett sokáig komolyan csinálni.

A vezető polgári civilizációs térségek a tonnák és megatonnák dimenzióiból a mikro-chipek és az LCD-k léptékére váltottak. Az indusztrializmus meghaladottá vált s vele együtt a modernizmus is. Rafinált és kevésbé brutális játszmák kezdődtek, de a kérlelhetetlenség ugyanaz maradt. A poszt-indusztrializmus gazdasági mintái a posztmodern kulturális mintáit hozták.

Az új technológiákba pénzüket befektetők polgárosodtak. Mesébe illő gazdagodások és mesébe illő karrierek indultak a computer és a genetika évtizedeiben. A viharos gazdagodás traumája újra bekövetkezett a centrumokban másként, mint a perifériákon.

A társadalmi utópiáktól sújtott perifériákon, ahol a "polgártalanítás" évtizedei alatt fontos kulturális hagyományok szakadtak meg az újra elkezdett polgári modernizáció folyamatai minden eddiginél ellentmondásosabb helyzetben folynak.

A világ vezető térségeiben "modernizálni" egy posztmodern helyzetben felér egy úri társaságban önfeledten "eleresztett" trágársággal. A per

vélemény írásához jelentkezzen be »