A Duna átlátszatlan felülete – Válasz a MOL Campus kritikáinak kritikájára
Örömteli a hír, hogy gyakorló építész kritikát küld az Építészfórum szerkesztőségének. A hosszabb lélegzetű, szakmai alapokra támaszkodó diskurzus fontos, hogy összeegyeztessük fogalmainkat és új fényben világítsuk meg a vélt vagy valós nézetkülönbségeket. Gulyás Bálint kritikájára a szerkesztőségből Borenich Levente válaszol.
Abszolút reális belátás, hogy az építészeti diskurzus megalapozott, kritikai szempontok helyett világnézeti alapon (politikai törésvonalak mentén), szektalogika alapján szerveződik. (Másik jelenség, a konkrétumok helyetti homályos, elvont gondolatok mentén való érvelés, de erről majd bővebben később.) Nem világos azonban, hogy hogyan lenne lehetséges (egyáltalán kívánatos-e) az építészetről ideológiamentesen beszélni – ebben az esetben olyan objektív állításokat tehetnénk a toronnyal kapcsolatban, minthogy: „az épület 29 emelet magas" vagy „az épületet 310 darab talajszonda, és a 33 km hosszú csőrendszer fűti", esetleg megemlíthetnénk, hogy ívesek az ablakai. (Talán ortodox marxista alapokra kellene helyezni az építészeti diskurzust?) Bármely minőségbeli kérdés – például, hogy építhető-e Budapesten a Szent István Bazilikánál és a Parlamentnél magasabb épület – politikai kérdés. Természetesen nem a szó vulgáris, hétköznapi értelmében »pártpolitikai«, hanem a szó valódi jelentésében, a budapesti közösség POLITIKAI! ügye, hogy milyen városban, milyen épített környezetben szeretne élni együtt, közösen.
„Az építészet mint ideológia távolról sem az alapot visszatükröző felület, hanem átlátszatlan, bonyolult, útvesztőszerű matéria, mely nem egyszerűsíthető lineáris leírássá, és amelynek részleteiben kell keresnünk az angyalt (vagy az ördögöt)."[1]
Az apolitikus, liberális doxát tükrözi a szöveg több ponton kifejtett gondolatmenete, melyben egyszerre fér meg a „sosem jó felütés, ha a politika ilyen mértékben szól bele építészeti vagy várostervezési kérdésbe(…)" kijelentés, valamint „[a] Duna-part mindig is a politikai reprezentáció terepe volt, jó lenne ezen újra felülemelkedni és észre venni az építészeti teljesítményt." gondolata. Az író egyszerre véli ízléstelennek a kormány és a MOL érdekszövetségének politikai reprezentációs projektjét, és szeretne felülemelkedni rajta, business as usual – nincs itt kérem szépen semmiféle látnivaló, tessék csak megkedvelni. Nem lenne kézenfekvőbb olyasmit állítani, hogy: a Duna-part mindig is a politikai reprezentáció terepe volt, elemezzük tehát a komplex politikai-gazdasági-társadalmi helyzetet, hogy miért az adott formában valósultak meg ezek az épületek, vonjuk le a konzekvenciákat, és harcoljunk olyan politikai berendezkedésért, ahol a város közösségének egésze beleszólhat az építészeti kérdésekbe, hogy ne csak a kiváltságosak érdeke érvényesüljön? De tovább megyek, hogyan születhetne a középszerűnél fényesebb építészeti teljesítmény, amikor a MOL-torony a sokak számára ismerős, lehető legfelszínesebb – részvételi műhelymunkáknak álcázott –, menedzseri paneleket követő, bürokratikus tervezés során valósult meg, többek között egy applikáció fejlesztésével, ami folyamatosan adatokat tárol és szabályozza az ott dolgozók viselkedését a térben.
A cikk alapfelvetése ezen túl, hogy az építészeti kritika és általánosságban az építészetről folyó közbeszéd elmulasztja, hogy a kortárs építészet minőségéről beszéljen – helyette politikai szekértáborok döntők a véleményformáláskor. Eközben sajnos kevés lényegi állítás szerepel a szövegben, arra vonatkozóan, hogy mi a MOL-torony lehengerlő építészeti teljesítménye (értsd: mitől szép, hogyan viszonyul a városhoz, milyen kulturális referenciákat használ, milyen szellemi projektbe ágyazódik, milyen lehetőségeket nyújt a térhasználóknak stb.) –, mármint azon túl, hogy 143 méterre tör és még az ablakai is meg vannak görbítve. Nem vagyok cinikus. Engem valóban érdekelne, hogy valaki miért tartja jó épületnek a MOL-tornyot. A korábbi írásomban részletesen tértem ki rá, hogy miért tartom kevésbé jónak. Nem kell ahhoz azonban radikális antikapitalista nézeteket vallani vagy elefántcsonttoronyban ülő elmélészként szemlélni a világot, hogy megfogalmazódjon a kézenfekvő kérdés: “Nem az van, hogy ezek a terek [a MOL Campus terei] ugyanolyan beszélgetéseket és gondolatokat generálnak mindig? Hogy ezek a terek arra jók, hogy nehogy történjen valami váratlan?" – ezeket a becses passzusokat maga Tillatilla vágja oda a Minusplus tervezőinek [a videó alább beágyazva, a kérdés 11:12-nél], akik erre kitérő sablonnal válaszolnak, hogy bár a terek egyesével ugyanolyanok, az emberek sokfélék, és a kilátás, valamint a magasság is ad egy pezsgő térélményt – ami persze egyébként igaz.
A következő két bekezdésben konkrét felvetésekre reagláva fejtem ki a politika- és ideológiamentes építészet önellentmondásait.
„Meglehetősen elszomorító, hogy miképpen a filmről, a zenéről, vagy a városi közlekedésről az emberek képtelenek a politikai meggyőződésüktől függetlenül gondolkodni, úgy az építészetről sem." Feltételezem, hogy a pártpolitikai dogmák levetése lenne a cél. Mégis, a gondolatot továbbvíve az elidegenedés már-már skizofrén(mazoista?) állapotát juttatja eszembe ez a mondat. Valóban az volna kívánatos, hogy szubjektív világnézetünkről lemondva, a saját és közös érdekeinket figyelmen kívül hagyva amőbaként, csillogó szemmel ámuljuk, bámuljuk a városunk felé tornyosuló falloszt, és dicsőítő himnuszokat zengjünk a felhúzott fitymájának — építészetileg valóban szakszerűen és precízen kirittyentett — csillogó óriás üvegpaneljeiről? Mi szégyelljük magunkat, hogy problematizáljuk, hogy a milliók sorsa felett uralkodó politikusok és vállalatok tőkelogikája és reprezentációs szándéka kibékíthetetlen ellentmondásban áll a közérdekkel?
“Vizsgálva Európa többi magasházait – akár a fent említett „szomszédokat" –, pláne a magyar építészet általános színvonalát, a MOL Campusnál csak rosszabb történhetett volna a Duna-parti látképpel." Első és legfontosabb lépés, hogy a magasházépítés nemzetközi trendjére ne természetes jelenségként, hanem politikai és ideológia programok eszközeként tekintsünk. (Ez nem azt jelenti, hogy magasházakat minden körülmény között ördögi volna építeni, hanem hogy a kortárs gyakorlatban a használatuk és esztétikai, térbeli minőségük egyáltalán nincsen felszabadító hatással, sokkal inkább gúzsba köt, nem hozzáférhető, hanem kisajátító, amihez még az építés során kizsákmányolt természeti és társadalmi erőforrások, és az ezekhez kapcsolódó fenntarthatósági kérdések problematikája is hozzácsapódik – persze ezek nem feltétlen felhőkarcoló specifikus kérdések, de léptékét tekintve hatványozott a jelentőségük és a felelősség.) Érvelés hiányában számomra az sem világos, hogy mitől lenne jobb épület a MOL-torony a cikkben említett Bálnánál vagy a MÜPA-nál – a Nemzeti valóban bohózat, más kategória.
A politika/ideológiamentes építészeti közbeszéd délibábja helyett olyan kritikát kell művelnünk, mely az „építészeti teljesítmény" köldöknézegető ünneplése, és a politikai cselekvésről – a jogunkról, hogy beleszóljunk a minket érintő közügyekbe – való teljes lemondás helyett, éppen a politika, kultúra és szakmai dimenziók szoros, összetett, homályos, átlátszatlan egymásra rakódását képes konkrét állításokon keresztül új fényben keretezni, kimutatni és rámutatni, hogy hogyan és milyen ideológia mentén épülnek a város „politikai reprezentációi", valamint hogy mi ennek az építészekre, a térhasználókra és a közállapotra vonatkozó jelentékenysége.
Borenich Levente
[1] Aureli, Pier Vittorio [ford. Monti Elvira]: Alap és felépítmény: A nyugati építészet vulgáris áttekintése.
