1923-ban született Budapesten, az 1950-es évek végétől Párizsban él és dolgozik

Yona Friedman
1923-ban született Budapesten (Magyarország)
Párizsban él és dolgozik

Yona Friedman a Budapesti Műszaki Egyetemen tanul, mielőtt 1945 és 1948 között a haifai Technionon folytatná tanulmányait Izraelben, ahol 1957-ig építészként dolgozik. 1953 és 54-ben találkozik Konrad Wachsmann-nal, aki az előregyártás technikájával és a háromdimenzióba tartó szerkezetekkel foglalkozik, és akinek munkája nagy benyomást tesz Friedmanra. 1954-ben Friedman Haifa lakosaival megpróbálja keresztülvinni a lakókkal együtt tervezett épület első kísérletét, amely végül nem valósul meg. 1956-ban a CIAM (Congrés International d'Architecture Moderne, Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) X., Dubrovnikban rendezett ülésén univerzalizmusa és a haladásba vetett hite megkérdőjeleztetik vele a modernizmus nézeteit. Amikor a „mobil építészet" alatt a lakóépület mobilitását értik, úgy mint „mobile home", Friedman első alkalommal beszél annak az építészetnek az alapelveiről, amely a lakók szándéka szerint felállítható és újrarendezhető lakóépületeknek és város-elrendezésnek köszönhetően megteremti a „társadalmi mobilitás" biztosításához szükséges folyamatos átalakítás lehetőségét. A dubrovniki vita több reflexió csoportot hív életre a CIAM-on belül és kívül is. Ezek után, 1958 decemberében, Friedman megalapítja a GEAM-ot (Groupe d'Etudes d'Architecture Mobile, Mobil Építészet Kutató Csoport), amely 1962-ig a modern élet átalakulásához igazodó építészet kidolgozásával foglalkozik. A csoport tagjai Kühne, Emmerich, Pecquet, Soltan, Trapman, valamint Günschel, Otto, Ruhnau, Hansen, Frieden, Maymont és 1960 után Schulze-Fielitz.
Friedman 1958-tól kezdve állítja fel a „Ville Spatiale" (Űrváros), azaz a területet átkaroló háromdimenzióba tartó struktúra alapelvét. Ugyanebben az évben képzeli el az „Tunis Spatial"-t (Űr Tunisz) és „Paris Spatial"-t (Űr Párizs), 1959-ben a monacói Velencét. 1963 körül kutatásai inspirálják a Londoni Archigram víziószerű terveit, és 1960–1970 között a japán Metabolisták megközelítését. Ezt támasztják alá Kurokawa csavar alakú űrváros javaslatai, amelyeket 1960-tól tervez, miután Franciarországban megismeri Friedman, valamint Paul Maymont és lonel Schein kutatásait, továbbá Kenzo Tange Friedmanéhoz nagyon közel álló kutatásai, ahogy azt az 1967-es Yamanaschi Kommunikációs Központ megtervezése tanúsítja. Megemlíthetjük még Arata Isozakit és „növekvő" űrépítészeti terveit. 1960-tól Friedman terveit kiadják Japánban.
1958 körül Friedman megfogalmazza az „Afrikai javaslatokat", amely a helyi építési technika és a modern infrastruktúra kombinációjára épül. 1963-ban kidolgoz egy gondolatot a Hídvárosokról, és a La Manche csatornára hidat tervez. Az 1970-es évek közepe felé továbbra is lakóhelyek kiépítésének lehetőségével foglalkozik Ázsia, Afrika, Dél-Amerika feljődő országaiban. 1975-ben (a Dubonnet üzem részére) majd 1979-ben (az angers-i Bergson Gimnázium számára) a valóságban tapasztalja ki az öntervezés módszerét, azaz hogy egy épület – ebben az esetben egy középület – koncepcióját a jövőbeli használók készítik el. Ezért a Tudományos építészetért című könyvét átírja az építészeti koncepció Tudományos módszere (egyetemi tananyag) címmel „Képregénnyé", így amatőrök számára is érthetővé és alkalmazhatóvá válik a módszer. 1987-ben Indiában, Madrasban befejezi a „Museum of Simple Technology"-t (az Egyszerű Technológia Múzeumát), amelyet helyi anyagokból, úgymint bambuszból, az öntervezés elvei szerint kivitelez.
MOBIL ÉPÍTÉSZET
Yona Friedman 1958-ban publikálja első kiáltványát: A mobil építészet-et. A mobilitás nem az épület, hanem a használók sajátja, akiknek új szabadságot ad. „Az épület abban az értelemben mobil, hogy bármely rendeltetési funkció, amelyet a használó vagy egy csoport megkíván, lehetséges és megvalósítható." – jelenti ki Friedman. A mobil építészet tehát „a lakók által meghatározott lakóhely (...) meghatározatlan és nem meg-határozó infrastruktúrával". Így a mobil építészet egy „mobil társadalom" rendelkezésére álló építészetet takar. A klasszikus építészet azért találta ki „az átlagember" fogalmát, hogy ki tudja elégíténi ennek a mobil társadalomnak az igényeit. Az 1950-es évek építészete, Friedman szerint a fiktív entitás és nem a konkrét felhasználó igényeit elégíti ki. Legfőképpen az építészetoktatás okolható azért, amiért az építészek alulbecsülik a felhasználó szerepét: az oktatásból hiányzik a valódi építészetelmélet. Friedman a nagyközönségnek is ajánlja az építészet alapjait ismertető kézikönyveket. „Ma egy jól felépített és közismerté tett elmélet azzal az előnnyel rendelkezik, hogy nem csak a szakavatottak, de a közélet tulajdona is. Az építészek jelenlegi monopóliuma okolható azért, hogy nem létezik valódi elmélet, hanem csak pszeudoelméletek... azaz olyan állítások, amelyek csak szerzőjük véleményet tükrözik." „Egy elmélet általánosan érvényes." „Minden embernek lesz saját hipotézise. Az általános elmélet, amely megalkotásával próbálkozom, minden egyéni hipotézis alapja lehetne." „Az 'Űrváros', amelynek egy ilyen elméletnek a gyakorlati megvalósulása, mindenki számára lehetővé tenné, hogy saját hipotézisét kidolgozza. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a mobil városban az építmények:
1. A lehető legkisebb területen érintkezzenek a talajjal;
2. szétszerelhetőek és áthelyezhetőek;
3. az egyéni felhasználó elképzelése szerint átalakíthatóak legyenek."
(Yona Friedman)
A mobilvárosnak ezek a kritériumai meghatározóak az „Űrváros" modellje esetében.
AZ ŰRVÁROS
A „Mobil építészet" legjeletősebb megvalósulása az Űrváros, amely cölöpökre emelkedő, és a többi használaton kívüli lévő tömb között, bizonyos „üres" terekben lakótömböket hordozótérbeli szerkezet. Ez a szerkezet elérhetetlen területeket, beépítésre alkalmatlan (tó, mocsár) vagy már beépített (létező város) övezeteket ívelhet át. Mezőgazdagsági területek felett is kialakítható, ekkor várost és vidéket köt össze a háromdimenziós, egyenlő oldalú gúlákra építkező szerkezet, amelyben a lakóhelyek szabadon helyezkedhetnek el, egységgé formálva.„Az ívként és foglalatként szolgáló szerkezetnek ez a technikája új irányt ad a várostervezés fejlődésének: a háromdimenzióba tartó városokét; ahol a magasba emelt síkok révén a város eredeti területe megsokszorozható."(Y F.) Az űrváros több egymástól független szintre rétegeződik, amely funkcionális és esztétikai szempontból is determinálja az „űr-várostervezést"; az alsó emelet a közéletnek, a helyi közintézeteknek, gyalogos forgalomnak ad teret. A függőleges forgalom cölöpökben folyik (felvonó, lépcső). A szintek egymásra építése lehetővé teszi, hogy egyszerre ipari, lakó vagy kereskedelmi város is létesülhessen ugyanazon a területen. Az Űrváros, ahogyan Yona Friedman nevezné, „Mű topográfiát" képez, a térben felfüggesztett kerettel egy homogén, folyamatos és meghatározatlan háló segítségével a terület újszerű térképészetet követel meg. (A modulálható hurkok a város határtalan fejlődését teszik lehetővé.)
A rács négyszögletű, modulálható és lakható „üres" tereinek átlagterülete 25-35 m2. A rácsba telepített tömeg formája ellenben csak a lakóktól függ, konfigurációja teljesen szabad. Az űrvárosnak csak egy része foglalt: a feltöltöttség, amely lakóterületeknek felel meg, a háromdimenziós rácshálózatnak csak 50%-át jelenti, így az űrvárost minden oldalról éri a fény. „A terv egyfajta egymást szabályosan követő támasztópontok (a pillérek helye) közötti keret; a keret felett található, az épületek szabálytalan, a hozzájut rendelt használati funkció szerint szabadon kígyózó rajzolata". A többemeletes, cölöpökre állított háromdimenziós kereten az elemek elrendezése lehetővé teszi a tér kitöltésének szabad alakítását, az alakzatok átválthatóságát és többszörös adaptálhatóságát a rendeltetéshez". „Nem minden felhasznált tömb válik egyértelműen az átalakíthatóság akadályává, hanem akár egy induló vagy egy érkező pontként jelennek meg bizonyos lakók számára". „A város, mint mechanizmus nem egyéb tehát, mint egy labirintus: akadályokkal elveálasztott induló és érkező pontok konfigurációja".

kiállítási katalógus, 13. oldal:
Világépítészet – Vándorló utópiák
a FRAC Centre (Orléans) gyűjtemény kiállítása a Műcsarnokban, 1999. december 15. – 2000. február 20.
Kurátorok: Marie-Ange Brayer, Pascal Faucher, Petrányi Zsolt

Yona Friedman a FRAC Centre-ben

Mújdricza Péter: Későfausti utópiák a Műcsarnokban I.