Tradíció és innováció egyidejű jelenléte
"Egy közösség képe bontakozott ki a klipek nézése közben. Egy olyan közösségé, amelybe tanár és diák ugyanúgy beletartozik, sőt a tanszékvezető sem egy virtuális alak, aki hol felbukkan, hol diplomáciai feladatokat lát el." A 16 este Zugligetben legutóbbi vendége, Nagy Tamás, építész volt.
A 16 este Zugligetben legutóbbi vendége, Nagy Tamás volt, aki Építészet és tanítás címmel tartott előadást.
Az előadás három, nem hagyományos, szöveges blokkból állt, a Nagy Tamás által készített kisfilmek, portrék, klipek mutatták be nem csupán a MOME tanszékvezetőjét, hanem az építész karon tanítók oktatási filozófiáját is.
A filmekben megszólalt Janáky István és Turányi Gábor, kitekinthettünk az országon kívülre is, MOME-s diákok európai és tengerentúli tapasztalatairól adtak rövid áttekintést, láthattunk egy kisfilmet Nagy Tamás hallgatóinak erdélyi kiruccanásáról, és egyben egy pompás harangláb megszületésénél is bábáskodtunk.
A kronologikus-tematikus felsorolás és bemutatás helyett, hogy tudniillik ki pontosan mit mondott, hogyan tette és mit emelt ki ezekben a kisfilmekben, kísérletet teszek arra, hogy összegezzem Nagy Tamás és a MOME oktatási ars poeticáját. Vagy legalábbis annyit, amennyi a közel három órás anyagból kiderülhetett számomra.
Egy ilyen filmes előadásban az arány önmagában sokat elárul egy tanár tanításhoz, diákokhoz, önnön szerepének meghatározásához fűződő viszonyáról. Ebben az előadásban sokkal több diákot, tanítványt láthattunk, hallhattunk, mint bölcs, komoly, tapasztalt tanárembert. A megszólaltatott tanárok pedig nem panaszkodtak az oktatás szomorú és nehéz helyzetéről, nem hüledeztek az egyre romló „emberanyag" minőségén, mondandójukat nem hatotta át valami keserédes nosztalgia saját diákéveik tapasztalatairól. Bármennyire is patetikusan hangzik, tisztelettel és végtelen figyelmességgel kezelték tanítványaikat. Nem csupán oktattak, neveltek is a szó nemes értelmében.
Egyetemről beszélünk egyébként, cseppet sem mellesleg. A tömegoktatás színteréről, ahol gyakran előfordul, hogy az előadó még arcra sem (nemhogy név szerint) ismeri fel hallgatóságát. Máshol, de nem a MOME-n, jut eszembe a film nézése közben. Ez a gondolat persze messze visz, a művészeti oktatás mégis csak személyesebb, gyakorlatiasabb szempontokat is előráncigálok, itt nem kétszáz ember egy évfolyam. Persze ez önmagában még nem mond el semmit.
Egy közösség képe bontakozott ki a klipek nézése közben. Egy olyan közösségé, amelybe tanár és diák ugyanúgy beletartozik, sőt a tanszékvezető sem egy virtuális alak, aki hol felbukkan, hol diplomáciai feladatokat lát el. Mindenki egy nagy csoport tagja, tudnak egymásról, figyelik egymást, megosztják a tapasztalataikat, kíváncsiak a másik gondolataira és merítenek egymás élményeiből. Létrehoznak valamit, amihez a tanár „csupán" segítséget nyújt, közvetítő, egy rendkívül fontos „eszköz". A lényeg azonban a diákok látókörének tágítása, azok a bizonyos ablakok kinyitása a világra. Ez nem egy előre deklarált, metodikailag alátámasztott, szigorú szabályok mentén végrehajtott feladat, hanem érzék és késztetés kérdése, amely a film blokkok egészét áthatja.
Az interjúkon átsüt, nem is annyira a kimondott szavakból, testbeszédből, sokkal inkább az évközi feladatokból, és az ahhoz nyújtott tanári segítségekből, hogy az itt tanítók egész egyszerűen szeretnek tanítani. És ez nagyjából elég a sikerhez. No meg annak a felismerése, hogy ez egy közös munka, amelyben a tanár legalább annyit kap és tanul a diáktól, mint fordítva.
A Tizenkét kőmíves Nagy Tamással készült epizódjában elhangzik egy mondat, miszerint kötelesség is, 50-60 között, a tanítás, amit, muszáj bevállalni. Ugyanebben a riportban a MOME oktatásfilozófiáját Nagy Tamás eképpen összegzi: tradíció és innováció, ezek egészséges aránya az, ami meghatározza a tanszék működését.
Lehet, hogy a papa kántor tanítói múltja, vagy a Bercsényi Kollégium élményei, de Nagy Tamás egészen egyszerűen megfogalmazva hiteles tanár.
Biczó Gabriella