Törvénybe keretezett településkép

"Szélesebb múltbéli információk, koherens átkötések, szellemi és érzelmi kapcsolatok nélkül vajon milyen érzeteket válthatnak ki a jövő nemzedék építtetőiből a "nagykönyvben" megjelent példák?" - teszi fel a kérdést Pacsika Emília a Településképi Arculati Kézikönyvekről írt cikkében. 

Több mint harminc éve annak, hogy egy icipici francia faluba keveredtünk. Olyan picibe, hogy vendéglátó ipari egységet se leltünk se égen, se földön, holott a szükség indokolta volna. Egy ódon kertkapuban megszólítottunk egy éppen vendégeit kikísérő hölgyet, aki kedvesen beinvitált bennünket kertjébe. Az utcafronton hosszan elnyúló téglafal mögött először csak egy kis dombot láttunk, harsány zöld, szépen nyírt fűvel, a dombtetőn egyetlen nagy diófával, másik oldalán egy elnyúlva megbúvó épület bejáratához ereszkedtünk le. A házat az utcáról nem lehetett látni, s miután beléptünk, kiderült, hogy kétszáz évesnél is idősebb: a terazzós burkolatú előtérben a felmenők képei és régi tárgyak erről árulkodtak. A házigazda büszkén magyarázta, hogy milyen kedves számukra a felmenőktől örökölt épület és hogy a mostani korszerű lakórészt "eldugták", nehogy megzavarják vele a ház hangulatát. Nálunk az alföldi falvakban akkoriban kezdődött az utcáról minél jobban megcsodálható emeletes, erkélyes házak divatja.

Vajon korábban a vidéki emberek miért tisztelték a dédapáinktól örökölt házat? Miért tudtak egy közösséget reprezentáló faluközpontot kialakítani? A lakóházak miért voltak hajlandóak egymáshoz igazodni, netán egymásra hasonlítani is? És vajon miért van ez most is így Ausztria, Svájc, Anglia vagy Franciaország vidékein? Hol és mikor veszett el végképp az a szemlélet, az "építészeti közízlés", ami a harmonikus településkép záloga volt nálunk egykoron. És vajon fellelhetők-e még nyomokban e kor építészetének tanúházai? Ha igen, érdemes-e ezeket még rekonstruálni, sőt, a ma épülő korszerű épületek arcát is kicsit hozzájuk igazítani? Mindezt anélkül, hogy az anakronizmus csapdájába csúsznánk vagy a nosztalgia mézén úsznánk?

A szakemberek gyakran ismétlik, hogy a művi körülmények között tartott állatnak a természetbe való visszavezetése komoly időt és munkát igényel. Talán nem sértő a hasonlat - ami persze most is sántít -, ha ezt az állatvilágból vett példát a létezett szocializmus rezervátumában szocializálódott emberre vonatkoztatja e sorok írója, aki maga is ebben az "állatkertben" nevelkedett. Amikor annak okait keressük, hova is lett az a harmónia, ami a '30-as, '40-es években még a vidéki falvakat, kisvárosokat jellemezte, rájövünk, hogy a probléma egy szerves folyamat megszakításával kezdődött. A kelet-európai emberek úgy jártak, mint az a vadállat, melyet egy időre kivesznek az élőhelyéről és egy mesterséges közegbe helyeznek, ahol a korábban zsigerekben hordozott érzetei szépen elsorvadnak.

Nemrég törvény született, mely az önkormányzatokat településképi rendelet megalkotására kötelezi. Ennek lehet megalapozója az a Településképi Arculati Kézikönyv (TAK), mely szakemberek által, a lakosság közreműködésével születhet. Ez a könyv arra hivatott, hogy egy település lakóiban a lokálpatriotizmust felerősítse. Ami a lakosság helyi környezeti identitástudatából mára eltűnt, azt visszacsempéssze. Azt az értékrendet, amit három generáció a település építészetének múltjáról már nem tudhat, azt "visszatanítsa" neki. A kézikönyvnek csokorba kell kötnie a település arculatának még fellelhető legrégebbi építészeti példáit, ezek, és az ezekben lakó genius loci mankót adhat építtetőknek és tervezőknek a jövő településképének alakításában. Ígéretes program, de vajon mennyire életszerű?

Egy kis történeti csapongás

Az előző generációk által átörökített építészeti paradigmák, a folyamatos tapasztalat mindig nagyobb úr volt a "fentről pottyant" törvényeknél. A települések szervesen alakultak az évszázadok során, s az okos rendelkezők igyekeztek figyelembe venni a hagyományokat, hiszen így könnyebb volt a regulákat betartatni, a tradíciókhoz innovációt társítani. A mai Magyarország területére a török utáni időktől közösségek, felekezetek építettek templomokat késő barokk stílusban, míg a tehetős arisztokraták a világi építészet gyöngyszemeit adták a vidéknek. Az új módi, mindig nyugati irányból érkezett jegyei legelőször a kastélyok, paloták épületein jelentek meg, míg a polgárosodás időszakában a középületek adtak mintát a módosabb építtetőknek.

A falvakban, mezővárosokban sokáig hagyomány volt a szomszéd házához igazodni. Egy kisebb településen az anyaghasználat korlátozott lehetőségei is indokolták ezt, de a közösségi szemlélet is elvárta az idomulást. Aki nagyon kilógott a sorból, azt a többiek elutasították. A Kiegyezés után felvirágzó historizmus és eklektika idején a nagyvárosokban is sok egymáshoz hasonuló palota, bérház épült. Az építészek, pallérok mintakönyvekből dolgoztak, ebből válogatták a legjellemzőbb motívumokat, így számos épület rokonult egymáshoz. A szecessziós épületek tervezői először a hagyományos homlokzati egységekre applikálták az új keletű ornamentikákat, az épület struktúrán csak néhány merész tervező mert változtatni. A városi épületek a 20. század elején, egészen a '30-as évekig tartották magukat a 19. században kialakult európai stílusirányzatokhoz - főként a neobarokk volt népszerű. A modernizmus a Trianon utáni Magyarországra egy háborút és kezét-lábát vesztett országba érkezett. A két világháború közötti negyedszázad kevés volt ahhoz, hogy nálunk egy Frank Lloyd Wright vagy egy Le Corbusier-féle szemlélet gyökeret vethessen. A társadalmi és szociológiai kérdésekre választ kereső Bauhaus is alig mutatta meg magát Magyarországon. A két világháború között a városokban zömmel templomok, kórházak, gyárak, bérházak épültek, a tehetősebb polgárság villasort emelt magának, a falvakban községházákra, a tanyavilágban típus-iskolákra futotta. A népi építészet lakóházai viszont még tájegységenként karakteresen elkülönültek egymástól, a magyar falvak egységes utcaképpel, igényes faluközponttal rendelkeztek. Hogy veszett ez el a háború utáni időktől napjainkig? Miért lett helyette az a káosz, ami most van?

A múltat végképp eltörölni

A harmonikus településképet nem a háborúk vitték el, mert azok éppen arra ösztönözték a hátországot, hogy megőrizze értékeit. Nem is a szegénység a ludas, mert annak is természete, hogy foggal, körömmel ragaszkodik a keservesen megépített javakhoz. A gyökérirtás a háború utáni ideológiai attitűddel kezdődött, "a múltat végképp eltörölni" szándék a településképet is igyekezett megváltoztatni. Az új rezsim bizonyítani próbálta létjogosultságát, átalakította az intézmény központok arculatát, az alacsonyabb sorból felkapaszkodóknak telepeket - "új osztásokat" - népesített be. A '60-as évek elején az alföldi falvakban rengeteg árvíz- és belvízkárosult szegény család maradt hajlék nélkül, ők új házakat - Kádár-kocka - kaptak. A nyeregtetős, a portára hosszan benyúló házak valaha idomultak a falusi gazdálkodó élethez, szervesen kapcsolódtak a gazdasági udvarhoz. A villaszerű kockaházak mintha más életmódot akartak volna szolgálni. Ezeket a téeszbe kijáró és a gyárakba bejáró dolgozók részére álmodta meg valamely bizottság, amely az egyéni gazdálkodást is végképp el akarta törölni. Tudjuk, hogy végül ez nem sikerült. A házáji, a második gazdaság megmaradt, az állatok tartása nem szűnt meg, és bár a kockaházak nem illettek össze az istállóval, mégis státusz szimbólummá és a korszerűség képviselőjévé váltak.

A '60-as évek végén kezdődő új mechanizmus egy pszeudó konjunktúrát hozott a falvaknak, és aki adott magára, az modernizálta a házát. Ez nem komfortosítást jelentett, nem közművesítést, hanem a házak alakjának, szerkezetének átformálását. Aki nem épített új kockaházat, az megkontyoltatta a nyeregtetőt, a hódfarkú cserepet hornyoltra cseréltette, verandát húzott a tornác helyére, vagy előszobát biggyesztett a középső helyiség elé. S bár ezeket az új ragasztványokat a család rendeltetésszerűen sohase használta, mégis elterjedt, divattá vált, afféle presztizs átalakítási formává lett. A '70-es években épült kockaházak a közművesítés után már emeletet is kaptak, ami szintén luxus beruházás volt, hiszen a fölösleges tereket felfűteni nem volt érdemes, a gazdák csak egy-két helyiséget laktak. A '80-as évek falusi építészete abban különbözött az előzőektől, hogy újra divatba hozta a nyeregtetős házat, csak most már emelettel, erkéllyel, előkerttel, garázzsal látta el azokat. A rendszerváltás utáni évtizedekben a településkép visszabomlott, a régi házak elhanyagolttá váltak, a falvak elöregedése, a munkanélküliség miatt megüresedett házak összedőltek, jobb esetben lebontották őket. Az uniós támogatásokból főként a középületeket lehetett felújítani, új magánházak alig épültek, tehát nem lehetett továbbrontani a faluképet.

Szégyenérzet a vidékiség miatt

Nemcsak a politika akarta a múltat végképp eltörölni, mintha az emberek is elkezdték volna szégyellni a vidékiséget. A "munkásosztály felemelkedése" a városokban volt lehetséges, ahol ipari létesítmények alakultak. Az idesereglő dolgozók elhelyezése végett lakótelepeket építettek az eldózerolt házak helyébe. A városias építkezés lett a menő, a város közelében élő falusi fiatalok régimódinak és szégyellni valónak tartották a szülők nyeregtetős parasztházát, benne a kemencét és a sparheltet, az ifjú párok hordozható cserépkályhát, később olajkályhát és villanyrezsót kaptak nászajándékba. A házak előző homlokzatát igyekezett lehazudni a következő generáció. Az utcai háromosztatú nyílászárókat ikerablakokra cserélte, a levert pilaszterek, lizénák helyére terméskő utánzatú lábazatok és fürdőszoba csempékből kirakott díszítések kerültek. Az utcafrontokon sorra megjelentek a vasbeton elemekből készült kerítések, hegesztett vaskapuk, a téglajárda helyett betonjárdákat öntöttek a virágoskertekbe is. Fürdőszobát majd csak a '70-es évek elején épített a falulakó, amikor közművesítés helyett kútfúrási láz kezdődött. Akinek saját kútra nem futotta - vagy nem volt igénye arra, hogy a vizet a lakásba is bevezesse - ott a villaszerű ház mellett a pottyantós árnyékszék működött tovább.

A '60-as években a tanyavilág egy-kettőre megszűnt, a jómódú gazdálkodó farmer föld nélküli, kültelki téesztaggá lett volna, ha nem költözik be a faluba, ahol a szerény infrastruktúrát (járható utat és villanyt) biztosítottak számára. Ez az ésszerűtlen magatartás a vidék torz önértékelését, kisebbségi érzését reprezentálta. A korabeli tömegkommunikáció, a szűkre szabott utazási lehetőségek miatt nem volt példa a vidéki lakó előtt, ami megmutatta volna számára, hogy amit gyorsan eltesz láb alól, az mind érték. A valaha nálunk is honos rongyszőnyeg divatja a skandináv bútorokkal együtt érkezett vissza a '90-es években, a nagymamáét anno betüzeltük vagy a kutya ólba raktuk, mert a restellni való múltat láttuk benne a divatos műperzsa társaságában. Sorolhatnánk még a vidéki közízlés tévútra vezetődésének tüneteit, a környezetalakítás álságos törekvéseit, melyeknek reméltük, a rendszerváltással vége szakad, hiszen a rezervátum falai leomlottak, s mint tudjuk a kapuk az igazi vadonra nyíltak meg.

Most örülnünk kellene a településképi törvénynek, hisz a vidéki falvak arculata mára olyan jellegtelenné és zavarossá silányult, hogy segíteni kell rajtuk. De lehetséges-e a lokális közízlést szakemberek javaslataival, valamely törvénnyel megváltoztatni? Meghatározható-e, hogy az építtető mit tekintsen igazodási pontnak, hogy egy-egy településen mi is a helyi érték? A sokat szidott kockaházak sora akár üdítő egységnek is tűnhet az alpesi- és mediterrán tetős, beton ballusztrádos giccsek zagyvaságában.

Félő, hogy a településképi törvény megalkotása egy előkészítetlen intézkedés következménye, mely szoros összefüggésben lehet egy másik előkészítetlen törvénnyel. Tudjuk, a kormány a 300 m² alatti házak engedélykötelezettségét megszüntette, ezzel előállt az a helyzet, hogy ez után mindenki olyan lakóépületet rittyenthet a telkére, amilyet éppen gondol. Rendelhet a tervezőtől dubaji mintára őrző-védő várfallal körbevett házat, saját fantázia által sugallt palotát aranyozott tornyocskákkal, kerti törpe-atlaszok által megtámasztott kapuzattal. A település polgármesterei közül többen felismerték a szakmai kontroll nélküli építkezésben rejlő veszélyt és tiltakozni kezdtek. Érthetően, nem kívánták vállalni a felelősséget a beruházók, építtetők által diktált falukép alakulásáért. Úgy tűnik, ennek hatására született gyorsan az újabb törvény, amely valahogyan mégis csak védeni kívánja a településképet. Ehhez nyújthat segítséget az arculati kézikönyv, melyet kötelező elkészíttetni, de a benne levő tartalmakat már csak javaslatként kell figyelembe venni. A törvényalkotók afféle "gyorstalpaló népnevelésben" kívánják részesíteni az építtetőt, elvárva tőle, hogy az évtizedek óta tartó torz folyamatok résztvevőjeként most gyorsan alkalmassá váljon az ideális építészeti paraméterek megtanulására. S elvileg a tervezőt is segítik, akinek nem kell majd győzködnie a beruházót, hogy ne akarjon több tornyot építtetni a lakóházára.

A CSOK-os asszonyok utódai

Mondhatjuik, hogy felesleges károgás ez és nem kell félni attól, hogy a fiatalok telerakják a falvakat oda nem illő épületekkel, hiszen a statisztikák azt mutatják, hogy nem ott akarnak építkezni. Nem biztos, hogy így van/lesz, hiszen a CSOK - Családi Otthonok Kedvezménye - törvény elvileg beindíthatja a falusi építőkedvet, hisz' mint tudjuk, a városoknál itt olcsóbban lehet telekhez vagy felújítandó házhoz jutni. Akárhogy is nézzük, az említett törvénykezés arra épít, hogy a megrendelőnek kiváló ízlése van, és tisztában van az íratlan szabályokkal, és arra, hogy minden építész igényes, tisztességes és jól ismeri annak a településnek a helyi építészeti múltját, jelenét, ahova tervez. Tehát nincs szükség a hatósági kontrollra. Jó is lenne, ha így lenne.

Ha most a TAK készítésekor a szakemberek és lakók együtt górcső alá veszik egy falu épületállományát, főként ésszerűtlenül átalakított épülettel találkoznak, néhány városias arculatot mutató házzal s kevés olyannal, ami formáját megtartván a település múltbeli arcáról mesél. Ha ez az örökség ilyen vegyes, akkor mihez is kellene igazodni a jövő építőjének? Az álságos, szervetlenül alakuló faluképhez? Vagy helyesebb visszanyúlni a múlt század elejére, amikor még a házak őszintén szolgáltak egy nyolcvan évvel ezelőtti funkciót, életvitelt? Melyik út a koherens most így a 21. század elején?

Ma úgy tűnhet, hogy egy adott ország minden problémája - ezen belül az építészeté is - a primér gazdasági anomáliákból fakad. Mindennek a pénzhiány az oka, a globális gazdasági válság okozta dekonjunktúra. Ez nem igaz. Ezer bizonyíték van arra, hogy a szegénység sohasem volt ellensége az esztétikumnak. Sőt tudjuk, a gyors gazdagodás folyamatában születik a legtöbb giccs, hamis portéka és álságos utánzat. Nem szeretnék a szegénységnek PR-t csinálni, inkább csak meg szeretném nyugtatni az építtetőt, hogy az ízléses ház arculata nem a pénzen és nem a még több pénzen múlik. Sajnos az európai uniós felzárkóztatás szándéka - amellett, hogy az nem zajlott le - nálunk arra volt elég, hogy mint a '60-as évek végén, pillanatnyi álkonjunktúrát teremtsen, amiben a bontási, rombolási kedvünk újfent kivirágozhatott, s modernséget szimulálva, a silányra való fogékonyságunk megmutatkozhatott. S ez nem csak múlt idő. A CSOK egyébként jótékony intézkedései falun és városon akár tömegesen is folytathatják a kialakult gyakorlatot.

Ahogy az a nagykönyvben?

A törvény és az említett kézikönyv annyit ér, amennyit ezek tartalmából a lakosság a történelmi tapasztalata, érzelmi kötődése alapján képes "átélni". Félő, hogy egy ilyen törvénnyel nem lehet bepótolni a több évtizedes szervetlen, nem életszerű folyamat következményeit: miszerint az első lépcsőben saját múltunk örökségét romboltuk le, a másodikban egy identitásunkat letagadó szemléletet hagytunk kialakulni. Szinte törvényszerű e folyamat végeredménye: kaotikus rendetlenség, jellegtelen és zavaros településkép. Persze mindez hű lenyomata torz szemléletünknek, ilyen tekintetben nagyon is hiteles a (település)kép.

Egy a vizuális szennyeződésekről szóló tévéműsorban Szemerey Márta, a kiváló településtervező építész azt mondta, szerinte személy elleni bűncselekmény az, ha egy kisgyereket arra kárhoztatnak, hogy egy ízléstelen házzal szemben nőjön fel. Igazat adhatunk neki és akár örvendezhetnénk is az új törvénynek, ünnepelhetnénk a fentről ölünkbe pottyant népnevelő kézikönyv ötletét is. A kötelező és támogatott akció látványos, azonban félő, hogy valódi kontextus nélkül csak tüneti kezelésre alkalmas. A hatvan-hetven éves kitérő utáni "visszarendeződéshez" kevés, a csorbák kiköszörüléséhez sokkal mélyebb ráhatás és társadalmi szemléleti újraépítkezés szükséges. A káoszt csak lassan lehet oszlatni, és az erre való nevelést az óvodában kell elkezdeni. Ha az illetékesek a településképi törvényhez nem rendelnek - többek között - átgondolt oktatási, nevelési programot, akkor a hatás elmarad. És jó lenne sietni, mert a CSOK-os gyermekeket azok a szülők nevelik majd, akik már beleszocializálódtak a "média-trendi" divatokba, és úgy lehet, csak mosolyognak a számukra skanzenszagú TAK-példákon. Gondolkodjunk az ő fejükkel kicsit: szélesebb múltbéli információk, koherens átkötések, szellemi és érzelmi kapcsolatok nélkül vajon milyen érzeteket válthatnak ki a jövő nemzedék építtetőiből a "nagykönyvben" megjelent példák?

Pacsika Emília