100 éve született Csaba László
Október 9-én száz éve született Csaba László, kétszeres Ybl-díjas és Kotsis Iván-érmes építész, a Magyar Építőművészek Szövetségének egykori főtitkára, a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja. Ipari és szakrális építészeti munkáival a 20. század magyar építészetének meghatározó alkotója.
Chabada László Ágoston Lajos magánhivatalnok és Biró Róza Juliánna gyermeke, Chabada László Lajos Ede 1924. október 9-án látta meg a napvilágot Budapesten. 1930-1935 között az ekkor még önálló Rákospalota Népiskolájának diákja, majd felvették a Magyar Királyi Állami Bolyai Reáliskolába. A család nagy büszkeségére 1937-ben, harmadévesen innen vették fel ösztöndíjjal a Budapesti Kegyestanítórendi Gimnáziumba. „...a kegyes atyák, mint tandíjmentes tanulóval, sohasem éreztették, hogy szegény vagyok. De ugyanazt az alapot adták az élethez, mint a nálam sokkal, de sokkal gazdagabbaknak" – emlékezett vissza később az építész.
Gimnazistaként érdekelte a festés és a rajz, de a természettudományok is – azt a két dolgozatát, amelyet a budapesti iskolába rendelt, híres szerzetestanár, Öveges József javított ki, élete végéig megőrizte. Emellett elkezdett könyvkötészettel foglalkozni, fellépett a színészkörrel és ekkor találta meg életreszóló szenvedélyét, a fényképészetet is.
Szakmaválasztás és egyetem
A pesti piaristák 1943-ban érettségizett VIII.B osztályából hatan jelentkeztek építészkarra: Csaba mellett a később ugyancsak ismertté vált Molnár Péter is. Párhuzamos életművük ellenére nem tartottak szoros barátságot – csak idősebb korukban kezdtek el újra összejárni. „Nézeteink sohasem távolodtak egymástól messzire, hogy végül oly közel kerüljenek, hogy most úgy búcsúzom tőled, mint barátomtól" – ezekkel a szavakkal köszönt el egykori iskolatársától Molnár 1995-ben.[1] Tamás István általános mérnökként kezdett, majd építészmérnökként végzett a Műegyetemen – dolgos élete során alapvetően a kivitelezésben vállalt szerepet, tervező intézetekben és a 43. számú Állami Építőiipari Vállalatnál. Az építészcsaládból származó Unger Mihályt 1948-ban politikai okokból elküldték az építészkarról; végül mélyépítő mérnökként szerzett diplomát. Az osztályba hatodévesként bekerülő Dernői Lajos a VEGYTERV építészeként kezdett dolgozni, majd 1956-ban családjával Kanadába disszidált; később Dél-Franciaországba költözött. A neves vendéglős családból származó Gundel István a MÁV Tervező Intézetének mérnökeként épített fel karriert – a felmenői miatti hátrányos megkülönböztetés dacára.
A család 1941-ben magyarosította nevét, így Chabada Lászlót két évvel később már Csaba Lászlóként vették fel a Műegyetem Építészmérnöki Karára. Az egyetem mellett nyaranta dolgozott, többek között az építési vállalkozó-mérnök nagybácsi, Chabada Frigyes irodájában. Az egyetem evakuálását hastífuszos fertőző betegsége miatt úszta meg, és ennek köszönhetően szabadult 1945 januárjában a málenkij robotra kiválasztottak közül. Emiatt viszont élete végéig idegenkedett a szovjetektől. Már abban az évben folytatni tudta tanulmányait, és 1947 decemberében építészmérnöki oklevelet szerzett. Diplomamunkája egy Alvar Aalto szellemiségében tervezett tüdőszanatórium – az itt szerzett tapasztalatokat nem sokkal később hasznosítja is a Szent László Kórház pályázatán.
Tanárai közül Kotsis Iván tette rá a legnagyobb hatást. Hosszan tartó kapcsolatukról megilletődötten emlékezett meg később, 1992-ben, amikor átvehette a Kotsis Iván-érmet. . „Sohasem tudom elfeledni Kotsis professzor úr emberi, szakmai, nevelői arcát, tudását, ahogy azt át tudta adni tanítványainak, ahogy rá tudott nevelni mindannyiunkat az építészet igaz szeretetére. A lakóépülete tervezése volt első találkozásom Vele, majd az épülettervezési gyakorlatok első és második éve, végül a Térművészet c. féléves tantárgya, melyben megismerhettük általa az építészet magasabb rendű összefüggéseit, a belső és külső terek hatásait, építészeti jelentőségét, s ezáltal a terek emberre gyakorolt hatását az egyiptomi építészet merev térrendszerétől a renaissance – barokk – klasszicista terek lényegének megismeréséig, de nem feledve a mai – illetve már az „akkori" – modern építészet térművészeti követelményeiről se. A Tőle kapott útmutatás alapján indulhattam el a pályámon, amit lényegében a tanításán kívül is Ő indított el. Az Ő javaslata alapján kerültem Weichinger professzor tanszékére tanársegédnek 1948 elején, nem sokkal jeles diplomám megszerzése után, de ugyanezen év szeptemberében ugyancsak Ő toppant be szobámba, s közölte keserűen: Gratulálok, Kolléga úr: kirúgták!"[2]
A pályakezdés évei és a Mesteriskola
Bár a tanársegédi karrier politikai okokból így csak fél évig tartott, 1948 októberétől Csaba az Állami Építéstudományi Intézet munkatársa lett, a következő évben pedig a Mezőgazdasági Tervező Irodához került. Korai munkái közül mindenképp említést érdemel a Hoffherr-Schrantz traktorgyár ma is álló iskolaépülete (1948-1949), valamint a bélapátfalvi kultúrház (1950) – mindkettő érett modern építészetünk visszafogott, kis pénzből emelt, de minőségi alkotása.
1950. június 17-én házasságot kötött az egyetemen megismert építész Juhász Sárával, akivel a következő években szakmai társra is lel. Együtt vannak ott 1951-ben a Magyar Építőművészek Szövetségének alapításánál, vesznek részt pályázatokon, és együtt vállalnak több magánmegbízást, elsősorban nyaralók tervezését ismerősöknek a Balaton környékén és Budapesten. Ezek a jellemzően olcsó, de jó minőségű épületek mindkettejük számára a szabad alkotás lehetőségét kínálták.
1953-ban a házaspár mindkét tagját felvették a Mesteriskola első évfolyamára. Csaba a jól ismert Weichinger Károly diákja lett. Itt és a Mezőtervben készült munkáin ekkoriban értelemszerűen a szocreál érződik, bár jobban sikerült házai, például a székesfehérvári Speciális Konfekcióüzeme már-már időtlen eleganciát mutatnak. A Mesteriskolával a házaspár több úton vesz részt, amelyet vagy egyikük vagy másikuk szorgosan dokumentál – az ekkor készült fényképek mára egyedülálló bepillantást nyújtanak az első évfolyam kalandos mindennapjaiba.
1954-től egy évtizeden keresztül Csaba az IPARTERV tervező építésze és szakosztályvezetője. 1959-ben megkapta első Ybl Miklós-díját, a csaknem egy évtizeden keresztül tervezett és épített 550 vagonos miskolci hűtőházért. A témának valóságos specialistája lett: tervezett hűtőházat Békéscsabára, Bajára és Budapestre, sőt, török exportra is, de emellett magas minőségű ipari épületei készültek Szarvason és Mezőtúron, gyógyszertári raktára pedig a Chinoin fővárosi üzemében. A miskolci hűtőház egyszersmind egyike annak a négy épületnek, amelyet 1961-ben az UIA kiemelt az IPARTERV-nek ítélt Auguste Perret-díj Honourable Mention fokozatánál – Csaba munkájának ez volt az első, de korántsem utolsó nemzetközi elismerése.
Ezekben a mai szemmel elképesztően termékeny években még a hivatalos munka mellett is kerít időt a tervezésre. Így, egy véletlen találkozásból eredően kapja meg a cserépváraljai egyházközség megbízását egy új templom tervezésére. Az 1962-re elkészült eredmény, amelynek nem csak tervezését, de művezetését is ingyen végezte, modern templomépítészetünk egyik remekbe szabott munkája, amely a közelmúltban méltó módon újulhatott meg.
„…ez a templom a legszebb emlékem egy hősi korszakból. Egy olyan korból, amikor a tanácselnök a rendőrséget küldte rám, mert fényképeztem a templomot, igazoltattak, el akarták kobozni a gépet, a filmet, mert ellenséges cselekedetnek tartották a tevékenységemet. A munkahelyemen is kellemetlenségem volt, mivel a templom képe megjelent egy újságban. A főnököm felelősségre vont, milyen alapon mertem én ezt megcsinálni. Bejelentettem-e, kértem-e rá engedélyt. Kész volt a kádervélemény rólam: klerikális beállítottságú ember, még templomot is merészel tervezni."[3]
A MÉSZ főtitkáraként
Csaba nem tudhatta, hogy egy munkatársa már 1950-ban feljelentette az Államvédelmi Hatóságnál vallásossága miatt. Felettesei elsimították az „ügyet", Csaba pedig 1952. november 6-án sztahanovista csillagot vehetett át. A Kádár-korszak látszólagos enyhülése mellett is azonban a templomtervezés elvállalásához állami iroda alkalmazottjaként nem kevés kurázsi kellett.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Ellenőrző Bizottság elnökeként töltött két évet követően 1961-ben megválasztották a MÉSZ főtitkárának. Ezt a pozíciót 12 éven keresztül töltötte be. Ez idő alatt konszolidálta a szövetség helyzetét; a két évig főtitkár Perczellel és Skodával ellentétben állandóságot adott az intézménynek, és stabilizálta helyzetét a szakmai hierarchiában.
Működésének elsődleges fókuszterületeit a kommunikáció, a nemzetközi kapcsolatok erősítése, a MÉSZ közéleti-kulturális szerepének növelése és a szakmairányításban betöltött feladatok jelentették. A legtöbb téren a szervezet komoly sikereket könyvelhetett el ekkoriban. A Sao Pauló-i Biennálén például Magyarország 1961-től vett részt, három évre rá pedig Molnár Péter a kőbányai moziért diplomát, Schmidt Lajos az Orvos-lépcsői lakóházért oklevelet kapott. Csaba és Farkas Ipoly 1962-ben részt vettek az UIA ipari építészeti szemináriumán Brazíliában, amelyet aztán 1964-ben sikerült Magyarországra, Tihanyba hozni. Bár a sokáig tervezett második építészeti folyóiratot végül nem tudták elindítani, 1969-től megjelenhetett a MÉSZ Tájékoztató, amely egyedülálló forrás a szervezetnek erről az időszakáról. Az Építészek Háza kedvelt kiállítási- és programhelyszínné vált, amely rendszeresen mutatott be nemzetközi kiállításokat.
A hatvanas-hetvenes évek: a főművektől az előregyártásig
A hatvanas évek elején Csaba tervezői lendülete alábbhagyott, nyilvánvalóan összefüggésben a MÉSZ főtitkáraként vállalt teendőkkel. 1962-1966 között készült el egyik legnagyobb épületegyüttese, a Villamosipari Kutató Intézet székhelye Budapesten. 1964-ben áthelyezték a Típustervező Intézetbe. Ekkoriban tervezte a Nagy-Britanniából frissen hazaérkezett baráttal, Callmeyer Ferenccel együtt az MTESZ Kossuth téri székházát, amelynek merész formái nyilvánvalóan a brutalizmus hatását mutatják. Ezt követően azonban egyre kevesebb ideje jutott az aktív tervezésre; 1970-1980 között pedig, a TTI főmérnökeként és megbízott igazgatóhelyetteseként töltött évtizedben pedig ez fel sem merülhetett. A paneles előregyártás elhúzódó reformja egyre kevesebb sikerrel kecsegtetett. Maradtak az irodán kívüli feladatok tehát.
Cserépváralja visszhangja a szakrális munkák terén is további megbízásokat hozott. Csaba remek terveket készített a csesztvei középkori templom bővítésére, illetve Erdőhorváti görög katolikus templomához, de egyik sem valósult meg. A következő nagy munka így Hollóháza lett, amelyet már hivatalos úton kapott meg. A tervezés még az IPARTERV-ben indult, de már a TTI-ben fejeződött be. Mivel a templom – a korszakban kivételes módon – állami beruházásként készült, ez lehetőséget jelentett arra, hogy a Brazíliában, Rómában és a nyugati sajtóban látottakat itthon is kipróbálja. A templom kecses, geometrikus tömegformálása, a beton héjszerkezet könnyedsége elemi erővel hatott a maga korában, és a korszak egyik ikonikus épületét teremtette meg. Ahogy korábban, Csaba itt is nagy figyelmet fordított a társművészek megválasztására: Kovács Margit és Somogyi József a korszak legnevesebb alkotói közé tartoznak.
A hetvenes években további templomai épültek meg Hodászon (Szent Pál templom, 1973-1977), Nyírderzsen (Szent László templom, 1980-1984), Kaposváron (Szent József templom, 1984-1986). Az egyházi munkákra a koronát a Budapest-Békásmegyeren megvalósult Boldog Özséb templom tette fel (1983-1988), amely egyház és állam viszonyában is szimbolikussá vált, bár korabeli jelentőségét a nem sokkal később bekövetkezett rendszerváltás szinte elfeledtette.
Alighanem az egyházi munkák „ellensúlyozásaként" Csaba időnként állami emlékművek tervezését is elvállalta: 1968-ban Miskolcra munkásmozgalmi emlékművet, 1969-ben Salgótarjánba hősi emlékművet tervezett. Az utóbbi a korszak legjobb absztrakt köztéri munkái közé tartozik. És még érdekesebbé válik, ha komolyan vesszük „valódi" jelentését, amelyet csak a családtagok ismertek: Csaba az öt függőleges elem által alkotott (tehát csak alaprajzi nézetben kivehető) vörös csillagot ágyúként vette célba a keresztbe fordított hatodik szekcióval.
A nyugdíjas évek és az utolsó munkák
A nyolcvanas évek elején sajátos kitérőt jelentett a hollóházi porcelángyár bővítésének feladata. A gyár a hazaköltözött Szász Endre kiszolgálására kezdett a nagy léptékű beruházásba, amely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csaba maga is keserűen élte meg ezt a csalódást, és még magával a művésszel is konfliktusba keveredett.
1988-ban nyugdíjazták, egyben életműve elismeréseként megkapta második Ybl-díját. Ezt követően is visszafoglalkoztatta korábbi munkahelye. Nyugdíjas éveinek legnagyobb megbízása az esztergomi Suzuki-gyár üzeme lett; 1991-ben a TTI (Tervezésfejlesztési és Technikai Építészeti Intézet) Alkotói Díját kapta meg ebben való részvételéért.
A katolikus egyház feléledő építészeti tevékenysége ebben az időszakban neki is mind több munkát adott. Kevésbé ismert fővárosi alkotásai közé tartozik a Római Katolikus Patrona Hungariae Zárda, Kollégium és Gimnázium a Ferencvárosban (1988-1990), illetve a Cs. Juhász Sárával közösen tervezett csepeli Szent József Otthon és kápolna (1991-1992). Utolsó megvalósult temploma a Baktalórántházához tartozó Flóratanyán épült meg 1991-re. Még bekapcsolódott a kalocsai érsekség rekonstrukciós munkáiba 1993-1994-ben. 1995. január 18-án hunyt el Budapesten.
Emlékezete
Halálát követően Cs. Juhász Sára komoly energiákat fektetett férje munkásságának megőrzésébe. Újrarendezte a hagyatékot és kezdeményezte több kiállítás megvalósulását, elsősorban a szakrális épületekre fókuszálva. A későbbi években ezt a feladatot lányuk, Csaba Eszter vette át. A család a mai napig aktívan gondozza a házaspár építészeti örökségét. Csaba László születésének 100. évfordulójára felajánlották fotóhagyatékát a Fortepan számára, amelyre így közel ezer fénykép kerülhetett fel a 20. század második feléből.
Sajnos a halála óta eltelt években több munkája az ingatlanfejlesztés áldozatául esett. A budapesti hűtőházat a kétezres években lebontották, ma már csak bejárati kapuja áll. A balatonfüredi mentőállomás a közelmúltban tűnt el egy társasház építése miatt. A közelmúltban a hodászi, a nyírderzsi és a hollóházi templomokat felújították, Csaba ipari- és középületei azonban korántsem örvendenek hasonló figyelemnek.
Csaba egy olyan építészgeneráció tagja, amelynek a saját szakmájába és annak képviseletébe vetett, erős bizalmával, az építészet társadalomjobbító ereje iránt táplált hitével ma egyre kevesebb szakmabeli tud kételyek nélkül azonosulni. A 2020-as években egyre inkább másként gondolkodunk az építész feladatáról, az építészet jelentőségéről. Ez azonban semmit nem von le a tervező munkásságának értékéből, a megvalósult épületek jelentőségéből. Csaba László aktualitását azonban mi sem bizonyíthatja jobban, hogy cserépváraljai templomának felújítása a Partizan építésziroda munkájaként 2023-ban szakmai elismerések sorát nyerte el.
Kovács Dániel
A szerző a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológus munkatársa. Csaba László és Cs. Juhász Sára hagyatékát az örökösök felajánlásaként a MÉM MDK őrzi.
Hivatkozások
[1] A temetési beszédet a Magyar Építőművészet 1995/4. száma közölte.
[2] Csaba László beszéde a Kotsis Iván-díj átadásakor, kézirat az építész hagyatékában.
[3] L. L. (Lukács László): A Vigilia beszélgetése Csaba László építésszel. Vigilia 1989/1. 49-59.
