A Győri Nemzeti Színház többféle nézetben – Építészek és nem építészek véleménye

A „sílesiklósánc" azaz a Győri Nemzeti Színház épülete az átadásakor megosztó volt. De milyen ma? Körkérdést intéztünk Győrhöz kötődő emberekhez, hogy írják meg gondolataikat. Czigány Tamás, Cseh András, Németh Iván és Tóth Györgyi építészek, Dr. Nagy Miklós nőgyógyász, fotográfus, Prof. Dr. Rechnitzer János városkutató, Terenyi Pál, építőmérnök, Dr. Winkler Ágoston közlekedésmérnök és Kuslits Tibor építész, Pannonhalma főépítésze küldte meg írását. Szolnoki József és Katharina Roters képeket küldött. 

A körkérdés előzménye, hogy Győr polgármestere, Dr. Dézsi Csaba András Húsvét előtt azzal a meglepő véleményével állt elő, hogy felújítás helyett (amit egy pályázat eredményeként a Teatro Építész Műterem Kft. készít és a környezetének a köztérfelújításáról  a TSPC honlapján láttunk terveket) érdemes lenne megfontolni a színház épületének bontását. Majd május elején Facebook oldalán egy új városi park terveit posztolta a polgármester (ennek készítői az Építészfórum számára nem ismertek) és zóta számos helyen beszélt arról, hogy a Modern Városok programhoz kapcsolódóan tervei között szerepel egy új kulturális negyed létrehozása a Rába-gyár területén rozsdaövezetben. Ezzel együtt azt is megfogalmazta, hogy az előző városvezetés által megrendelt színház felújítását túlárazottnak gondolja, annak áttervezése során nem vették figyelembe a színház és balett társulat igényeit „Olcsóbb lebontani, s egy újat építeni, mint felújítani a régit. Olyant szeretnék építeni, mely a 21. századi, s nem a hetvenes évek közepének világát hozza vissza." 

Az áprilisi, váratlan bejelentést követően az Építészfórum számára Hartmann Gergely építész, művészettörténész, Ezüst Ácsceruza díjas és Molnár Péter- emlékdíjas szakíró, Győr építészetének jeles ismerője írt véleménycikket. Ezt követően többen kerestek minket, hogy elmondanák véleményüket.  

Az Építészfórum elkötelezett a magas minőségű építészet iránt, így a kortárs elképzelések mellett az örökségi épületek értékei is fontosak számunkra. Ide szerkesztőségünk nem csak a védettséget élvező műemlékeket sorolja, hanem a közelmúlt gyakran vitás közmegítélésű alkotásait is. Mindezek mellett persze azt is tudjuk, hogy egy város használatának módosulása természetes dolog, hiszen egy élő helyzetet maga a változás jellemez, így új szándékok, igények és persze problémák természetes módon jelenhetnek meg. Egy új helyzet együtt jár a meglévő helyzet felülbírálásával: egyes épületek akár gátjai lehetnek a változásnak és akár egy bontás lehet a megoldás, más esetekben a felújítás, átalakítás mind kulturálisan, mind gazdaságilag és az ökológia szempontjából is üdvösebb. És persze vannak olyan értékes helyek és épületek, amelyeknek a megtartása akkor is fontos, ha az erőfeszítéseket igényel, vagy azért, mert az alkotás kiemelkedő színvonalú és hozzájárul az (építészeti) kultúra folytonosságának a fenntartásához, vagy azért mert fontos a szerepe egy közösség életében, történetében, kollektív emlékezetében. A Győri Színház vajon milyen? Erre a kérdésre keressük a választ. Különböző véleményeket sorolunk egymás után. Célunk, hogy jelezzük, a városok és középületek kapcsán fontos párbeszédet indítani, olyan különböző nézőpontoka mérlegelő diskurzust, amely segít tisztázni, hogy az adott helyzetben mi a legjobb döntés.

Czigány Tamás, építész

Dr. Dézsi Csaba András Győr újonnan megválasztott polgármestere a Kisalföld áprilisi interjújában vetette fel a Győri Nemzeti Színház lebontását és „áthelyezését“ a Rába-gyár volt területén elképzelt kulturális centrum részeként. Ugyanebben az interjúban ezzel kapcsolatban ezt mondja: „Nem gondolom azt, hogy Dézsi Csaba András egyedül fogja kitalálni Győr város jövőképét. Azt gondolom, hogy a győriekkel közösen fogjuk megálmodni."  Befejezésként pedig: „Kommunikálni kell az emberekkel, beszélgetni velük egyenrangú partnerekként minden helyzetben, ez viszi előre a dolgokat. Nem csak vészhelyzetben."

Utóbbi mondatokat komolyan véve nem tartom eretnekségnek a várossal kapcsolatos merész gondolatok felvetését. Akkor sem, ha a bontás szó bennem – s talán nem csak bennem – nagyon rossz képzeteket kelt, különös tekintettel a közelmúlt győri eseményeire: a Lőrincz József által tervezett színvonalas és térstruktúrájában is jól használható győri Ifjúsági Ház lebontására (s helyébe parkolóház építésére), valamint Győr-Sziget utolsó ipari emlékének, az olajgyári kémény szűklátókörű befektetői érdekekkel indokolt – lakossági és szakmai tiltakozások ellenére történő – brutális felrobbantására.

A színház ügye jó alkalom lehet Győr jövőképével kapcsolatos – eddig nem létező – párbeszédre a városlakók, a politika és Győr kulturális életének résztvevői között.

A színházzal kapcsolatosan sok kérdés vár megválaszolásra, néhány ezek közül a teljesség igénye nélkül:

–   Mi a színház szerepe Győr életében?

–   Hol van a színház ideális helye Győrben? Jó-e ott, ahol most van?

–   Mi a színház viszonya a város egyéb kulturális célú és kapcsolódó létesítményeihez? (Bábszínház és egyéb játszóhelyek, koncerttermek, múzeumok, kiállítóhelyek, galériák, alkotóterek, mozik, egyházi intézmények, iskolák, egyetem, kávézók, éttermek stb.)

–   Mi a viszonya a színháznak a város kulturális rendezvényeihez? (Győri Tavaszi Fesztivál, Öt Templom Fesztivál, Magyar Táncfesztivál vagy a Győrben megszületett, de kiűzetett Mediawave fesztivál stb.)

Kicsit konkrétabban – reflektálva az interjúban elhangzottakra:

–   Valóban nem szeretik-e a győriek a „színház ormótlan épületét"? Milyen kép él erről a győriekben, a színházba látogatók és színházba egyáltalán nem, vagy csak ritkán látogató polgárokban?

–   Mi a véleménye a színházban dolgozóknak színházukról?

–   Jó-e koncentrálni (a bevásárló központokhoz hasonlóan) a város legfontosabb kulturális tereit, milyen következményekkel jár egy ilyen megaközpont létrehozása a város életének szempontjából?

–   Valóban nem kerülne többe a színház zöldmezős beruházása – egy esetlegesen újragondolt, józan és az adott kereteket nem szétfeszítő – felújításnál, figyelembe véve a bontás, a helyére építendő háromszintes mélygarázs és a fölé tervezett park költségeit?

És általánosan:

–   Mi a viszonyunk az épített örökségünkhöz, beleértve az elmúlt 70 évben létrehozott, velünk élő, különböző színvonalú, szeretett vagy nem szeretett, jól vagy rosszul használt épületeket és az általuk teremtett környezetet?

A szerkesztői kérdés úgy hangzott: mi a véleményem a győri színház lebontásáról? Igazából egy létrejövő közbeszédet fontosabbnak tartok a pillanatnyi személyes véleményemnél, ezért szakmai részletkérdésekbe nem bocsátkoznék most, a rendelkezésre álló terjedelem sem teszi ezt lehetővé. Csak remélem, hogy erre is lesz mód. Annyit kívánok elmondani, hogy véleményem szerint a jövő egyik legfontosabb társadalmi és szakmai feladata lesz a meglevő épített környezettel való foglalkozás, épületeink újrahasznosítása, újragondolása egy józan és fenntartható élet érdekében. A másik gondolat, hogy a város élhetőségének alapja – a szükségképpen hierarchikus felépítés mellett – a minden pontján jelen levő sokszínűség, a város elemeinek, s ezen belül a kulturális „helyeinek" differenciált és hálózatszerűen együttműködni tudó rendszere.

Czigány Tamás,  Győr, 2020. 05. 29.     

         

Dr. Winkler Ágoston (közlekedésmérnöki PhD), egyetemi adjunktus

A Győri Nemzeti Színház legendás épülete villámcsapásszerűen került viták kereszttüzébe, pedig két éve még mindenki örömmel ünnepelte 40. születésnapját. Bár én nem követtem a családi vonalat, és az építész pálya helyett a közlekedési szakmát választottam, egyetértek azokkal, akik szerint az épület Győr egyik legismertebb, kiemelkedő modern alkotása, amely napjainkra a városkép szerves részévé vált. Biztos vagyok abban is, hogy édesapám, Dr. Winkler Gábor is hasonló véleményen lenne, hiszen ő építészprofesszorként mindig azt képviselte, hogy egy város történelméhez, épített örökségéhez valamennyi korszak szervesen hozzátartozik, beleértve a kevésbé közkedvelt stílusokat is: csak ezekkel együtt lesz kerek és igaz a történet. Számomra a robusztus színházépület egyfajta stabilitást is sugároz, ahová gyermekkorom óta mindig jó betérni, amely a legkülönbözőbb élethelyzetekben megnyugvást ad, és ahonnan kilépve egyből a hangulatos történelmi belvárosban találjuk magunkat.

Persze vitathatatlan tény, hogy Győr központjának közlekedési helyzete – más történeti belvárosokhoz hasonlóan – nem egyszerű, a koncentrált funkciók zsúfolt utcákhoz és telített parkolóhelyekhez vezetnek. Erre a tipikus problémahalmazra viszont régóta ismertek a fenntartható megoldások! A parkolóházak, mélygarázsok természetesen részét képezhetik egy komplex közlekedési stratégiának, de önmagukban nem oldják meg a problémát, sőt, még több autót vonzanak a város központjába. Tartós megoldást a közösségi közlekedés bővítésével (pl. P+R parkolók kialakítása, CITY-buszok célirányos fejlesztése) lehetne elérni, ami persze nem olcsó, de csak így valósulhat meg az optimális egyensúly, amelyben nem minden az autóknak van alárendelve. 

A színház ugyanakkor a közösségi közlekedés szempontjából is kiváló adottságokkal rendelkezik, hiszen néhány perces sétával elérhető a város összes fontos helyi és helyközi autóbusz-, valamint vasútvonaláról. Így, ha autóval nem is minden esetben, de a fenntartható közlekedési módokkal kényelmesen megközelíthető (és miért is kellene mindenáron autóval színházba menni)? Az új helyszínként megjelölt Városrét esetében – melynek fejlesztése ettől függetlenül jó elképzelés, a 2000-es évek elején még villamost is terveztünk ide, de nem a Belváros rovására! – ez sajnos nem lenne biztosított: jelentős többletköltséggel is a legtöbb viszonylatban csak átszállással lehetne bekapcsolni a közösségi közlekedésbe, ami még több embert terelne az autózás felé, illetve egyeseket teljesen eltántorítana a színház látogatásától.

Ezért reménykedem, hogy Győr város vezetése meg fogja találni az emblematikus épület felújításának és üzemeltetésének fenntartható módját – melynek révén az előtte fekvő nagy tér még zöldebbé és élettel telibbé válhat, ennek ugyanis nem akadálya a színház! –, és néhány év múlva kétéves kislányom is élvezheti majd azt a különleges atmoszférát, amelyet szülei, nagyszülei is annyira megszerettek.

Dr. Winkler Ágoston

                                                                    

Terenyei Pál, építőmérnök

Ugyan a Győri Nemzeti Színház előadásait magam is többször élvezhettem, ám a személyes élményeknél és a helyhez való egyéni kötődésnél fontosabbnak tartom egy magasabb rendű szempont felvetését, vagyis az országos szinten is kiemelkedő győri történelmi városkép védelmének az ügyét. Mert, hogy a győri polgármester színházbontásra vonatkozó felvetésének ez a leginkább kardinális eleme. Vajon el lehet-e tüntetni egy történelmi város horizontjáról olyan épületeket, amelyeknek ott, vagy olyan módon megépülniük sem lett volna szabad? Az én válaszom az, hogy IGEN. Már régen meg kellett volna tenni ezt számos olyan településen, ahol többnyire a polgárság akaratára fittyet hányva, minden helyi építészeti hagyománnyal, településszerkezeti és városképi karakterjeggyel dacosan szembe fordulva erőltették a historikus városszövetbe a legkülönfélébb túlméretezett konstrukciókat. A győri színház egyike ezeknek a városképi kísérleteknek. 

Ha valaki megáll a Kossuth-hídon, és végig vezeti tekintetét a két folyó találkozásától addig a pontig, ahol a Mosoni-Duna eltűnik a partjait ívesen övező erdők ölelésében, akkor a bencés templom tornyai fölött fel fog tűnni neki egy sísáncszerű képződmény, amely sehogy sem illik Győr történelmi városmagjának panorámájába. Mindezt képzeljük el a Püspökvár mára roppant népszerű kilátóponttá vált tornyából, ahonnan sokkal jobb a feltárulás. A kép még inkább sokkoló. A színház ugyanis a Győr központjának számító Széchenyi tértől csupán kétutcányira épült fel, ahol létrehoztak egy olyan, panelekkel övezett településrészt, amely mintha frontálisan ütközött volna historikus városszövettel. A színház és környezete telepítésének e végtelen szervetlensége akkor a leginkább szembeötlő, ha végigtekintünk a Bencés Gimnázium melletti Iskola utcán, és megpillantjuk ezt a horizontot tőlünk alig kartávolságra elrekesztő, földszintes házak tövéből magasba nyúló amorf piramist. Képzeljük el, ha mindezt ma akarnák ideépíteni! 

A másik kérdés az, hogy egy olyan országban, ahol évente tucatszám rombolnak le, vagy bontanak vissza főhomlokzatig egyedi védelem alatt álló, törvények, rendeletek és a jóérzés által is védett műemlékeket a szakma széleskörű hallgatása mellett, ott a sem országos egyedi, sem területi, sem egyéb védelem alatt nem álló győri színház bontása miért vált ki efféle felháborodást? A műemléki és egyéb védettségeket épp azért kellett bevezetni, mert egy épületet a puszta léte önmagában még nem predesztinálja az örökkévalóságra. Ergo, ami semmilyen módon nem védett, arról a kimondatlan jogi és társadalmi ítélet az, hogy szabadon kezelhető, vagy akár bontható is, különösen, ha egy nála összehasonlíthatatlanul értékesebb történelmi városrész látványát minden irányból negatívan befolyásolja. A mai Magyarországon alig egy tucatnyi olyan város akad, amely értékelhető történelmi centrummal és összképpel büszkélkedhet, és Győr ezek közt is az élmezőnybe tartozik. Biztos, hogy a kísérleti építészet vitatható példáit kell előnyben részesítenünk egy kivételes város vitathatatlanul szép történeti sziluettjével szemben? Feltétlenül konzerválnunk kell a múlt tévedéseit? 

Bízom abban, hogy a városvezetés talál megoldást a színház új helyre pozícionált, környezetével immáron maradéktalanul harmonizáló, de mindazonáltal feltétlenül korszerű formában történő felépítésére, a jelenlegi színház helye pedig akár parkként, vagy akár más módon, humánusabb léptékű beépítés mellett hasznosulhat. 

Építőmérnök vagyok. Hivatásomnak tekintem a történelmi városok látképének és régi épületeinek védelmét, hiszen e településekre mint a döntően urbánus nyugati identitás letéteményeseire és megtestesítőire tekinthetünk. Az egész nyugati műveltség egyetlen városból indult fejlődésnek, amelyet már alapítói is az „Urbs" elnevezéssel illettek. A városok védelme ezért civilizációnk védelme.

Terenyei Pál

Tóth Györgyi építész

 

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,
maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói,
Maradunk itten, maradunk itt, maradunk."

                      Cseh Tamás-Bereményi Géza: Budapest

 

Budapestről jöttem Győrbe, nem egyedül és akkor még azt gondoltuk, nem végleg. Voltak még szimpatikus városok idehaza, nem döntöttük még el, hogy melyikben lesz „lakóhelyünk". Mert lakók vagyunk, bárhol is élünk. Részei, formálói a minket körülvevő világnak.

Nemcsak a szűkebb, de tágabb környezetünk alakulásáért is felelősek vagyunk. Véleményünk kell, hogy legyen arról, milyen közösségi tereket szeretünk, milyen közlekedésre van szükségünk, hogyan és hol szeretnénk élni...

A színház eleinte nem jelentett többet számomra, mint egy hatalmas épületet, ami mellett nap, mint nap elmentem. Nagyon repedezett előtte a bicikliút, azt nem szerettem.

Alternatív előadásokra, programokra jártunk, a már lebontásra került Ifjúsági házba, a régi Rómerbe, a pár éve teljesen átépített Lloyd épületébe, és az akkor még szinte romos, de mára már gyönyörűen felújított Zsinagógába. Idővel beköltözött a színházba a könyvszalon, elkezdődtek a táncfesztiválok, egyre többször fordultam meg benne színházi vagy balettelőadásokon is. Barátaim, ismerőseim is dolgoznak ott. 25 év alatt észrevétlenül győriek lettünk, már nem magyarázzuk, hogy honnan jöttünk, rengeteg szállal kötődünk a városhoz, ahol élünk. Hol alakulunk hozzá, hol alakítjuk a magunk eszközeivel, hisz nemcsak lakói, de építészei is vagyunk.

Idővel a színház és a hozzá kötődő élmények is az életünk részévé váltak:

_a táncfesztivál előadása előtt a szabadtéri koncert, ahol lehet, épp egy barátunk zenél,

_utána az esti táncház, szintén a színház előtti téren, ahol előtte a gyermekünk táncol a barátaival a színpadon,

_a Kortársasjáték estéje, ami mindig rettentő izgalmas,

_az előadások utáni séta a még nyüzsgő belvárosban, felfokozott hangulatban.

És fontossá váltak – mint építésznek – az épület kisebb és nagyobb részletei, melyek korának helyenként igen kiemelkedő megoldásai. A kézműves gondossággal, de a kor lehetőségei szabta korlátokkal tervezett belső terek, berendezéseikkel, burkolataikkal. A nézőket fogadó és kiszolgáló terek nagyvonalúsága. Már nemcsak a repedezett aszfaltot látom, hanem a városi térbe állított, azt rendező hatalmas épületet is,  a kifejezetten jó és a kevésbé szerethető megoldásaival együtt. Nemcsak a városnak, de az én életemnek is része lett ez az épület.

A házat, ahol lakunk, időnként átrendezzük, átalakítjuk, javítgatjuk, hozzáépítünk, ha úgy érezzük szükségessé vált, jobb lesz tőle. A várost, útjait, tereit és épületeit is így kell kezelnünk. Jól meggondolni, mi mire való, hogyan működik és hogyan működhetne még jobban. Megbecsülni, ami jó, ami érték és nem elvenni, hanem hozzáadni akkor is, ha változtatunk. Közösen, megfontolt döntések alapján haladni előre. Ez lenne a cél.

Tóth Györgyi

Rechnitzer János közgazdász, regionális kutató, városkutató: A rombolva építeni, vagy építve rombolni?

Magamban ezt a színház körül egyre terebélyesedő álperpatvart Lloyd 2-nek hívom. Hiszen városunkban örökön emlegetett téma volt a Lloyd-palota ügye. A helyi legendák szerint az építésével megbontották eleink a csodálatosnak hitt barokk teret, így aztán le kell bontani, el kell onnan tűntetni ezt a szörnyű, ronda épületet. Persze senki sem látta nélküle a helyet, amely vélhetően egy kis unalmas terecske lett volna, tükrözve a közép-európai kisközépvárosok hangulatát. A Lloyd-palota ellenállt, nem hagyta magát, tűrte a szitkokat és az elutasítást, s napjainkra egy modern ellenpont lett – köszönve Rosta Csaba elegáns ráncfelvarrási tervének – , megtalálta végre új funkcióját kívül és belül. Már senki nem akarja elbontani, sőt nagy ellenzők és városi véleményformálók kinn ülnek a teraszain, s kávéjukat kevergetve újabb híreket osztanak meg, most már a városi színházról. A színház épületének is ez legyen a sorsa. Beszéljenek róla – ha nincs más, hasznosabb és fontosabb városfejlesztési téma, bár lenne – a győri polgárok, keressen közben magának az új polgármester barátokat – főleg a majdani bontók és a jövendő építők között –, a lihegők lihegjenek, az építészek meg elbűvölő háromdimenziós műcsodákkal kábítsák a városlakókat, az igaz győri polgárok meg tiltakozzanak. 

Nem rombolva kell építeni, hanem meg kell tartani a múlt lenyomatait, hiszen azokból erő és városfejlesztő energia árad. Ezeket kell az elkövetkező szűkös években aktivizálni a városért, nem pedig monumentális álmokat kergetni, vagy emlék helyet létesítését kezdeményezni, aminek a meg nem határozott fejlesztési forrásai, kimenetele bizonytalan, nem átlátható, nem garantált. A városfejlesztés nem játék, minden beavatkozás a városi szövetbe évtizedekre, sőt száz évre hatások sorozatát indítja el, deformál és persze megújít. Azt hiszem, a színház és ezzel a Belváros radikális átalakítása deformálni fog!  A vizionált bontással súlypontot szűntetnének meg, helyeznének át egy funkció nélküli térbe, aminek nincsenek téralkotó objektumai, csak az üresség és az üresség. Meg a  dicső múlt – jelen rezsim által – feledni szándékozó emlékképei! 

Magam, és azt hiszem egyre többen azt gondoljuk, maradjon ott a színház, ahol van!  Ragyogjanak falain a város  egyedüli európai ragú köztéri képzőművészeti alkotása, Vasarely monumentális faliképei. Nézzék át a szakemberek a felújítás terveit, s mondjanak véleményt, radírozzak le a felesleges, hivalkodó, álpompázatos elemeket – mert vannak bőven – s legyen egy szerény, de megújult színházunk. Amelyben aztán fergeteges darabokat, előadásokat láthasson a győri közönség, mert ne csak épületről beszéljük! Egyre többen azt érezzük ebben a bontás-építés mizériában, hogy többen leplezni kívánják magának a színtársulatnak a működést, a szellemi lenyomatainak – ha vannak – milyenségeit, minőségét. 

Jó lenne látni két-három év múlva a megújult Győri Nemzeti Színházban, hogy a nagyhírű balett társulat újabb annakarenina-i minőségű előadásokkal fogadja a város és a nagyvilágból jött rajongóit. A nagyszínpadon pompázzanak az eleven népszínházi hagyományok, s az új kisszínpad kényelmes székeiben terpeszkedő vájtfülűek meg essenek ámulatba az alternatív előadásoktól.

A Centrál Parkot meg hagyjuk meg New Yorknak! Itt van nekünk a színházhoz 200-200 méterre a Bisinger sétány, meg a Batthyány tér! Újuljanak meg ezek a parkok, hiszen a város szívében ott vannak a csodás zöldfelületek, legyenek azok még szebbek, még győribbek és zöldebbek! Ezt a szívet kell most meggyógyítani, nem rombolva építeni! 

Prof. Dr. Rechnitzer János 
egyetemi tanár, doktori iskolavezető
Széchenyi István Egyetem
Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola

Németh Iván győri építész: Mit bontsunk és mit építsünk 

Dézsi professzor úr polgármesterként izgalmas antréval lépett a nagyérdemű elé; a győri sísánc - színház bontásának és a Városréten új kulturális központ építésének az ötlete azóta is foglalkoztatja a közvéleményt; az Építészfórum felkérése szerint az építész társadalmat is felizgatta.

Mindenekelőtt; magam jónak tartom, ha időnként – akár utópiának ható – szellemi stimulusok késztetnek gondolkodásra, provokálnak vitát, segítenek valóban új minőségű tervek közös megfogalmazásához.

Nem vagyok színházszakértő, nem ismerem a színház tervezett felújításával aktuálisan megoldani szándékozott problémákat, fogalmam sincs sem a költségekről, sem a rendelkezésre álló forrásokról, ezért a vitához a következő kérdéseket teszem föl és válaszolom meg a magam szájíze szerint:  Ha annyi pénz áll rendelkezésre, amit az ötlet feltételez, akkor feltétlenül el kell-e bontani a sísáncot vagy bontsunk mást el? Milyen helyszín lenne alkalmas egy új kulturális központ építésére, bővíthető-e a győri városközpont a Városrét felé?

Ad 1._ 1990 körül futólag Baselban járva meglepődve láttam, hogy az ottani Theater Basel is kábel szerkezetű tetővel van fedve (3. kép), nagyjából kortársa a győrinek (2.kép), 1975-ben adták át, szintén belvárosi fekvésű, még nagyobb kubatúrájú épület. Most, hogy az interneten utána néztem; még nem bontották le, sőt éppen az utóbbi években újítják fel. A talált metszet tanúsága szerint szerencséjére kevésbé vetekedik a templomtoronnyal a várossziluettben, és a közvetlen környezetében sincsenek már nagyon alacsony házak. A közös kábeltető ellenére a beépítési koncepciója nagyon más; jobban része a városi szövetnek nem veszi magát körbe parkoló „oldalkertekkel", pódium „előkerttel" és utcafronton lévő „hátsókerttel". 

Kedvenc képem lett a most felfedezett szerkezetkész állapotot mutató győri fotó, izgalmas téri viszonyokat mutat, vagyis, ha új kulturális központot épít a város akkor sem biztos, hogy el kell bontani a régit; új közösségi funkciók befogadására is alkalmas lehet, akár bronz, tükörüveg és márvány nélkül. 
Itt egy, a színháztömb méretű park szerintem nem szervülne a városszövetben, inkább egy átmeneti hasznosítású, nagy foghíjnak tűnne.

Ha az épület meg is marad, a környezetével mindenképpen kell valamit kezdeni; le kell bontani a „kerítéseket": a parkolókat, árkot és pódiumot, jobban „átjárhatóvá", nemcsak előadásra jövet-menet használhatóvá kéne tenni az épületet.

Nézegetve a várossziluettet és sétálva a színház körül nagyobb bajnak tartom azt a minőségi törést, amit épp a színház háta mögött abbamaradt új főút, új panelházas környezet és a történeti Belváros találkozása okoz. Bontsunk bele a panelházakba! Ezzel kialakulhatna egy új, magas minőségű gyalogos, zöld, (kétirányú) sétány a Baross utca és az Árkád között, ami a Belváros keleti bővítésének potenciálját hordozná magában. (Az ötlet nem új, hasonló Brüsszelben sikeresen valósult meg a Főtér (Grand Place) és az Új utca (Rue Neuve) végi bevásárlóközpontok között. Ha tényleg szükség van még sok új parkolóra építhetünk akár a sétány alá, mint arra másutt is van példa.)

A nagy kérdés csak az, hogy elég nagy-e Győr ehhez. A brüsszeli tengely alig hosszabb, mint 1 km. A győri az Árkád bejáratától a Kispiacig lenne majd 1 km hosszú. Brüsszelben – legnagyobb meglepetésemre – a Wikipédia szerint csak 180.000 laknak, Győrben 135.000. Nem nagy különbség, igaz Brüsszel az Unió, meg egy 1,2 milliós, Győr városnál kisebb területű agglomeráció központja is. Mindenesetre – ha jól emlékszem – a város Árkáddal kötött városrendezési szerződése biztosítja, hogy gyalogosan, biciklivel éjjel-nappal át lehessen járni az Árkád kereszttengelyén.   

Ad 2. _ Eddig elég sikeres volt a talán a Mediawawe-nek is köszönhető stratégia; meglévő, de a Széchenyi tértől még gyalogosan is jól elérhető helyszínek – a Zsinagóga és a többi négy templom Újvárosban, az egyetem és környezete – aktivizálása. Vagyis a Széchenyi tér – Zsinagóga – Egyetem háromszög a győri „aranyháromszög", ebben a volt kekszgyár telke a megfelelő méretű helyszín egy a felvázolt komplexitású kulturális központ elhelyezésére.

Ez persze rossz hír lenne a Rába vagyonkezelőinek, de meglehet jó hír a városnak és talán az egyetemnek egy új művészeti tagozat?

Németh Iván

PS. A sísánc tetejének tömegét semmiképpen se növeljük, engem nézőként nem zavar a ferde zsinórpadlás.

Dr. Nagy Miklós, szülész-nőgyógyász, műgyűjtő, fotográfus

Nem vagyok építész, hanem orvos. És eredetileg győri sem. Ám 38 éve élek Győrben és van véleményem. Amikor ideköltöztem, kb. ötven méterre laktam az akkor még új színház épülete melletti panelházban. Fogalmam sincs, milyen lehetett az a hely – beleértve a környéket is, ahol most a tízemeletesek is állnak – a színház megépülése előtt. Pár éve volt egy fotókiállításom az Ispita épületében, a Rómer Flóris Múzeumban, ahol a győri és más helyről származó kapulemezek sokfélesége volt a fő téma. Akkor is azon bosszankodtam, hogy már nem rekonstruálhatom az eredeti helyszíneknek a témába illő képét. 

Az azonban biztos, hogy a színház épülete elsőként nem nagyon tetszett, véleményem egyezett sok budapesti képzőművész barátom véleményével. Aztán megszoktam. Mint ahogy a pestieknek sem tetszett a várbeli Hilton, most meg nem is tudnák elképzelni a helyet nélküle. Ez lesz a sorsa a Dunakapu téri parkolóháznak is. Nekem bejön. Harminc év múlva majd mindenki azt fogja mondani, hogy odaillik. Nem lehet ugyanis mindig visszamenni egy város múltjába és ugyanolyan stílusú dolgokat építeni, mint egykoron. Mert akkor anakronisztikus giccsek képződnének. Ahogy a pesti Hősök terén álló hadvezérek stílusa akkoriban méltó volt, beleilleszkedett a város és a szobrászat evolúciójának a sodrába, manapság azt utánozni borzasztó. Ahogy pl. borzalom a Baross út elején álló – léptékben is hibás – Baross szobor, ama „hősöktere-i" stílust gyenge színvonalon utánzó szörnyűség lett belőle. Győrben van ilyen, nem is egy. Tudomásul illik venni, hogy a világ változik, benne az építészet, szobrászat, festészet is. Nem kortárs mű az, ami ezt figyelmen kívül hagyja. Hiába ma élő alkotó az, aki azt a szobrot „megszoborta", attól az még se nem kortárs, se nem művészet. Ha mindenki a múlthoz ragaszkodna mint etalonhoz, akkor még mindig az egyiptomi féloldalas-vállas emberalakokat kéne rajzolni... A festészet sem arról szól, hogy daliás hadvezéreket örökítsenek meg, mert arra ott van a fotó, ami szintén változott már és neki sem célja azóta csupán az ábrázolás. 

Tehát vissza a színházhoz! Ott tartottam, hogy csúnyának láttam az épületet egykor. Mára azonban befogadottá vált. A helye is jó. A színházba járók nagy része gyalog megy oda, hisz a belvárosban lakik. Aki meg nem, az könnyedén parkol a környező, közeli parkolóházakban. Mindenki említi a Vasarely burkolatot a homlokzaton és a belső térben lévő hatalmas Szász Endre faliképet. Ezekért is kár lenne. A belső tér tulajdonságai egyedülállóak, itt utalok Bombicz Barbara táncművésznek, a Győri Balett alapító és örökös tagjának a levelére, aki a színpadnyílás és színpadtechnika különlegességére hívta fel a figyelmet. (1). Csak elhatározás kérdése, hogy az épület előtti teret ténylegesen megszépítsük például szabadtéri események megrendezésére. Az oldalánál éttermek, kiülő helyek vannak. Ha eltűnne a színház, a helyén lévő terület túl kicsi parknak, habár fák és zöldfelület még nagyon elkelne a városban. 

A város térhasználata kapcsán egy másik fontos helyszín jut az eszembe: amikor külföldi vendégeim jönnek látogatóba, nem értik, hogy miért nincs jobban kihasználva egyedülálló adottságunk, a sok vízpart. Ott lehetne nagy mozgalmasságokat, vacsorázó és kiülő helyeket kialakítani, úgy ahogy például Koppenhágában tették. Láttam a várost, őrületes. Nem tudom mennyire közismert, hogy 15-20 éve létezett egy elképzelés, mely az olajgyár helyén kortárs múzeum, balett- és zenei intézet létrehozását vetette fel. Arra épült a gondolat, hogy az egyetem és kollégiumának tízezernyi hallgatója könnyen odajárhatott volna, másrészt a Győr-újvárosi szociális város-rehabilitáció során megújult utcákban kialakult volna egy hihetetlen kulturális centrum. A Kossuth utca barokk és copf stílusban épült házainak környéke lehetett volna egy „mini Szentendre", cukrászdákkal, galériákkal etc., (persze az ott lakók méltó elhelyezésével máshol... )  és a rekonstruált vízpartokkal egyesülő, elképesztő és egyedülálló szellemiségű hely jött volna úgy létre. 

Szívem szakad, hogy ez az elképzelés mindörökre ellehetetlenült. Helyére a 2017-ben Győrben megrendezett Ifjúsági Olimpiára „olimpia falu" készült el, két heti efemer dicsőség kedvéért, amelyre a kutya sem emlékszik már. A sűrű beépítés azóta lakóparkként  funkcionál: a hely el lett rontva, a koncepciónak annyi. Gáti Oszkár Menház Színpada évekig üzemelt Újvárosban e területhez közel, a belvárostól sétatávolságra. Mióta ott ellehetetlenült és kikerült Pannonhalmára, haldoklik. Ehhez hasonlóan az Árkád mögötti rész is kiesne a belváros életéből, és félő, hogy nem tudná olyan komplexen összefogni a funkciókat, mint a meg nem valósult olajgyári terv. Persze én lennék az első, aki örülne, ha ott mégis nyüzsgő élet alakulhatna ki. De sajnos ezt kétlem.

(1) „Mutasson nekem valaki még egy színházat, amelyben mindez egyszerre megvan: olyat, amelynek 14 méter széles a színpadnyílása. Hátrafelé annyira mély, hogy innen is lehet a háttérfüggöny operafóliájára vetíteni. Jobbra és balra is van oldalszínpada, ahol kész, színpad méretű díszletek várakozhatnak, és mindemellett marad hely a kulisszákban." Bombicz Barbara táncművész, a Győri Balett alapító és örökös tagja 

Dr. Nagy Miklós

Cseh András építész: Ráadás

Gyerekkoromban a kultúra misztikus, központi fellegvára, ahova ugyanúgy utazni kell, mint Budapestre, ahol nemcsak a nézőtér meredek domboldala szédítő, de a szétnyíló vasfüggöny élén egyensúlyozó színész, az előcsarnok teraszos műveltsége és a büfé előtt kígyózó ezerfejű, kétezerlábú, éhes-szomjas, de leginkább izgatottan beszélgető közös lényünk is, aki alig várja hogy visszasüppedjen a plüssbe, ahol bele kell aludni egy picit, mert nagyszínházban ébredni olyan, mintha a legszebb álomba ébrednénk bele. És így világméretű, még a McDonald’s-nál is fontosabb, hiszen oda csak utána megyünk.

Középiskolásként a Bűn és bűnhődés mindent elnyelő kortárs fekete doboz díszlete, ahol csak egy ágy van és a mélység, ami azért érthetetlen és vonzó, mert alig egy hete még tvisztelni invitáltak ugyanezekre a pallókra a vastaps közben, de csak a balettos testvérosztályunk miatt, akikkel be lehet lógni az összes előadásra, csak nem szabad kiöltözni, mert akkor lebuknék, hogy én nem vagyok művész, és akkor a többi terembe és a színészbüfébe se jutok be, ahol pedig olyan ívekben találkoznak emberek, ami történelemnyi táncot értelmez és hasznosít. És így még reménytelenebb szerelmesnek lenni a legszebb mellékszereplőbe.

A világjárásból visszatérve sem kopott meg, sőt, nem is értem, hogy ilyen erős arccal hogyan lehet ennyire szolgálatkész, ugyanúgy védelmezve a rossz előadásokat is az időjáráson túl a mindennapok nehézségétől, amikre legfeljebb kilátni lehet, de be nem látszanak, mert itt mindig ünnep van és meleg, akkor is, ha ki kell menni a fagyba és sima lépcsőházi lépcsőházban várakozni a legnagyobb tektonikus mozgásokat hozó helyzetekre, hiszen azokkal az írókkal is itt lehet a Könyvhéten beszélgetni, akikkel legjobban talál a szó, ami ilyenkor belakja a legkisebb zugokat is, és házat foglalunk, csak lehetne gyakrabban vagy a színháznak foglalni minket tovább. És így dobban néha falain túlra a városnak ez a szíve, hogy keringesse, keringőztesse a vért győrnyi terei és lakói művész vénáiban.

A gyermeki kézben súlyos függöny redőin edzett szemekben tovább szövődnek az építészként könnyebben kitapintható zseniális szálak, mint a kábelszövet vagy az azt horgonyzó lebegő betontömeg, persze kibuknak esetlenségei is, és már értem, hogy a belsőépítész miért pengézte ki azt a pillért a tervből, és így újra mellém ül, helyén hagyja reflektorfényét a történet, amiben mindenki vegye fel szerepét, hogy leterítsük egymásra alapozást adó rétegeinket, elképzelni és elképzeltetni, kifürkészni és megélni az összes apró és nagy jelenetet, jelentést, jelenlétet, nem engedni kiragadni díszletként se múltnak, se jelennek, se jövőnek, hanem evolúciójában alkotó részesei lenni, ami a teremtéssel kezdődött talán. És így vastaps helyett izgatottan suttogva eljutni kulisszatitkokon túl, a mindennapi színpadi csodát életre hívni saját bőrében, hogy továbbírjuk és -játsszuk ezt a természetté átélt cselekményt.

Cseh András

Kuslits Tibor építész: Múlt és jelen

A győri színház léte/eltűnése tárgyában az elmúlt hetekben megszólaltak a város hiteles és tekintélyes véleményvezérei, pro és kontra ismertették olykor érzelmekkel mélyen átfűtött álláspontjukat. Az ő párbeszédükbe nem beleavatkozva apró hozzátétel szeretne lenni e néhány mondat.

Az én neveltetésem a múlt század második felében alapvetően marxista szellemű volt: én a különösben, az egyedi esetekben az általánosat látom meg.

A Győri Nemzeti Színház 1978-ban elkészült épülete megmaradása, vagy elpusztítása kérdésében én a múltunkhoz fűződő viszony alapvető tisztázatlanságát fedezem fel.

Mit gondoljunk a városról? Az egy korszerű technológiákkal, a környezet legkisebb sérelmével üzemeltetett működési egység? Egy arányos belső mozgásokat lehetővé tevő struktúra? Egy vonzó hely idegenek számára? Bizonyára mindezek. 

De szempontunkból a város az az azon a helyen élőknek, az ő arasznyi létük lenyomatainak a sorozata, ilyen módon a mindekor ott élőket őseikhez fűző tárgyiasult emléke, manifesztuma. Amikor az utókor ezekből a materializálódott emlékekből valamit nyomtalanul megsemmisít, egyben a valaha ott élt ősei egy körét, egy körének egykori létét törli az emlékezetből, teszi életüket meg nem történté.

Építészeti értelemben történelmet hamisít.

Az egymásra következő generációk hátrahagyott, épített emlékei arról tudósítanak, mit tekintett az egyes korok embere szépnek, mit csúnyának, mint fontosnak, mit lényegtelennek, milyen eszmékért, ideálokér lelkesedett, milyen illúziók rabja volt, miben találta meg boldogságát, miben félelmeit, kudarcait, miben állnak sikerei és esendőségei. Utóbbiak épp oly fontosak, mint előbbiek, mert emberszerűek és tanulságosak. Letűnt világok emlékeinek őrzése azért varázsos, mert általa a velünk élő generációnál egy sokkal bővebb és gazdagabb közösség tagjának tudhatjuk magunkat. Letűnt generációk tagjait érezhetjük magunk mellett és sokkal többet érthetünk világunkból.

Az épített környezetben azonban lehetetlen az állandóság. Az ember alkotta világ anyagában folyamatosan és törvényszerűen erodálódik. Ebből a szempontból a műemlékvédelem akár képtelen vállalkozásnak is tűnhet, amennyiben konzerválni törekszik letűnt világokat, bár a kulturális információt hordozó matéria állapota hosszú távon fenntarthatatlan. Alois Riegl – mily kellemetlen – egyenesen a műemlék életciklusáról, és elkerülhetetlen pusztulásáról értekezik.

És ott az erkölcsi avulás. Korok vezéreszméinek törvényszerű hiteltelenedése. Minden kor, minden generáció eszméi, világlátása és ezeket tükröző, maga alkotta környezete csak a megelőző kor eszméinek, szemléletének meghaladásaként értelmezhető.

Ráadásul még a változatlanság is újraértelmeződik, mikor a szemlélő személye változik meg. Komoly műemlékes illúzió, hogy egy új kor embere – sajátos, új élményekkel, friss tudással és megújult szemléletével – egy letűnt kor emlékében ugyanazt látja, mint a mű egykori alkotója és annak kortársai. Paestumban, a Poszeidon templom szikrázó fehér kövei közt a szelfiző ifjúság nem ugyanazt látja, mint a sokistenhívő kortárs a telített színekkel telefestett, szent helyben, az istenek tanyájában.

A múlt emlékei csak átértelmezve, újjászületve élhetnek tovább. 

Párizs képét Haussmann báró alapjaiban forgatta fel, változtatta meg, adott máig ható, gyökeresen új megjelenést, de benne az olyan helyek, mint a Place des Vosges, mely a középkori város külterületén lovagi játékok (II. Henry halálának) színtere volt, majd a 17. században királyi térré kiépítve ma is – tipikus reneszánsz arculatú, négyzetes térként - integráns része a történeti városmag teljesen átértelmezett szövetének. Egy új Párizsba ízesülve ma is szövevényes történeteket mesél el Párizs és lakói régmúltba visszanyúló történetéből.

Alapvetően elhibázott az a világlátás, mely a városban olyanfajta entitást lát, melyet a csak homogén kompozíciós rendszerekben értéket tételezve „rendbe kell tenni". „Ki kell takarítani". (Lásd még: Települési Arculati Kézikönyv) Az elmúlt korok emlékeinek felemelése, átértelmezése, kreatív újjáteremtése olykor zaklatott, talán kusza, ugyanakkor hallatlan izgalmas, váratlanságokkal teli, életszerű, különös, az elmúlt generációk létét visszaidéző világot teremt.

A városépítés által nem a turisztikai programfüzeteknek kell hatékonyabbá válniuk, hanem a város lakóinak kell érezniük, hogy egy hosszú és fordulatos történet szereplői, akiket a múlthoz fűződő sokszínű viszonyuk tesz gazdaggá.  Még ha az a múlt adott esetben a huszadik század hetvenes éveit jelenti is. 

Mert hogy a múlt teljességében a mienk.

Sopron, 2020. június 9.

Kuslits Tibor

Kuslits Tibor építész hozzászólásával június 12-én egészítettük ki az eredeti cikket - a szerk.

 

Szerk: Somogyi Krisztina