Városok Magyarországon (és Európában)

"A cím messze többet ígér, mint ami egy rövid írásba belefér. Valójában egy féléves – éves tárgy témája lehetne ez, vagy akár egy többéves képzésé. Az előzetesen jelzett, megadott cím egy része azért is került zárójelbe, mert a külföldi önkormányzati rendszerekre csak minimális utalás szerepel az előadásban." Körmendy Imre írása városainkról. 

„Városépítészeti séták Veszprém megyében" rendezvénysorozat

Az elhangzott előadás diái alapján létrejött írás - alapvetően a fűzfői gondolatsor

Hazánkban kissé nehéz a városról szólni, mivel nagyon sok település város szeretne lenni, nagyon sok az is lett, de sokakban a városi életformával és a városi épített környezeti jellemzőkkel kapcsolatban fenntartások fogalmazódnak meg, s igen sok városunk valójában kisebb-nagyobb falu. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain 1908-ben arról ír (7. szám), hogy a magyar ember számára a legszebb hang nem a gyárak vagy a közlekedési eszközök hangja, hanem a kasza pengése – a fővárosban (!);¹ Berzenczey Domokos a Városi Szemle 1933. évi 2. számában is arról ír (Városrendezés címen), hogy Trianonnal elveszítettük az ősi, igazi városainkat (Budapest kivételével). A terjengős alföldi „városokat" nagy falvaknak tartja, s azzal érvel, hogy Párizsban a nagyobb laksűrűség miatt (hatszorosa a Budapestinek) kisebbek az útépítési és közművesítési költségek, mint Pesten, s ehhez képest az akkori Debrecen még sokkal ritkább, tehát infrastrukturális ellátása aránytalanul drágább.

A magyar városok kiépítését a történelem számos alkalommal megszakította. A kezdetekről kevés információval rendelkezünk, de a néhány éve Bugac közelében feltárt kolostor és templom (Pétermonostora), valamint a kb. kétszer két kilométeres körzetben előkerült leletek, épületnyomok arra engednek következtetni, hogy már az Árpád-korban kiépültek első városaink. A Kecskeméten rendezett országos főépítészi konferencián Rosta Szabolcs régész, múzeumigazgató beszélt erről a helyszínen 2016 augusztusában. Ez a település a tatárjárásban pusztult, semmisült meg. A török hódítás – az ország nagy részén - újra megakasztotta, ill. más irányba terelte a városok fejlődését.²

Az 1910-es térkép (2. dia) az akkori városhierarchiát mutatja be (Horvátországból csupán a székhelyet, Zágrábot ábrázolja a térkép). Beluszky Pál és Győri Róbert 2003-ban megjelent írásából az is kiderül, hogy akkor – a lényegesen nagyobb és népesebb országban – 332 városunk volt, s ebből 204 kisváros.³ A jelmagyarázat: 1 – főváros, 2 – regionális központok, 3 – megyeközpontok, 4 – középvárosok, 5 – kisvárosok. A városhálózat hiányos voltát nem csupán a térképről (is) leolvasható egyenetlenségek, ritkulások mutatják, hanem az a tény is, hogy 93 olyan település volt még a városokon kívül, amelyek „járási funkciókkal is rendelkeztek".

A városok fejlesztése, szerepük erősítése régóta vágya és terve sok nagyszerű gondolkodónak, felelős „államférfinak". A reformkorban egy Béccsel versenyre kelő fővárost terveztek nagyjaink, amelyre alkalmasnak Pestet és Budát (meg Óbudát) találták (jó érzékkel és történelmi és földrajzi ismeretekkel). A Duna szabályozásáig (1886-1896) ezen a helyen volt az egyetlen egész évben biztonságosan használható átkelő a nyugati és a keleti országrész között. Ha ránézünk a térképre, látható, hogy Budapesttől délre – túlnyúlóan a mai országhatáron – a Duna–Tisza közén fekszik a Duna menti sík 25-30 km széles sávja, ami vízjárta terület volt; ettől északra meg a dombok és hegyek nehezítették az útépítést és a közlekedést.

Közelítve korunkhoz Magyary Zoltán (1888-1945) nevét kell megemlítenünk, a jogászét és a közigazgatás-tudomány nemzetközi hírű képviselőjét, akinek nevéhez fűződik a Magyar Közigazgatási Intézet megalapítása, s akivel kapcsolatban – tatai tevékenységén túl – a „város-megye" fogalmát emlegetik. A „város-megye" több helyen létezik a világon, elég csupán Anglia mai önkormányzati helyzetére tekinteni: az ötvenmilliós országban 400 települési önkormányzat létezik, tehát egy város és sok-sok község alkot egy települési önkormányzatot.

A következő említett tervezet, ami a magyar városhálózattal foglalkozik, Bibó István és Mattyasovszky Jenő által jegyzett: Magyarország városhálózatának kiépítése. A további munkát előkészítő dokumentum „kézirat gyanánt" jelöléssel látott napvilágot 1950-ben.⁴ Mindenképpen szólni kell e téma tárgyalása során Major Jenő (1922-1988) történész-geográfusról, aki a magyar városhálózat kialakulásának kezdeteit kutatta. A megelőző munkák egy, a Kormány által (akkor: Minisztertanács) 1971 márciusában határozattal elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióban érte el „eredményét". Ez a koncepció a települések hierarchikus rendbe sorolása mellett a városhiányos térségek központjainak fejlesztését (is) rögzítette.⁵ 

Ha a városok számának alakulását vizsgáljuk (5. dia), megállapíthatjuk, hogy 1944-ig - hatvan év alatt - szinte nem történt változás, a II. világháború utáni, 1950-es közigazgatási átszervezés már hozott némi gyarapodást, amit a következő években is fokozatos várossá válások követtek. A radikális változás 1971-től vette kezdetét, és tartott egészen 2013-ig. A 42 év alatt 270 település nyert el városi rangot (a városok száma 76-ról 346-ra nőtt, azaz a négy és félszeresére). A létező szocializmus éveiben (’71-től '90-ig) évente 4,6 város, a rendszerváltás utáni 23 éve alatt évi 7,8 város „született". Míg a szocializmust talán az vezette, hogy a városiasodásban utolérjük a Nyugatot (bár más indítékok sem zárhatók ki),⁶ addig az újabb időszakban egyértelműen tetten érhetők a médiában való szereplés vágya és a választásokra való hatás motivációi. A várossá nyilvánítás korábbi paraméterei fokozatosan csökkentek (a követelmények rendre puhultak, megkérdőjeleződtek), majd elenyésztek, gyakran a szakmai szempontokat felváltották a „politikaiak".⁷ 

Ha megnézzük Major Jenő egyik remek ábráját A magyar városhálózat földrajzi meghatározottságáról (6. dia), akkor láthatjuk, hogy a városalakító tényezők közül mennyire nagy jelentősége van a helyi és a helyzeti energiáknak. S az is egyértelműen kiderül, hogy – Mőcsényi Mihály szavaival – „az ember szegélylakó". Városaink a tájegységek határán sorakoznak: a folyók mellett és/vagy a hegyek lábánál. Néhány várost jelző pont e szempontból talán kérdéseket vet fel, leginkább az Alföld egyes városainál. Ezekben az esetekben nagyobb felbontású térkép vizsgálata szükséges. A látszólag nem peremhelyzetben lévő Cegléd valójában három táj találkozásán fekszik: szőlőterülete a Gödöllői-dombság délkeleti vége, s a város északi része a Perje - Gerje síkhoz tartozik (öntéstalajok, kisvizek), déli fele pedig a homokhátság északi részén terül el. Ehhez járul még, hogy a Pest – Szolnok (dunai, ill. tiszai átkelők) útvonal egyik harmadoló pontján van (a másik Monor). Kutatásai során a vásárhelyek korai meghatározó szerepét is dokumentálta (7. dia). A térképről leolvasható, hogy a hegyes területeken és a rendszeresen és hosszan vízzel elöntött területeken ritkák a vásárhelyek és értelemszerűen a városok is.⁸ 

Vizsgálódásainak egy harmadik „eredménye" egy adat (amire még visszatérünk): hazánk területén a városok átlagos távolsága harminc kilométer. Talán érdemes megemlíteni, hogy a limes menti római castrumok átlagos távolsága 35 kilométer volt (a harcedzett katonák jobban bírták a gyaloglást?). Ennek az a következménye, hogy a járás központjába, a városba átlagosan legfeljebb 12-15 km-es úttal lehetett elérni (a kisebb értéket az adja, hogy a falvak lakott helyei, belsőségei nem a várostól legtávolabbi helyen épültek, hanem inkább ahhoz legközelebb – természetesen a földrajzi adottságok biztosította keretek között).⁹ 


A korábbi javaslatok

Bibó és Mattyasovszky 98 várost javasolt, de egyértelműen jelezték, hogy ez gondolatébresztő csupán – a további egyeztetés, érlelés számára. Kifejtették, hogy az akkori 150 járás számát eltúlzottnak tartják, s a városok száma ennél mindenképp kevesebb legyen. Gondolatmenetüket érdemes szó szerint idéznünk: „Az elfogadott 98 városi központ közül 45 már ma is kiépült város, 38 a város elemi funkcióját ma is ellátó gócpont (vasúti vagy közúti – a szerk.), 15 pedig ezután kiépítendő központ. A 98 egység közül 66 további vita nélkül minden jövőbeni tervezés számára alapul szolgálhat, úgy, hogy 59 egységnél a székhely sem vitás, 7 egységnél pedig már esetleg vitatható; a többi 32 egységnél még szó lehet egyesítésről, felosztásról, elcsatolásról, hozzácsatolásról és átcsoportosításról. Ennek megfelelően a térkép feltünteti kétségeinket, a mérlegelt és el nem fogadott, de lehetséges más változatokat, az új vagy más központkijelölés és környékcsoportosítás lehetőségeit. … Mindennek alapján arra a végeredményre jutottunk, hogy Magyarországnak szerves városkörnyékekre való felosztása esetén minden körülmények között legalább 75 egységgel kell számolnunk: a már többé-kevésbé kialakult városias gócokra való tekintettel helyesnek látszik ennél legalább 20-szal többet számításba venni, ezért jutottunk el az említett 98-hoz. Feltüntettünk a térképen még 10 /összesen 108/ lehetséges városkörnyéket; természetesen azonban a felső határ sokkal kevésbé szilárd, mint az alsó, csupán annyi bizonyos, hogy a szerves városkörnyékek száma legalább 30-cal, de inkább 50-nel kevesebb kell, hogy legyen, mint a közigazgatási járások jelenlegi száma /150¹⁰/."¹¹ 

A 98 körzetből kettőt mutatok be – a Balaton keleti részéről, ahol az előadás elhangzott – Veszprém és Siófok vidékét (8. és 9. dia). Az ország földrajzi és történelmi adottságaiból (török megszállás: az Alföldön átlagosan ötször akkora közigazgatási területű egy település, mint a Dunántúlon) következően településhálózata is különböző jellegű, ebből fakadóan a városok és körzetük, vidékük is eltérő nagyságúak, népességűek. A körzetek területe 447 és 2.038 km² közötti (Budapest és vidékéé 2.697 km²), az átlagos kiterjedés 928 km². A bennük foglalt települések száma 2 (azaz kettő) és 166 között változik, átlaguk 33,5. Népességük 31.671 és 202.737 fő szélső értékekkel (Bp-é 1.889.347), átlagosan 92.612 fő.

Az 1971-ben jóváhagyott Országos Településhálózat-fejlesztési koncepciót sokan ismerik, ill. ismerni vélik. Legtöbbünkben egy velős ellenérzés van ezzel kapcsolatban, hiszen azt szokás mondani róla, hogy a falvak pusztulását vagy legalábbis agóniáját okozta azzal, hogy az ország településeinek szám szerint legnagyobb részéről (2071 faluról) úgy beszélt, mint „szerepkör nélküli települések". Valójában „központi szerepkör nélküliségről" volt benne szó, de valószínűleg a „közérthetőség miatt leegyszerűsített" fogalmazás eredménye lett ez a drámai minősítés, degradálás. Az OTK-ról Kőszegfalvi György írt alapos értékelést, ezért itt és most nem merülünk el annak részleteiben.¹² Egyetlen adatsort kell most megemlíteni témánk szempontjából: A főváros és az 5 regionális nagyközpont (Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr) mellett 134 várossal számolt a jövőben. Ez összesen 140 város, ami megfelel az 1951-es javaslat felső, elméleti korlátjának: kevesebb, mint az említett 150 járás.

Újabb vizsgálatok, elemzések

A településhálózattal és a városokkal foglalkozó gazdag irodalomból most csak néhány dolgot emelek ki. Beluszky Pál és Győri Róbert 2006-ban publikálta vizsgálataik eredményét e címen: Ez a falu város?¹³ Részletes, gondos vizsgálataikból az világlik ki, hogy az akkori 289 város egy harmada (csaknem 100 „város") nem felel meg a város klasszikus fogalmának, azaz nem központja – munkahely, intézmények, kereskedelem és egyéb szolgáltatások tekintetében – térségének. Tanulmányuk egyetlen részével „vitatkozom": a hogyan tovább kérdésére ők azt a választ adják, hogy ha már így történt, akkor folytatódjon is így. Azaz, ha alkalmatlan települések elnyerték e címet, akkor mások is hozzá juthassanak a kitüntető címhez. Nem áll módomban részletes vizsgálatokat folytatni az azóta várossá nyilvánított települések helyzetéről, de nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a helyzet nem javult: a jelenlegi 346 város esetében már az egy harmadot is meghaladó arányban vannak a nem központi hely szerepét betöltő települések.

Egy még frissebb átfogó elemzést érdemes felidézni. Salamin Géza – Radvánszky Ádám – Nagy András: A magyar településhálózat helyzete c. tanulmánya a Falu Város Régió periodikában jelent meg.¹⁴ Egyetlen részt kell hangsúlyoznunk: a városokkal szemben támasztott követelmények legfontosabb részének (lásd 12. dia) csak a 20ezer főnél népesebbek felelnek meg. Ezeknek a településeknek az elérhetőségével határozható meg a külső és a belső periféria (13. dia). Jelenleg 57 városunk népesebb 20ezer főnél, s még öt van ennek közvetlen közelében (Békés /19763 lakos/, Dombóvár /19494/, Karcag /19980/, Komárom /19729/ és Paks /19510/). Ugyanakkor el kell mondani, hogy az 57 város nem mindegyike tényleges központi hely, mivel több közülük egy lényegesen nagyobb központ vonzáskörébe tartozik. Ilyenek Budaörs, Dunaharaszti, Dunakeszi, Érd, Gyál, Szentendre, Szigetszentmiklós és Vecsés. A helyzetet tovább bonyolítja a népesség tartós fogyása (ami talán egy kissé lassult, de meg nem állt), ami azt is jelenti, hogy sok város népessége 20ezer alá csökken. Nem kell fetisizálni ezt a számot, de nyilvánvaló, hogy bizonyos intézményeket nem tud eltartani egy öregedő és zsugorodó közösség.

Mindezek után érdemes visszatérnünk városaink mai számára (346) és összetételére. Ha megnézzük a Lechner Tudásközpont honlapján (TÉRPORT) a városok csoportosítását, azt találjuk, hogy a hazai besorolás szerint a kisvárosok minimális létszáma ötezer fő (a nemzetközi – ENSZ demográfiai évkönyv - ennél lényegesen magasabb: 20ezer fő). Ennek a minimális létszámnak jelenleg 97 városunk nem felel meg. A legkisebb lélekszáma éppen egyezer felett van (Pálháza). Ekkora települések be tudnak tölteni központi szerepkört? Ezer emberre meg a környező apró- és törpefalvak ellátására még egy általános iskola is nehezen szervezhető meg. Térjünk vissza az évszázada Klebersbergék által épített tanyasi iskolák rendszeréhez, az osztatlan képzéshez?

Néhány észrevétel és javaslat

A magyar önkormányzati rendszer fennállásának 15. évfordulójára született tanulmányból ismerhetjük a tényeket, mi szerint Európa 27 államának összehasonlítása szerint egy települési önkormányzatra Angliában 118ezer lakos jut, Litvániában kb. 60ezer, a sort Csehország zárta 1300 (azaz ezerháromszáz) lakossal. Hazánk akkor az ötödik legkisebb volt kb. 3000 fővel. Azóta egy helyet hátrább csúszott, mert Franciaországban egyharmadára csökkentették az önkormányzatok számát. Más összevetések is készültek, ezekből két részletet a 15. és a 16. dia mutat be. Az előbbiből kitűnik, hogy az északi államok lényegesen összevontabb önkormányzati rendszerrel rendelkeznek. Ebből az is következik, hogy lényegesen nagyobb területű önkormányzatok is elég jól működhetnek, hisz ezek az országok jól teljesítenek az élet majd’ minden területén. A hozzánk történelmileg és földrajzilag is közelebb álló német tartományokkal való összevetés már más képet tükröz (16. dia), de ebből a vizsgálatból is megállapítható, hogy a hazai önkormányzati rendszer átgondolható, másként is alakítható (lenne).¹⁵ 

Korábbi vizsgálódásainkból az is kirajzolódik, hogy a jelenlegi magyar települések közül is sok több egykori településből áll, s hogy működőképes lehet úgy is egy település, ha beépített területei (belterületei) egymástól távolabb helyezkednek el, azaz a település tagolt.¹⁶ A települések belterületeinek szám szerinti különbözőségeit mutatja a 17. dia. Pécs, Nagykanizsa és Zalaegerszeg foglalja magában – Budapesten kívül – a legtöbb egykor önálló települést. De a Mátrában Mátraszentimre (431 lakos) is „hat szétszórtan elhelyezkedő lakott-helyből áll."

Egy lehetőség a hazai önkormányzati rendszer újragondolására a városkörnyékekből 8a városokkal közös) összetett önkormányzatokat létrehozni. Az említett „járásnyi" távolság – ami gyalogosan és szekérrel is működött – a 12-15 km a központi település és a legtávolabbiak között geometriailag 700 – 1000 km² területet „ad". Ez az ország területét figyelembe véve 130-93 várost, „város-megyét" jelent. A 18. dián bemutatott Szerencs és környezete alaposabb vizsgálatából kiderül, hogy Bekecs és Legyesbénye lakott területei már összenőttek a várossal, Mezőzombor 4,3 km fekszik (a két település központjának távolsága, de Szerencs és a község legközelebbi házai között 1,4 km a távolság), Rátka 6,75 km (1,5)Taktaszada távolsága 7,2 km, Tállyáé 9 km; Prügyé 9,8; Mádé és Monoké 10 km; Taktaharkányé 11 km, Golopé 12,0 km s a legtávolabbi Taktakenézé 14,0 km. Ennek a „településnek" ma 31.500 lakosa van – ez egészen hasonló Bibóék 1950-ben adott javaslatának legkisebb együtteséhez.¹⁷

Egy következő kérdés az egyes településcsoportok, városmegyék kapcsán a központ létéhez kötődik. Már az 1950-es elemzés során nyilvánvaló volt, hogy nem mindenütt emelkedik ki egy település a többi közül, több hasonló erejű és nagyságú település is van egy-egy körzetben. A nemzetközi szakirodalom s a hazai fejlesztési elképzelések rendre visszatérő gondolata a policentrikusság, a központi funkciók valamiféle megosztása több település között. Hazánkban is voltak idők, s jelenleg is vannak olyan esetek, hogy városokat együtt emlegetnek: „Háromváros" – a történelemben Kecskemétet, Nagykőröst és Ceglédet emlegették ily módon, utalva a török időkben tett közös erőfeszítéseikre a közigazgatás megőrzésére, megszervezésére. Egyes történetírók Pestet, Budát és Óbudát is ekként említik – emlékezve az egyesítés előtti közelségre, ami alapja lehetett a főváros kialakításának.¹⁸ Bakonyi Deske, az ÉVM munkatársa egyik írásában Békés megye három városára értelmezi ezt a lehetőséget: Békéscsaba, Békés és Gyula városára.¹⁹ E javaslatnak komoly alapja volt/van, hiszen a megyei/térségi intézmények fele mindmáig az egykori megyeszékhelyen, a Trianon által határszélre került Gyulán található, s nem az 1950-ben megyeszékhellyé vált Békéscsabán. A lehetséges együttműködéshez, feladatmegosztáshoz segítség az is, hogy a szokásosnál lényegesen kisebbek a városok közötti távolságok (Békéscsaba – Gyula 15 km, Békéscsaba – békés 10 km és Gyula – Békés 20 km). A szerző a három város együttműködésében azt a lehetőséget is látta, remélte, hogy hárman együtt már olyan népességtömörödést biztosítanak, ami regionális (akár a megyén is túlmutató) szerepkört biztosíthat számukra az ország e térségében.²⁰ 

A munkamegosztás – a tapasztalat szerint – megoldható, de ennek komoly közlekedési vonzatai vannak, s könnyen lehet, hogy a többközpontúság az egyéni közlekedés magas részarányát kényszeríti ki (ami környezetvédelmi, fenntarthatósági gondokat vet fel). A többközpontúság más kérdéseket is felvet, ami a kivagyisággal függ össze. A területei tervezés hiányzó láncszeme c. írásban alaposabban érintettem az önkormányzatok közötti szoros együttműködés szükségességét és a fejlesztési megállapodás kidolgozását (valamint annak tartósságát).²¹ 

Befejezésként néhány gondolat

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a települések összevonása, egyesítése nem ördögtől való gondolat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a központi település lakossága és vezetői részéről hallatlan önmérsékletet feltételez: ha erőfölényükkel élnek, megkeseríthetik a kisebb településeken élők életét.

A kiegyensúlyozott, harmonikus együttélésnek előfeltétele a „másik" településre való figyelem. Továbbá az egyes részek megfelelő képviselete és bizonyos önállóságának megőrzése.²² A magyar történelemben számos példáját ismerjük/ismerhetjük a „részönkormányzatoknak". Bárth János izgalmas könyvében, Az eleven székely tizes c. kiadvány bevezetőjében több példát is említ (a vizsgált székely nevezetességen túl). Eger fertályait, felföldi és dunántúli városok fertályait, tizedeit (Besztercebánya, Lőcse, Győr, Szombathely, Kőszeg, Sopron, Székesfehérvár) az alföldi települések tizedeit és autonóm utcáit (Debrecen, Karcag, Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kecel, Hódmezővásárhely), erdélyi példákat (Kolozsvár, Szék, Gyulafehérvár, a szász városok).²³ 

„Az újkori székely tizes önigazgatási hagyománnyal és változó mértékű önállósággal rendelkező településrész. Települési, társadalmi és önkormányzati egység. … Települési és társadalmi értelemben több tizes alkotta a falut és a várost."²⁴ Ezek különálló településrészek és egybefüggően beépült települések részei egyaránt lehettek. Bárth János kutatásaiban a legrégebbi, eddig fellelt rendtartás 1619-ből származik, tehát (legalább) négy évszázados múltra tekint vissza.

A magam családi legendáriumában szerepel még Esztergom is, ahol 1894-ben egyesítették közigazgatásilag az addig bizonyos önállósággal rendelkező négy városrészt: Esztergom szabad királyi várost, Érseki vízivárost, Szent Tamást és Szent-Györgymezőt.²⁵ A családi történet arra alapozódik, hogy egyik dédapám, rohlenburgi Hoffmann Ferenc, Szent Tamás utolsó jegyzője volt, s dolgozott a közigazgatási átszervezésen. Az „egyesített" város alpolgármestereként és pénzügyi tanácsosaként tevékenykedett ezt követően.

Az előadás sok mindennel adós maradt, töredékes, inkább csupán gondolatfelvetés. Nem foglalkoztunk például Erdei Ferenc „város és vidéke"²⁶ felvetéseivel (bár Bibóék utalnak az ő kezdeményező szerepére), mert az alföldi mezővárosok adottságaiból indult ki (a város beépített magja + tanyák, s ezek osztott települések, azaz a tanyák együttműködnek a városi lakóházzal), azt tekintette a magyar jellegzetességnek, de ez az egész országra nem érvényes és nem is alkalmazható, sőt az Alföld egészére sem állja meg a helyét. Sem a Tiszahátra, sem a Duna mellékére nem jellemző a végtelen határú városok török idők alatti kialakulása.²⁷ 

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a magyar történelemben voltak időszakok, amikor nemcsak elnyerni lehetett a városi rangot, hanem el is lehetett veszíteni azt. Kétségtelen, hogy ma más a helyzet, mivel, amikor ezek a - ma kevéssé alkalmas városok - települések várossá váltak, nem volt benne a törvényekben a városi rang elvesztésének lehetősége. Ennek ellenére nem tűnik lehetetlennek (logikailag kizárhatónak) a közigazgatási rendszer, s ezen belül a településhálózat felülvizsgálata és módosítása.

Sokan féltik a kistelepüléseket, ezek önállóságát, mert azt tapasztalták, hogy a rendszerváltáskor, az önkormányzati rendszer létrehozásakor mekkora fejlesztő lokálpatrióta energiák szabadultak fel. Jelen sorok írója viszont azt is látta, hogy e nekibuzdulások sokszor milyen felesleges beruházásokat eredményeztek, milyen jelentős közös beruházások hiúsultak meg, mekkora teret engedett az önkormányzati törvény, ill. a területszervezésről szóló törvény a „csoportos" önzésnek Algyőtől, Berentéig és Szántódtól Ürömig.

Településeinknek semmi nem hiányzik annyira, mint a lelkek. Egy régóta fogyó – és belátható ideig továbbfogyó - létszámú társadalomnak többféle lehetőségen is el kell gondolkodnia, pl. a legkisebb települések felhagyásán, a népesség egészséges koncentrálásán, …²⁸ Tudom, hogy sokak szemében ezek veszélyes gondolatok, de nem szabad nem gondolkodni akár ilyen „őrültségeken" is. Az a lényeges ezekben a kérdésekben (is), hogy alaposan végig kell tárgyalni, s igen fokozatosan és körültekintően megvalósítani – ha döntöttünk. Több országban még a közigazgatási rendszerben is létezik olyan, hogy egy bizonyos változást kísérlet jelleggel csak az ország egy részén vezetnek be. Ha ott beválik - s ennek megállapításához időre van szükség -, akkor lehet általánossá tenni.

Körmendy Imre
Budapest – Balatonfűzfő, 2018. július

1 „szívük visszavágyik kaszák pengésére, pacsirtadalra, meg tücsök cirpelésére"

2 Az eddigi ismeretek alapján a kolostor 1130 és 1150 között épült, majd a 13. század elején a templom nagy nyugati előcsarnokkal bővült. A nagy sírszámú temető és a gazdag leletegyüttes arra utal, hogy az Árpád-korban a Homokhátság legjelentősebb központja lehetett.

3 Beluszky Pál – Győri Róbert: „A város a láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés" – Magyarország városhálózata a 20. század elején. Az idézet Ady Endre: A város ellen c. írásából való. Budapesti Napló (1907. aug. 6.), Korall Társadalomtörténeti folyóirat, 11-12. szám, 2003. május.

4 Magyarország városhálózatának kiépítése. Tervezték és szerkesztették: Bibó István és Mattyasovszky Jenő, Budapest, 1950. „A munka alapgondolatát felvetette és szerkesztésében irányítólag részt vett: Erdei Ferenc. A munkát elkészítette: Az Államtudományi Intézet Területrendezési Munkaközössége." Kézirat gyanánt.

5 Már korábban, 1951-ben is megtörtént a „települések osztályozása", amit az 1949-1952 között létezett Területrendezési intézet (TERINT) készített elő. Ez az osztályozás igen sok települést sorolt olyan kategóriába, amit nem kívántak fejleszteni. Az erőteljesen központosított rendszerben, ahol az államhatalom sokszor kézi vezérléssel ügyködött, elegendő volt egyszerűen „nem adni építési engedélyt" a fejlesztésre ki nem szemelt településeken. 1990 utáni években sok településen beszéltek arról fájdalmasan, hogy falujuk visszafejlődött, mert a település-összevonások, termelőszövetkezeti szerveződések után sok helyen csak a központi településen fejlesztettek, s magánépítkezésekre nem adtak építési engedélyt. A szerző 1991 és 2001 között a Pincebizottság, későbbi nevén Földtani veszélyforrások tárcaközi bizottsága tagjaként több száz településen járt szerte az országban, gyakran kis falvakban, az információk e településekről származnak (polgármesterektől, jegyzőktől).

6 A várossá nyilvánítások mellett erre utal a meglévő városokhoz a környező községek hozzácsatolása. A „más indítékok" közé sorolom a potentátok szülőhelyüket, lakóhelyüket előnyben részesítő viselkedését.

7 A városok számának alakulását mutató ábra egyes értékeit nem áll módunkban részletesen elemezni, de meg kell említeni, hogy egyes, korábbi időpontokról eltérő adatokat találhatunk. A BME Urbanisztikai Tanszékének írásában, Kissfazekas Kornélia: A magyar településhálózat fejlődése és értékelése c. tanulmányában 1950-ben 70 városról ír. Az eltérés egyik forrása lehet esetleg az 1949-ben Budapesthez csatolt 7 város (bár a különbség nagyobb).

8 Makor Jenő munkásságát röviden bemutatja az Egy tanszék 80 éve – A BME Urbanisztikai Tanszékének története (1929-2009) c. kötet. TERC Kiadó, Bp. 2009. A térképek is e kiadványból származnak.

9 Szentgál község egyik régi házsora – éppen az egyik legszebb, legértékesebb utca – hosszan elnyúlt a Bakony erdei felé (ellentétes irányban, mint amerre a szomszédos településekkel összekötő út fekszik). Kérdésünkre a történelemtanár, iskolaigazgató ezt azzal indokolta, hogy arra vezet az út Pápára, a híres református kollégium felé – a Magas-Bakonyon át.

10 Jelenleg 174 járásra tagolt hazánk területe. Tehát a motorizáció korában nemhogy csökkent volna a járások száma, hanem tovább növekedett. Más okok mellett ez is mutatja egyes települések és vezetőik önállósági, sőt vezető szerepre aló törekvéseit

11 Id. mű IX. és X. lap. A szövegben említett térképek bemutatása e tanulmányban nem volt lehetséges, mert az akkori technikával készült térképeket újra kellene rajzolni, vagy speciális eljárással feljavítani.

12 Dr. Kőszegfalvi György: Törekvések a magyarországi településrendszer tudatos fejlesztésére. Az Országos településhálózat-fejlesztési koncepció, Területi Statisztika 2009/6. szám, 571-584. lap. Minden kritika ellenére érdemes az alkotókat név szerint megemlíteni. Kőszegfalvi az alábbiakat emeli ki tanulmányában (az általa adott sorrendben): Perczel Károly, Körmendy Klára, Mátyás Lajos, Harsányi Szabolcs, Kiss István, Kóródi József. Talán érdemes megemlíteni, hogy Kiss István már Magyary Zoltán mellett is dolgozott a Magyar Közigazgatási Intézetben. Lásd pl. Kiss István – Magyary Zoltán: A közigazgatás és az emberek, MKI, Bp. 1939.

13 Tér és Társdalom 2006/2. szám, 65.-81. lap

14 Falu Város Régió 2008/3. 6-25. lap

15 A két terület közül Bajorország inkább hasonlít hazánk települési rendjére, mert Baden Würtenberg népsűrűsége háromszorosa hazánkénak. Különbséget jelent az is, hogy mindkét tartomány népessége növekszik, míg Magyarországé fogy.

16 Kanczlerné Veréb Mária – Körmendy Imre: A települési önkormányzatok száma és a települések tagoltsága (Az egyéb belterületek és a településszerkezet vizsgálata). Falu, Város, Régió 2010/2-3. szám, 4.-20. lap és Kanczlerné Veréb Mária – Körmendy Imre: A települések tagoltsága, mint jellegzetesség és lehetőség – A magyar településrendszer egyik sajátossága. In: Jámbor Imre – Szilágyi Kinga (szerk.): Élhető települési táj – Tudományos közlemények és értekezések. 4D tájépítészeti és kertművészeti folyóirat – különszám (4D könyvek), Budapesti Corvinus Egyetem Budapest, 2012. 207.-218. lap

17 Megjegyzem, hogy amikor kollégámmal, Kanczlerné Veréb Máriával javaslatunkat megtettük, akkor a Bibó – Mattyasovszky-féle anyagot nem ismertük, az egybeesés tehát véletlenszerű; hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy ők is hasonló gondolatok alapján tették meg javaslataikat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az ő javaslatuk Szerencs és vidékére lényegesen különbözik az általunk vázoltaktól (27 település, 62.712 fő, a legtávolabbi település, Tiszaladány 25,5 km-re fekszik a várostól). Érthető módon ez egy koherensebb javaslat, mert végigvették az ország egész területét, minden települését.

18 Salamon Ferencz: A három város felvirágzása (1311-1490) In: Az Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben. 

19 Bakonyi Dezső: Békéscsaba + Gyula + Békés = Háromváros, Területrendezés, 1973. (2. évf.), 4. szám 93-107. lap. Egy érdekes, de vitatható ötlettel állt elő a szerző: a három szomszédos várost berajzolta Budapest közigazgatási kontúrjába. Ezzel akarva érzékeltetni, hogy lám, megoldható a dolog, hisz Budapesten belül is elmennek az emberek egy-egy ügyüket a város különböző pontjain intézni. A valóságban azonban ez igen csalóka, hiszen egymillió hétszázezer lakosra (akkor kétmillióra) meg lehet szervezni egy hatékony közösségi közlekedési rendszert, ugyanakkora területen százezer – százhúszezer főre pedig nem. Még fővárosunkban is ráfizetéses a tömegközlekedés, mert viszonylag kicsi a város beépített területének laksűrűsége. 

20 A központhiányos, ma külső perifériának minősülő Dél-Bihar egyes települései a Háromvároshoz közelebb fekszenek, mint Debrecenhez (Komádi esetében a „nyereség" kb. 20 km lenne.

21 Körmendy Imre: A területi tervezés hiányzó láncszeme: a kistérségi/településcsoport szerkezeti terv, Falu Város Régió 2007/2. sz. 46-51. lap; Körmendy Imre: A fejlesztés és a rendezés integrációja a kistérségekben, Építésügyi Szemle, 2008/1. szám (50. évf.), 1-13. lap.

22 A Margaret Thatcher kormányfősége (1979-1990) idején történt közigazgatási átszervezés után a városokhoz csatolt falvakban egyedüliként az egyházközség képviselő-testülete maradt, mint a közösség összefogója, szervezője. Nem ismerve az anglikán egyház szerveződését, nem tudja a szerző eldönteni, hogy ezek a testületek milyen jogkörrel rendelkeznek.

23 Bárth János: Az eleven székely tizes – A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században, Bács-Kiskun megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét 2007.

24 Id. mű 5. lap

25 Dr. Kőrösy László: Esztergom, Nyomatott Laiszky János könyvnyomdájában, Esztergom, 1887. 

26 Erdei Ferenc: Város és vidéke, Társadalmi Szemle, 1970, 10. sz. 25-35. lap. Megjelent még: Erdei Ferenc összegyűjtött művei – Településpolitika, közigazgatás, urbanizáció. Akadémiai kiadó, Budapest 1977 (531-543. lap).

27 Vö. Bárth János: A kalocsai szállások településnéprajza, Kalocsa város kiadása, Kalocsa, 1975. Kalocsa menti, Duna-parti települések nem néptelenedtek el. A tőle keletre fekvő települések ugyan elnéptelenedtek, de az érsekség visszatértével a nagyhatárú város területén nem a tanyásodás indult meg, hanem szervezetten létrejött szállások, falukezdeményeket hoztak létre, amelyek közül négy már a XIX. század vége felé önállósodtak.

28 Vö. Körmendy Imre: Haldokló falvak (Elkerülhetetlen a kistelepülések elnéptelenedése?) 2005/3. szám, 16.-18. o.