Torony-evolúció

Megérkezett Budapestre az első magasház, de a torony máris leomolni látszik. "A MOL székházát a Lágymányosi-öbölben az a Foster & Partners tervezi, akiket legutóbbi belvárosi próbálkozásuk alkalmával heves haraggal üldözött el szakma, politika és közvélemény. A MÉSZ-ben az Építészet Világnapja alkalmával bemutatkozó új terv úgy tűnik, békés fogadtatásra talál, legalábbis az építészek részéről." - írja Zöldi Anna, ám a világnap után pár nappal már egészen más a helyzet: mégsem lesz magasház, ha a kormányon múlik.  

Írásomat Marosi Bálint emlékének szentelem, aki sosem volt rest véleményét szavakba önteni…

"A torony olyan álló négy- vagy sokszöghasáb-, esetleg henger alakú, alapterületéhez viszonyítva nagy magasságú építmény, melynek funkciója meghatározza építését, berendezését. Állhat önállóan: zikkurat, minaret, harangtorony (ebben az esetben campanile). Más építményekkel együtt: őrtorony, tűztorony, óratorony, kilátótorony, hídtorony, kaputorony, lakótorony, a vár részeként öregtorony(donzson). Az egyes épületek tornyai, akár templomé, akár váré vagy más világi építményé, régi rendeltetésüket a modern korig megtartották. A modern építészet tornyai látványelemek vagy infrastrukturális szempontból fontosak (víztorony), esetleg betölthetnek távközlési szerepet is (adótorony, antenna)."

A fenti definíció legjobb barátunktól, a Wikipédiától származik, eredeti forrása szerint Zádor Anna Építészeti szakszótárából. Az építés szemszögéből precíz meghatározás nélkülöz egy nem elhanyagolható szempontot: a tornyok szimbolikus jelentését az építészet történetében. A szócikk keletkezésének kora megmagyarázza, miért hallgat szemérmesen és következetesen Bábel tornyáról, amelyet az ember azért épített, hogy elérje az elérhetetlent, és amelynek minden későbbi templomtorony és űrbázis egyenes ági leszármazottja. Arról sem esik szó, ami ezzel szorosan összefügg: a torony a büszkeség, a hatalom, az átlag fölé emelkedés meglehetősen evidens és ambivalens érzéseket kiváltó szimbóluma. A tűz, víz, és lóról lövöldöző támadók veszélyének leküzdésével napjaink építészetében ez utóbbi szimbolika vált a tornyok hangsúlyos funkciójává. Egyik oldalon az egymással versengő magasság építési láza, másik oldalon a plebejus gyűlölet, amely a Word Trade Centert ért támadásban öltött legszélsőségesebben testet. Utóbbi szimbolikájában persze sokkal összetettebb – a nyilvánvaló és direkt asszociációkon túli elemzése messzire vezethet(ne), valódi civilizációs problémák gyökeréig. Előbbi nem a bűnös globalizáció találmánya, nem egyedülálló jelenség az építészet történetében, pusztán a lépték változott: földgolyó méretű San Gimignano épül, melynek majd a világűrből járunk lelkes turistaként a csodájára. Mindkét véglet filozófiai magasságokba emeli azt, ami a gyakorlat szintjén ragyogó emberi teljesítmény, a mérnöki tudomány és az építészet diadala, és mint ilyen méltó a bámulatra.

A mi leendő tornyunk óvatos, kicsike torony, amint az a sajtó nyilvánosságának és a MÉSZ közönségének bemutatott makettből is kiderül. Ehhez mérten a felzúdulás is óvatos körülötte, a MÉSZ-ben például nem is hangzott el érdemi kritika se pro, se kontra, ami meglepő, tekintve, hogy mégiscsak úttörő beruházásról van szó, a kortárs (sztár)építészet első beszüremkedéséről Budapest városszövetébe. Az előző próbálkozások - Zaha Hadid tornya a Martinelli téren, egy sarokkal odébb a Zeppelin, de még Egeraat Városháza terve is – egytől egyig negatív fogadtatásra találtak a csendes fanyalgástól a dühödt elutasításig. Túlságosan központi helyre szánták őket, és el is véreztek sorra. A Bálnát sem fogadta egyöntetű lelkesedés, de legalább megépült, bár felemás minőségű kivitelezéssel. Ennek ellenére nem mondható róla, hogy negatívan befolyásolná a dunai látképet. A leendő toronyház ennél sokkal erőteljesebb beavatkozás, várható lett volna, hogy az Építészet Világnapján nagyobb tömeget fog a MÉSZ székházába vonzani. Nem így volt, és erre a körülményre később érdemes néhány szót pazarolni, előbb azonban lássuk magát az objektumot.

A Lágymányosi-öböl új ékessége a Mol új székházának épül, amint azt a sajtóból már megtudhattuk. Az aznap délelőtti nyilvános sajtótájékoztatóhoz képest nem hangzott el jelentős újdonság, ezeket a háttérinformációkat ezért itt nem ismételjük. Azt láttuk, ami a jelenlegi tervezési stádiumban publikus: az épületbe kerülő funkciókat, az ehhez társuló térkoncepciót, a leendő irodák belsőépítészeti kialakítását, amely meghatározza a térstruktúrát, és az ezek nyomán meglehetős pontossággal kialakult tömeget, amely a modell tanúsága szerint rendelkezik már annyi építészeti részlettel, hogy karaktere megítélhető legyen. Az a veszély ebben az esetben nem fenyeget, hogy látványtervi blöff áldozatául esünk.

Amint az a sajtóban előzetesen közölt látványtervekből megítélhető, a szabályozás a torony mellett egy lepényszerű épülettömeget írt elő, ezt a Foster iroda képviseletében a prezentációt tartó Nigel Dancey vezető tervező pódiumnak nevezte. Mint elmondta, a vérbeli építész minden új terv esetében törekszik valamilyen innovatív építészeti megoldásra – ebben az esetben az építészeti újdonság abban áll, hogy a vízszintes és függőleges tömeget összeolvasztva egyetlen lendületes formát igyekeztek létrehozni. A pódiumba kerülnek a nagy térigényű funkciók, melyek különösebb újdonságot nem jelentenek: étterem, kávézó, fittnessz, rendezvényközpont. A toronyban lesznek az irodák, melyek tervezésénél alapvető szempont a Z generáció igénye, azaz a nyitott irodatereken túl a sok téri lehetőség a találkozásra, kapcsolatteremtésre, interakcióra. Ez adott esetben nagyobb belmagasságú szinteket, változatos tereket is jelent, azaz leginkább egy vertikális agorát, amely a MOL szándéka szerint idecsábítandó potens fiatal munkavállalók teljesítményét az építészet eszközével fokozza. Nigel Dancey úgy véli, hogy a munkatér újszerű kialakításának igénye a felvilágosult megbízó érdeme. A közönség felől érkező kérdésre – hogyan oldják meg az eredetileg mocsaras területen az eltérő magasságú épületrészek különböző süllyedésének megfelelő alapozást – a tervező az épület alatti 800 férőhelyes, 3 szintes mélygarázst emelte ki, melynek építése során bőven lesz lehetőség a tapasztalatszerzésre, és az egyébként gondos talajmechanikai szakvélemények nyomán készülő alapozás esetleges korrekciójára. A Foster Iroda hazai partnere, a Finta Stúdió, a bemutató utáni informális beszélgetésből kiderült, hogy az angliai tevezési gyakorlat és tervezési díj bőven lehetővé teszi a rugalmas újratervezést, ha az szükséges – ami értelemszerűen az építészeti minőséget növeli.

A Foster&Partners neve nyilván zálog a minőségi tervezésre és műszaki megoldásokra, a kritika nem is innen várható a Budapesten újdonságot jelentő toronyház esetében. A kérdés, hogy kell-e torony egyáltalán, ha igen, jó helyre kerül-e, és ha már megépül, jól fog-e kinézni? A kritikus kérdések azonban a helyszínen nem, vagy csak halkan és naivan hangzottak el. Milyen választ adhat egy világszínvonalú iroda arra kérdésre, hogy biztos-e abban, hogy ez a toronyház a megoldás az adott helyen az adott igényre, vagy szimplán csak teljesítette a megbízó óhaját? Nem csoda, ha Nigel Dancey a választ udvariasan kikerülte, helyette inkább a megbízó és a város felvilágosult hozzáállását dicsérte.

A magasház-vita Budapesten hosszú múltra tekint vissza, melyet annak idején a média jól nyomon követett. A Lágymányosi-öbölbe tervezett épület kapcsán a közelmúltban Bán Dávid szerzőnk tematikus sorozatban vizsgálta meg Európa nagyvárosainak viszonyát a magasházak építéséhez. A felhőkarcolókat ellenzőik hajlamosak kizárólag a bűnös város és a még bűnösebb ingatlanbiznisz mohó ivadékainak tekinteni, pedig a vertikális terjeszkedés gondolata több pozitív szándékú, a természet megkímélését, és a humánusabb életkörülményeket célzó utópiában is felmerült.

Elég csak Le Corbusier új építészetének öt pontjára utalni, ahol a lábakon álló ház alatt átfutó zöldfelület és a tetőkert kialakítása alaptételként szerepel, és munkásságában a kor színvonalán a gyakorlatban meg is valósul, de ugyanezt az irányt vizionálja Yona Friedman is lebegő városaival, a Ville Spatiale teóriájával. A lépegető városok sem csupán Hayao Miyazaki fantáziája nyomán öltöttek testet a Vándorló Palotában; a hatvanas évek angol építészeti avantgárdjában már felbukkannak és világot megváltó utópiaként tovább élnek a 21. században is. Az utópiák és a megvalósulás között persze adott esetben óriási szakadék tátonghat, de az építész feladata éppen az, hogy egyensúlyt teremtsen a szándék és realitás között.
 

A realitás a piaci igény, amely a terjeszkedést felfelé kényszeríti. A cél, hogy a városi struktúrát és látképet alapjaiban átalakító beavatkozással a megbízó mellett a város is egyértelműen jól járjon. Budapest koncepciója az volt, hogy jól behatárolt területre korlátozza a tornyok megjelenését, és igyekszik ezt a területet minél inkább kiszorítani a belvárosból, a Hungária körút vonalán túlra - vagyis elsősorban a városkép szempontjából közelít a kérdéshez. Nem minden város követi ezt a gyakorlatot, egy torony urbanisztikai hatása ennél sokkal összetettebb. Mindenesetre a Budapest 2030, a főváros távlati fejlesztési koncepciója pontosan rögzíti azokat a helyeket, ahol toronyház épülhet. Egy darabig a Csepel-sziget északi csúcsát emlegették, ám végül az első fecske – vagy gólya? – kicsivel odébb röppent a Duna mellé. A legtöbb kritika eddig az épület elhelyezését érte - valóban kérdés, hogy az egyetemek közelsége miatt joggal rekreációs zónának indult Kopaszi-gát a legmegfelelőbb helyszín-e Budapest első felhőkarcolója számára. Bár a befektetői érdek nyilvánvaló, nem biztos, hogy szigorúan elutasítónak kell lennünk. A végeredmény azon múlik, hogyan tud az épület integrálódni a város komplex működésébe, és erre a fiatalos és pörgős helyszín akár pozitív hatást is gyakorolhat.

Hazai építész szemszögből figyelemre méltó volt Fosterék profi prezentációja, amely igyekezett ezeknek a kérdéseknek elébe menni. A teljes munkásságukat és építészeti filozófiájukat bemutató vetített anyagban saját példákkal illusztrálva emelték ki a korszerű városépítéssel és az ettől elválaszthatatlan függőleges terjeszkedéssel kapcsolatos kulcsfogalmakat: a beépítési intenzitás növelését, mint a hatékony és fenntartható működés zálogát, és a város részeként kezelt épületet, melynek terei a publikus használat révén közterekként hasznosulnak. Elfogadva a tényt, hogy néhány évtizeden belül a világ népességének hatvan százaléka nagyvárosokban fog élni, az építészet eszközével kell megteremteni a „better future", a jobb jövő kereteit.

A lényeg az építészeken múlik, mennyire humánusan és nyitottan alakítják ki a közterülettel közvetlen kapcsolatot tartó tereket. Az épület bemutatott terveiből kiderül, hogy Fosterék erre kifejezetten odafigyeltek, sőt, még bővítették is a programot egy nyilvános tetőkerttel, mely a torony teljes felső szintjét elfoglalja. Mint megtudtuk, ez a szabályozásnak megfelel, a 120 méteres tetőszint fölé nyúlhatnak épületelemek, így remélhetőleg megvalósul a publikus zöldfelület. A növényzetre amúgy is gondot fordítottak, a torony oldala mentén függőlegesen zöld átriumok sorakoznak, melyek a lepényépület felső átriumában folytatódnak.

A városépítészeti összefüggéseket firtató bátortalan kérdésekre tehát az irodát képviselő vezető tervező a maga hatáskörében megfelelt, igazán érvényes választ persze csak maga az épület tud majd adni. Arra, hogy az első torony megjelenése precedenst teremt-e, zabolátlanul elszaporodnak-e a tornyok Budapesten, a Finta Stúdió képviselője a Budapest 2030 koncepciót idézte, amely határozottan rögzíti a tornyok lehetséges helyét. Az említett dokumentum nyilván publikus, de talán nem tévedek, ha azt állítom, kevesen ismerik behatóan. Lehet, hogy hasznos lenne egy-egy konkrét fejlesztés kapcsán a vonatkozó részeket megismertetni a szakmával. Ettől függetlenül nem biztos, hogy nagyon kell félni a mértéktelen szaporodástól – a nemzetközi példák azt mutatják, hogy egy torony szerencsétlenebbül néz ki, mint sok torony együtt. Ha egy torony magában álldogál, akkor formailag nagyon ütősnek kell lennie, a középszer ekkora méretben lehangoló.

A MOL székház egyelőre magányosan fog meredezni, a környező beépítés magassága a tervek szerint 30-60 méter között változik. A minden bizonnyal igényes épületet így önálló városképi elemként fogjuk érzékelni, és ebből a szempontból a mérsékelten radikális kategóriába tartozik, bölcsen alkalmazkodva a hazai elvárásokhoz. Halkan azonban meg merjük kockáztatni, hogy van olyan eset, amikor a több tényleg több – a helyszínen tanulmányozható modellen értelmet és igazolást nyert a XI. kerületi főépítész, Takács Viktor korábbi meglepő véleménye, mely szerint az épületnek magasabbnak kellene lennie. A vízszintes és függőleges tömeg együttese, melyet a médiában több helyütt máris különféle lábbelikhez hasonlítanak, jelenlegi állapotában ugyanis olyan csizma, aminek levágták a szárát, igaz, hogy ezt egyelőre csak az ufók látják majd. Az is igaz, hogy jobb ma egy rövid csizma, mint a lyukas zokni, amiből kilóg a lóláb.

Az érdeklődés, akár a harcos vita hiánya azonban árulkodó. Merészebb álmokhoz aktívabb szakma kellene, amely hatékonyan tudja befolyásolni az álmok álmodót – és itt térnék vissza a bevezetőben említett aggodalomra: miért voltak ilyen kevesen jelen az építész szakmából Budapest első toronyházának bemutatkozásán? A MÉSZ feltett szándéka, hogy mozgósítsa a tagságot, vonzóvá tegye az idilli adottságokkal rendelkező, jelenleg méltatlan székházat az offline találkozási alkalmak számára. Hisz épp a toronyház esete mutatja, hogy csak élőben derül ki: amit túl magasnak tartottunk, valójában túl alacsony. Anyagi források híján húzódik a felújítás, pedig kis lépesekkel, akár hallgatói pályázatokkal javítani lehetne a helyzeten – ezzel egy csapásra az ifjúság bevonása is megoldódna.

Az aktivizálás nélkülözhetetlen, mert a számtalan szakmai szervezet ellenére minimális az érdemi párbeszéd szakmán belül. A torony szimbolikájánál maradva elefántcsonttoronyba zárkózunk, és ez az attitűd veszélyes: ha nincsenek meglepő impulzusok, amik kibillentenének saját gondolatkörünk óhatatlan, ha mégoly jó szándékú, monoton következetességéből, az eredmény unalmas komolykodás lesz, a kreativitás halála. Ha ehhez hozzájárul a politikai nyomás, az már az építészet halálát jelenti, mert a politika csak Bábel tornyának babérjaira tör. A szakma érdeke, hogy a jelenlegi, átpolitizált légkörben az építészetet újra azzá tegye, ami a legózó kisfiúk, és az ihletett építészek élménye, akár áramvonalas tornyokat álmodnak, akár szociális lakásokat: kreatív mágiává, felszabadult játékká a természet erőivel.

A meglévő, megdönthetetlennek hitt struktúrák lebontásához, új konstrukciók létrehozásához nem kis bátorságra van szükség – ahogy azt a kozmikus összefüggéseket szimbolizáló Tarot Torony nevű lapja megfogalmazza:
A Torony azt mutatja, hogy a vélt biztonságból magunk köré emelt falak hirtelen inogni kezdenek. Általában olyan struktúrákról és dimenziókról van szó, melyek túl szűkké váltak számunkra. Ez érintheti meggyőződéseinket és alapelveinket éppúgy, mint szakmai és pénzügyi biztonságra vonatkozó elképzeléseinket, nem utolsó sorban baráti és egyéb személyes kapcsolatainkat. A torony mindenesetre olyan koncepciót jelképez, mely régebben jótékony biztonságot, talán még védettséget is adott számunkra, de melyből mostanra kinőttünk. Általában meglepő tapasztalatok, néha sziporkázó ötletek, melyek romba döntik a régi koncepciót. Mivel itt elsősorban biztonságunk vélt bázisáról van szó, ezeket a hirtelen változásokat gyakran katasztrófaként éljük meg. Csak az első sokk elmúltával érezzük megkönnyebbülten, hogy régi tehertől szabadultunk meg. Ezt az áttörést akár saját felismerésünk, akár külső esemény is kiválthatja.

update: a sajtóban eddig arról cikkeztek, hogy egy Fidesz-közeli cég készül tönkretenni Budapest világörökségi látképét. A cikk elkészülte után jelent meg a hír, mely szerint a Kormány határozottan nemet mond a beruházásra. Mindez megerősíti a beszámoló végén szereplő, látszólag oda nem illő passzust a független szakmai véleményalkotás szükségességéről és a szakmai párbeszéd hiányának súlyáról.

Zöldi Anna