„A közeg nagyon fontos”

Vannak kiemelt közberuházások. Ezek számomra minden esetben az építészet zászlóshajói kellene hogy legyenek. Ez kéne igazán az építészet ünnepe legyen. Egy-egy ilyen feladat során a mai építészgondolkodásnak a legjava kellene hogy a felszínre jöjjön.
Beszélgetés Skardelli György építésszel az N&n galériában rendezett kiállítása kapcsán.
Kiszely Márta és Vargha Mihály interjúja

Építészfórum: Az N&n galériában november 3-ig nyitva tartó kiállítása kapcsán ültünk le beszélgetni Skardelli Györggyel, a KÖZTI Zrt. stúdióvezető tervezőjével. Akkor talán kezdjük is ezzel, milyen jelentősége van/lehet egy építész pályafutásában az alkotói kiállításoknak?

ÉF: Ha jól értem, akkor az Ön művei által egy közösség is reprezentálódik a kiállításon.

S. Gy.: Bár ezek kivétel nélkül az én műveim, de a stúdió minden tagja részese valamilyen módon a kiállított munkáknak. Mondhatjuk, hogy ez a Skardelli stúdió kiállítása. Az egyébként természetes, hogy minden tervlapon mindenki fel van tüntetve, mert az járja, hogy a háttérben dolgozók is részesüljenek az ünnepből, már ha ezt tekinthetjük ünnepnek, a mi stúdiónk életében mindenképpen az.

ÉF: És mi a kiállítás üzenete? Van valami, amire ki akarta hegyezni?

S. Gy.: Úgy tekintem, hogy ez egy embernek szakmai szempontból a teljesen kendőzetlen megjelenése. Egész egyszerűen arról szól, hogy ahonnan én elindultam, egy adott családi közegből, egy adott iskolai közösségből és egy adott cégi háttér mellett – ami az első és remélem utolsó munkahelyem lesz –, abból ez sikeredett. Egy sok év alatt bejárt utat mutat be, egy nagy múltú, veretes cég nagyon izgalmas, a régi és az új gazdasági működési rendszerben való talpon maradásának egy embernyi, egy stúdiónyi fragmentumát. Nem lesz ez kiírva sehová, de itt egyetlen pontnyi megalkuvás sincs – ami nekem belül jó érzés, a külsősöknek meg csak remélni tudom, hogy átjön a végterméken keresztül.

ÉF: Valóban, a kiállítás egy ünnepi lehetőség és ennek kapcsán gondolom, hogy fontos lenne végigjárni azokat a terepeket, helyszíneket, ahol az építészet ügye manapság Magyarországon nyilvánosságot kap. Mi erről a véleménye? Kiindulhatunk az N&n galériából, hogy az milyen nyilvánosságot ad az építészetnek és az ahhoz kapcsolódó területeknek, de ennél tovább is mehetünk. Mit tart fontosnak, milyen jó példákat látott? Mi lenne az az irány, amerre ma azoknak, akik felelősek és tehetnek az ügyben, lépniük kellene ahhoz, hogy az építészet valóban reprezentálódjék?

ÉF: Hol a hiba? Tudna példát mondani?

S. Gy.: Azt gondoltam, hogy 1989 után a minőségelvű kiválasztódás majd sokkal kézzelfoghatóbbá, természetesebbé válik. Az a legnagyobb bajom, hogy a peremfeltételek nem mindig megfelelőek. Valami mindig becsúszik, valamitől kicsit torzul a helyzet, ami erősen befolyásolja, hogy a lehetőség szerinti legjobb jöjjön ki belőle. Jónéhány jelentős középület így épült meg, de hibás az általánosítás, vannak jó példák is. Itt volt a Budapest szíve pályázat, ahol csak előminősített (vajon miért?) cégek vehettek részt. Hogy én miért nem vettem részt? Mert el voltam foglalva egy munkával a minősítés fázisában, és azt gondoltam, hogy ha a Közti beadja a minősítését, akkor minden rendben van, de nem volt rendben minden, mert hiába adta be a Közti a minősítését, az csupán az azt beadó kollégám számára volt érvényes, nem a cég összes vezető tervezője számára. Az én figyelmetlenségem volt, de lehet, hogy mások is elkövették ezt a hibát, amely szerintem egy feleslegesen beépített adminisztratív szűrőből fakadó hiba volt. Így a Köztiből csak egy valaki tudott elindulni, aki egyébként nagyon szép pályázatot adott be, én azonban lecsúsztam róla, holott egy ilyen kaland az embernek nagyon jót tesz, a mindenki számára nyitott lehetőség pedig magának az ügynek lett volna hasznos.

ÉF: Mi a pályázatok szerepe?

S. Gy.: Egyértelműen az épített környezet színvonalának az emelése, a "legjobb megoldás" nyilvános úton történő megkeresése, egyfajta tervezői kiválasztódás segítése, iskolák, irányzatok létrejöttének támogatása, kapcsolat kiépítés a társadalom és az építészek, építtetők között. Jónéhány munkámat pályázatok útján nyertem el, de eddig egyetlen pályázatot sem bántam meg, még azokat sem, amelyekből végül is semmi sem lett. Nem mondom, voltak pillanatnyi csalódások az életemben, de ezt az ember tudomásul veszi. Amikor például a Nemzeti Színház meghívásos pályázatát készítettem – vállalva a kockázatot – az elvárt helyszín helyett beraktam a Dunára, a tervezésre kijelölt környezet méltó pontjára, mert azt gondoltam, hogy a téma igazán megérdemli ezt a kiemelt kezelést. Az eredményhirdetéskor persze bosszús voltam, de csak azon az egy napon, másnap már nem. Fájt, hogy ennyire nem tudunk kilépni a saját árnyékunkból, bár közben tudtam, hogy halvány esély sincs a kiírás megsértése miatt. Igazán akkor fájt, amikor évekkel később Sevillában megláttam Calatrava mesterséges vízmedencéjében lerakott hasonló épületét. Kisebb volt, meg azért más is, a magjában egy háromdimenziós mozival. Ott álltam és annyira fájt a szívem, hogy gyakorlatilag teljesen hasonló szellemiségű épületet valósíthattunk volna meg évekkel korábban, ráadásul az ország életében meghatározó szerepet játszó Dunában, és a nemzet színházát, Budapest és a kultúra szempontjából mindenképpen egy jelentős jelképként.

ÉF: Visszakanyarodva eredeti témánkhoz: milyen nyilvánossági lehetőségei, fórumai vannak ma az építészeknek, az építészetnek?

S. Gy.: Rendkívül fontosnak tartanék minden stációt nyilvánossá tenni a kiemelt épületek esetében. A rendszeres megjelenés több szempontból is fontos lehet. Az emberek tudnák, hogy mi készül közvetlen és tágabb környezetükben, magukénak érezhetnék ami a városban épül, az építészet a közbeszéd tárgya lehetne, és nem csak akkor, amikor egy késztermék előtt ott állnak elégedetten, vagy elkeseredve, hogy már megint nem figyeltünk eléggé. Több megrendelő igényli és tesz is ezért a nyilvánosságért. Ha igényes épületet terveztet, nem azért teszi, hogy eldugja, számára üzletileg is fontos tényező a nyilvánosság. Akár az első, a tulajdonos számára elkészített vázlattól kezdve érdekes lehet egy épület fejlődése. Az én gyakorlatomban ilyen volt az Aréna és a most készülő Baross tér irodaház is. Nagyon fontosak a nem kifejezetten szakmai fórumok. Ilyenek például a napi vagy heti újságok. Például a Kálvin tér tervezése sok fórumon megjelent, szakmai fórumokon. De az egyik legfontosabb mégis az volt, amikor a Pesti Estben egy oldalon megjelent, mert a Pesti Estet sokan kézbe veszik. Egészen egyszerűen: el kell juttatnunk a készülő terveket az emberekhez, ki kell törni a szakmai elefántcsonttoronyból, hogy akadjon bele az emberek szeme az életüket befolyásoló dolgokba. Abban hiába bízunk, hogy rákattintanak a szakmai oldalakra, megveszik a szakmai újságokat, ez önámítás. Az emberek hétköznapi létének kell szerves része legyen a környezetük alakulása. Ha például Duna-parton készül egy épület, aminek közfunkciója van és közpénzből épül (még ha privát tőke bevonásával akkor is), akkor hogyan lehet az, hogy még szakmai nyilvánosságot sem kapnak a benyújtott pályázatok a döntés meghozatala előtt. Írtam a főpolgármesternek, az akkori kultuszminiszernek, a főépítésznek, mindenkinek, akiről úgy éreztem, hogy beleszólása lehet a dolgok folyásába, de falakba ütköztem. Ez számomra elfogadhatatlan rejtély és egy társadalmi jelentőséggel bíró építészet esetében a nagyközönség számára is az kell legyen.

ÉF: Milyen lenne az ideális nyilvánosság? Ha egy ilyen helyzetet képzelünk el, egy pályázatot négy-öt-tíz pályaművel, makettekkel, hogy képzeli ennek a valódi dialógusát?

S. Gy.: Egész egyszerűen. Ha van egy egyértelmű, határozott elvárás a közösségi épületek tervezésének színvonalát tekintve, ha megvannak Budapestnek a kiszemelt pontjai (ezeket szabályozási tervben rögzíteném, s hellyel-közzel már rögzítve is vannak), ahol – egyébként teljesen mindegy, hogy köz- vagy privát befektetésből – építünk, ezeken a helyeken, ezekben az esetekben kötelező kell legyen a tervpályázat meghirdetése. Ezt szakmai és nem szakmai fórumokon nyilvánossá tenném: például bemondanák a TV híradóban, hogy itt meg itt épül ez meg ez, a tervek kiállítása itt lesz; csinálhatnának egy interjút a felelős várospolitikussal – persze ehhez óhatatlanul is kötődnek már politikai szándékok, amiben egyébként semmi kivetnivalót nem találok. Azt hogy mi épüljön meg, azt nyilvánvalóan csak egy szakmai közeg tudja megítélni. Én a legmagasabb szakmai közegre gondolnék, ami az adott esetben az illetékes tervzsűri. A másik pedig a teljes közösség előtt való bemutató. Nincs olyan sok ilyen beruházásunk, ezeket én igenis bemutatnám a nagyközönség előtt is: hogy legyen fórumuk, hogy legyen véleményük, s azt artikulálják is.

ÉF: Tud ebben a média segíteni? Miben áll a szerepe?

S. Gy.: Hihetetlen sokat tud segíteni. Gyakorlatilag, ami nincs benne a médiában, ami nem jelenik meg a különböző médiumokban, az olyan mintha nem is lenne. Épp azt mondom, hogy a szakmai médiumok mellett minden egyéb információs csatorna is fontos, fontos a fővárosiaknak, de fontos az építészeknek is. Az emberekhez el kell jusson az információ. Ha nem, akkor már csak a kész terméket kapják, örömükre vagy bánatukra. Az, hogy a szakmai fórumokon megjelenjenek a megépült vagy éppen készülő épületek, az nagyon fontos, de valójában csak a szakmának szól.

ÉF: Mik a mai magyar építészet legégetőbb kérdései, amit valóban a nyilvánosság előtt kellene megbeszélni? Ez az egyik, a pályázatok és a nagy közberuházások nyilvánosságának a kérdése, ami kétség kívül növelné az embereknek azt az érzetét, hogy ez az ő városuk és az ő országuk, és ez hosszú távon leírhatatlanul fontos, ezt nem kell külön megmagyarázni, de van-e más?

S. Gy.: Budapestről kicsit összetettebb véleményem van. Budapest helyzetét olyan értelemben áldatlannak tartom, hogy a huszonhárom kerület mellett a huszonnegyedik maga a főváros. Ezt egész egyszerűen nem tud működni – sokan meg fognak haragudni azért, amit erről gondolok, de – másképp nem tudom elképzelni a belső kapcsolatrendszert, csak egyfajta józan hierarchiában. Meg kell nézni, hogy a háború előtt hogy volt. Akkor volt egy központi önkormányzat és az irányította a főváros életét. Csak úgy lehet egy városban létrehozni egy jól működő együttest, ha van egy egészséges kapcsolati rendszer benne. Mert igenis vannak olyan döntések, amik túlmutatnak a kerületi határokon. A kerületek sokszor mesterségesen meghúzott határok mentén csatlakoznak egymáshoz, de közben a fővárosnak szembe kellene néznie irgalmatlan sok problémával, amelyek nem veszik tudomásul ezeket a határokat. Szembe kellene néznie például a közlekedés számos kérdésével: tömegközlekedés, gépjárműközlekedés, parkolás, gyalogos és biciklis közlekedés, és ezeket a kerülethatárokon túlmutató, a teljes városra vonatkozó tervekben kellene lefektetni. Ugyanez vonatkozik a zöld területi stratégiára, összefüggésben a levegőszennyezéssel, a Dunához való viszonyunkra, a magasházakra, a lakótelepekre, a lokális városközpontokra, a régi épülettömbök, a történelmi városszövet kezelésére. A zsidónegyed kérdése reflektorfénybe került, de amit a zsidónegyeddel tesznek, azt megtörténik más kerületekben is, a probléma áthúzódik a kerülethatárokon más városrészekre is. Ezért kellen jövőkép megcélzó alapelveket kidolgozni, várostervező, művészettörténész, gazdasági szakember, szociológus, környezetvédő, várospolitikus és építész bevonásával, amely eredménye egy valóságos, mértékadó budapesti építésügyi szabályzat lenne. Amikor ez megvan és a fő elvek világosak, akkor a megvalósítást odaadnám a kerületeknek, hogy a kerület sajátosságait figyelembe vevő helyi építési törvényekkel tegyék lehetővé az összvárosi elveket betartó építési folyamatot. Ők kössék meg a különböző alkujukat a megrendelőkkel. Természetesen a hierarchia tetején megfogalmazott szabályok szerint, ez alól nem lehetne semmilyen kibúvót találni. Ha egy befektető látja, hogy teljesen tiszták a játékszabályok, és mással is betartatják, akkor ő is e tiszta játékszabályok szerint játszik, a szerint készíti el az üzleti terveit.

ÉF: A várostervezés az, amit a legfontosabb, legégetőbb problémának lát Budapest építészetét illetően?

S.GY.: A városról ki kellene alakítanunk egy komplex víziót, és ebben a közlekedéstől kezdve a szociológiai kérdéseken át a zöldterületekig minden benne van. Egy ilyen vízióra mindenképpen szükség van. Teljesen mindegy, hogy egy világkiállításra fűzzük fel vagy egy olimpiára vagy egyszerűen csak a jövőbe látó józan eszünkre. Megfullad a város. A közlekedést említem, mert azt mindenki megérti, megérzi nap mint nap. Azt könnyen kimondhatjuk, hogy ne engedjük be az autókat a belvárosba, de ha nem teremtjük meg a koncentrált parkolás és az ehhez kapcsolódó tömegközlekedés feltételeit, akkor ez csak szlogen marad, a város meg fog halni. Egy komplex városképet kellene kialakítanunk, ami nem olyan egyszerű. Ehhez én meghívnám a már említett szakemberek, szakpolitikusok sorát. Nagyon nagy szükség volna erre a vízióra - ami egyébként hellyel-közzel már megfogalmazódott számos tervben. De a megfogalmazás módja nem eléggé populáris, nem egyértelmű, talán nem közérthető, közvetíthető, behajtható, érvényesíthető. Ha valami le van írva, akár több száz oldalon, mire az ember az elejétől a végégig ér, belefárad, nem látja át. Én ezt úgy tudnám elképzelni, hogy a problémák jól prezentálható térképek formájában öltenének testet a szükséges értelmező szöveges anyaggal, így egész Budapest könnyen áttekinthető lenne mindenki számára. Jó lenne feltámasztani a fővárosi makettet, de készüljenek a fő fejlesztési területekre a kerületekben is makettek, rakjuk bele abba az új épületeket, szembesüljünk a telekről telekre haladó fejlesztés összképre vonatkozó hatásával, a vízió városképi érvényesüléséről. Ne csak önmagában nézzük, hogy egy épület mit tud, hanem hogy a másokkal való viszonya is érdekes, lássuk a városépítési tendenciát ezekben az fejlesztésekben. Próbáljuk ezek alapján koordinálni, kézben tartani a városkarakternek az alakítását.
Nem véletlen egyébként, hogy az egykor abszolút spekulatív szándékkal megépített historikus városszövet mára érték lett. Azért az, mert nagyon nagy felületen egységes városi szövetet hozott létre, minden hibájával együtt. Most lassan tönkremegy az egész, nincs komplexen összerakott elképzelés a hatalmas szövet kezelésére, eladtuk a lakásokat, a házakat, ráterhelve lakóközösségekre, amelyek nem bírják a felújítani azokat, összvárosi szempontból meg nem is tudják kezelni a problémát. A hatás marad meg számukra, nem lehet parkolni, az utcák, járdák tele vannak a parkoló gépkocsikkal és minden esik szét, lassan lakhatatlan városrészek jönnek létre, beindul a szlőmősődés. Ezen is el lehet gondolkodni. Nemcsak építészeti oldala van ezeknek a kérdéseknek, sőt az építészet csak egyfajta oldala mindennek.

Az interjút Kiszely Márta és Vargha Mihály készítette.