"Egy pillanatra megállhatnánk átértékelni a prioritásainkat." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Bordás Péterrel, a BORD Építész Stúdió vezető tervezőjével készítettünk interjút.
Bordás Péter a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán végzett. 2006-ban megalapította saját irodáját, a BORD Építész Stúdiót Budapesten, majd később Debrecenben és Zürichben is. A környezettudatos és fenntartható építészeti tervezés jegyében, 2016-ban létrehozta a BORD Épületgépész Stúdiót. Olyan díjnyertes alkotások fűződnek nevéhez, mint az Etyeki Kúria, a Holdvölgy borászat, a Nagyerdei Stadion, a Debreceni Nemzetközi Iskola és az Aquaticum Strandfürdő. 2017-ben létrehozta a DECODE díjat, valamint a DECODE Kortárs Építészeti és Művészeti Alapítványt, melynek célja tehetséges fiatal alkotók munkáinak bemutatása, a különböző művészeti ágak együttműködésének elősegítése, valamint az értékteremtés.
Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?
Bennünk rejlő gyermek.
Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely?
Van valami megborzongató, mikor magaslaton, feszes törzsű, felfelé nyúló fák alkotta lombkorona alatt állok. A törzsek között áramló, majd kiszabaduló, határtalan érzés fog el, miközben a tetőként összezáruló ágak úgy érzem, egy foglalatba zárnak, megkülönböztetnek, és csak én, csak ott egy másik dimenzióban lehetek. Állandó kísérletet és próbálkozást jelent nekem ennek az érzésnek a visszaadása az építészetben.
Ha csak kettőt lehetne választani, mi mellett döntenél az ember, funkció, esztétika hármasa közül?
Ami nem lehet kérdés, az a funkció. Viszont véleményem szerint az építészet elválaszthatatlan a pszichológiától, ami az ember és esztétika kettősére is reflektál. A pszichológia az emberekre jellemző folyamatokat próbálja megfejteni, megérteni, nekem az építészetben ez azt jelenti, hogy lehetőség van az emberekben zajló folyamatokra hatással lenni, ami mint cél, számomra felette áll az említett esztétika és ember kettősének.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
Van egy természetes vonzódásom a „meg nem épült" tervek felé. Az ebben az állapotában rekedt gondolatok folyamatosan előtörnek és újra formálódnak, és állandó inspirációként vannak jelen. 2014-ben pályáztunk a Guggenheim Múzeum Helsinkibe kiírt épületére. Számtalan makett készült, kerestük a megfelelő tömeget, ami az épület mögötti facsoportok rétegződő lombszintjeit képes érzékeltetni, és mint egy erdőben az egyes lombkorona szintek közötti átlátások, átfutó fények egyszerre jelenítik meg a természet egyensúlyát és a város dinamikáját. Úgy érzem, ennek a tervnek a koncepcionális alapja számtalan azóta sikeres épületünkben megjelenik.
Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek?
A siker megszámlálhatatlan árnyalata és szintje közül a legapróbbnak tűnők maradnak velem, kísérnek el hosszan. Talán ezek a személyes és intim, mások számára nem látható, titkos sikerek lelkesítőbbek és őszintébbek, mint egy hangos taps egy előadás után. Ezek nem meglepő módon nem szakmai, hanem emberi kapcsolatokból származó sikerek. Én ezeket gyűjtöm.
Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben?
Sokszor evidensnek tűnő mondatok ragadják meg a figyelmünket és kezdenek el bennünket foglalkoztatni, mert magunk sem értjük, hogy eddig hogyan mehettünk el mellette anélkül, hogy elgondolkoztunk volna rajta. Nem olyan régen Bodonyi Csaba által kerültem ebbe a helyzetbe, aki arról fejtette ki a véleményét, hogy az épületek megszületnek, csak úgy, mint mi. Vannak magasak, köpcösök, jóképűek és esetlenek, de egy biztos, hogy karakterük van. Megépülésüket követően – függetlenül attól, ki és milyen tudással, tehetséggel álmodta meg őket – egyenlőek. Öregszenek és sebeket szereznek, és bármikor nyúlunk hozzájuk, tiszteletben kell tartanunk, hogy milyen karakterrel rendelkeznek.
Azt gondolom, az épületek rehabilitációja egyre fontosabb területe lesz az építészetnek, egyre többször fogunk találkozni vele munkánk során. Az épületrehabilitációval csökkentjük a környezeti lábnyomot, az építési költséget, illetve rövidebb ideig terheljük a közvetlen környezetet az építés akusztikai és egyéb hatásaival. Ugyanakkor választ kell adnunk arra is, hogyan őrizzük meg egyéniségét, karakterét ezeknek az épületeknek.
Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?
Jelenleg még elméleti síkon boncolgatunk egy kisebb, de szándékunk szerint „autonóm" városrész masterplanjét. Szeretnénk utat találni a jövő városszerkezetéhez. Keressük azt a pontot, amikor a technológiai fejlődés olyan szinten befolyásolja az életünket, hogy változtat szokásainkon és a jelenlegitől lényegesen eltérő struktúrákat követel meg. Úgy gondolom, a jövőben többet fogunk foglalkozni elméleti építészettel annak érdekében, hogy megfelelő válaszokat adhassunk a technológia, kommunikáció szokásainkra gyakorolt hatásaira.
Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?
Egy pillanatra megállhatnánk átértékelni a prioritásainkat. Előtérbe helyezhetnénk a munka örömét, és hogy együtt egy pozitív, fenntartható, innovatív jövőképet építsünk fel.
Hova utaznál el legközelebb?
Ha tehetem északra utazom, sokszor olyan területekre, ahol az épített környezet csupán primitív építmények szintjén van jelen. Elképesztő kontrasztokat lehet látni és utópisztikus élményeket lehet gyűjteni. Jelenleg a norvég Lofoten szigetcsoport van a bakancslistán.
Egy könyv, film, amit mindenkinek ajánlanál?
Úgy gondolom, az építészet jövője nem a technológiában rejlik. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e változtatni a lakó, munka és egyéb tevékenységeinken a megszokotton túl, olyan mértékben, hogy arra az építészet innovatív válaszokat tudjon adni. Gondolom nem meglepő, ha fantasztikus, tudományos fantasztikus filmeket, könyveket ajánlok mindenki figyelmébe! Hogy konkrét ajánlással is éljek: Italo Calvino Láthatatlan Városok című könyve például rendkívül izgalmasan taglalja a „merünk-e máshogy élni?" kérdéskört.
Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?
A BIVAK építészeivel, Máté Tamással és Vass-Eysen Áronnal.
Szerk.: Sütöri Laura