A tér szabadsága – Interjú Maruša Zoreccel, a szlovén Arrea építésziroda alapítójával

Maruša Zorec szlovén építész és az általa vezetett Arrea stúdió projektjei a szlovén és nemzetközi színtéren is elismertek. Portfóliójuk fókuszában kis és közepes léptékű épületek átalakítása, felújítása, bővítése áll: munkáik szoros kapcsolatban állnak környezetük történeti, földrajzi és kulturális kontextusával. Kiemelt jelentőségű beavatkozásaik közé tartozik Jože Plečnik egykori ljubljanai lakóházának múzeummá és közösségi térré alakítása, illetve a kelet-szlovén történelmi kisváros, Ormož helytörténeti múzeuma és zeneiskolája. Volčji Potok-i arborétumi fogadóépületüket 2019-ben Mies van der Rohe-díjra jelölték, a spanyol KAL A stúdióval közös Bohinjska Bistrica-i óvoda a 2023-as Piranesi-díj dicséretében részesült.

 

Érsek Máté: A többek között a Bevk Perović, dekleva gregorič, OFIS, s persze az Arrea irodák nevével fémjelzett kortárs szlovén építészet széles körben ismert és elismert. Véleménye szerint mi tette lehetővé e stúdiók nemzetközi sikerét?

Maruša Zorec: Úgy vélem, generációnk azt az 1990-es években kibontakozott irányt követte, amely függetleníteni igyekezte magát a posztmoderntől. Ekkortájt sokan kezdtünk el foglalkozni örökségünk tanulmányozásával: elsőként a Plečnik utáni modernisták, Edvard Ravnikar és tanítványainak életművével. Ravnikar házai a ’90-es években veszélybe kerültek: egy részüket lebontották, másokat átalakítottak; elkezdtük elveszíteni őket, így fokozatosan építésük időszakára terelődött a figyelmünk. Összeállítottam egy monográfiát Ravnikar egyik tanítványáról, Oton Jugovecről, s az ehhez szükséges kutatás nyomán olyan ismeretekkel gazdagodtam, amelyeket az egyetemen nem tanítottak nekünk.

Ravnikar tanítványaival kezdtük tehát, majd visszaléptünk Ravnikarhoz, s végül az ő mesteréhez, Jože Plečnikhez. Eközben a Plečnik iránti általános érdeklődés is nőttön nőtt. Új rétegeit fedeztük fel a munkásságának, a művészettörténészi tudáson túl megértettük, miképpen szervezte a tereket, és kezelte azok különféle rétegeit. Arra törekedtünk, hogy munkáinkat az elődök felfogásának ismeretében, az általuk is meghatározott történeti előzményekből eredeztessük, s léptéküket, anyagaikat, formanyelvüket a helyi adottságokhoz igazítsuk. Ravnikar határozottan modernista építész volt, mégis rendkívül érzékenyen kezelte az anyagokat és a kontextussal megvalósított párbeszédet – érzékenyebben, mint Le Corbusier, akinél néhány évig dolgozott. Nekünk is ugyanez a célunk: erősebb kapcsolatot létrehozni az adott hellyel, mint ami a kortárs nemzetközi trendekre jellemző.

ÉM: Kenneth Frampton megfogalmazásában a kritikai regionalizmus egyfajta építészeti, kulturális ellenállás a globalizációval szemben. Mi a véleménye erről a meghatározásról? Tudatosan regionalista építésznek vallja magát?

MZ: Nem igazán tetszenek a globalizáció hatásai, nem is hiszek abban, hogy jó irányban változtatja meg a világunkat. Persze e folyamatok feltárhatnak új lehetőségeket, de sokszor inkább eltüntetnek olyan értékeket, amelyek minden országban egyediek, különlegesek. Erősen kötődöm az identitásunkhoz. Nem mondanám magamat regionalistának, mert sosem gondolkozom ilyesmiről. Kicsit különbözöm a többi kortárs építésztől: sokan közülük külföldön (is) tanultak. Bevk Perović-ék például Hollandiában a Berlagén, Dekleva Gregoričék az angliai AA-n. Én nem: az egyetem után rögtön elkezdtem dolgozni egy, az 1980-as években népszerű építésznél, akinek a stílusa a modernizmus felé hajlott. A posztmodern időszakban alkotott, mégis nagy hangsúlyt helyezett a kontextusra, a koncepciók és a térszervezés értelmében is. Ő volt Vojteh Ravnikar, akit tanáromnak, mesteremnek tekintek. A tér és az ötlet érdekelte, engem a környezet foglalkoztat, illetve az anyagszerűség és a részletek – nem csak a koncepciók szintjén.

ÉM: Hogyan határozza meg a különböző, egymást fedő történeti rétegek értékét, miképpen lehet eldönteni, hogy mikor melyiket érdemes megtartani és bemutatni?

MZ: Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mi a módszerem. Nincs ilyen – csak hagyom, hogy a tér meglepjen és magával ragadjon. Persze sok múlik az épületek védettségén is. A Plečnik-ház például országos védelem alatt álló műemlék, így szinte semmit nem tudtunk megváltoztatni rajta. Az ormoži helytörténeti múzeum és iskola eredeti épületrésze helyi védettségű volt, vagyis kevésbé minősült értékesnek. A hatósági minősítés, vagyis az intézmények által meghatározott jelentőség az első vélemény-tényező, emellett én is elvégzem a saját értékelésemet. A harmadik tényező a funkció: hogyan tud és fog működni a megújított épület? Szoborként tekintünk rá, amelyen elég az esztétikai beavatkozás, vagy új követelményeket is teljesítenie kell az új életéhez?

Ezek a szempontok többnyire meghatározzák az irányt az átalakításoknál. A Plečnik-házban a felújítás előtt lakók éltek, így minden helyiség között ajtó volt. Azonban egy múzeumban, amely az épület új funkciójává vált, fontos a szabad mozgás, az embereknek akadálytalanul kell tudni közlekedni a terekben. Ezért néhány ajtót megszüntettünk, néhányat pedig tolóajtóvá alakítottunk. Lépésről lépésre egyre több módosítás vált lehetővé, és végül eljutottunk az épület működésének mai, korszerűbb, gördülékenyebb működési koncepciójához.

ÉM: Miként közelíti meg a szerkezeti egyszerűség és a letisztult, minimalista megjelenés igénye közötti egyensúlyt? A koncepciók, vagy a megvalósulás részletei az elsődlegesek?

MZ: Az első a tér: ahogyan áramlik. Ez érdekel a leginkább. Ezt az áramlást vizuálisan a fényhatások segítségével teremtjük meg. Ezt követi a szerkezeti logika, majd az anyagválasztás – vagyis az építészeti kommunikáció anyagi rétegének kialakítása a meglévő szövet összefüggésében.

ÉM: Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: „sosem csupán azt csinálom, amire kérnek". Meddig lehet szembemenni a megrendelői akarattal? Hogyan jönnek létre az Arrea-házak, milyen a diskurzus építész és megbízó között?

MZ: Mindig meghallgatjuk a megbízót, de odafigyelünk arra is, amit a tér sugall. Ráadásul a megrendelő sok esetben nem is egyezik meg a használóval. Az elsődleges felelősségem a használó és a tér – a meglévő tér. Az ügyfelekkel sokszor a kommunikáció módján múlik az egyetértés. Minden megrendelő eltérő pszichológiai alkat, és mindenkivel meg kell találni a közös hangot. Úgy érzem, hogy igazán jó szavak segítségével mindenki képes megérteni a jó építészet erényeit, ha a szíve a helyén van. Néhány megbízóm pontosabb képpel rendelkezik a magas színvonalú építészetről, mint egyes építészek.

Minden munkámat úgy készítem, ahogyan saját magamnak is tenném. Nem üzletként, rajtam kívülállóként dolgozom rajtuk – önmagamból alkotok.

ÉM: Nem hívő építészként több szakrális épületet – kápolna Ljubljanában; szabadtéri oltár Brezjében – is tervezett már. Hogyan élte meg ezeket a megbízásokat?

MZ: A legtöbb vallásos épületet a hívők közösségéhez tartozó építész tervezte. Amikor felkértek a ljubljanai kápolna megtervezésére, féltem, hogy nem leszek rá képes, nem fogom tudni megérteni a szertartásokat, és azoknak megfelelő, működő teret létrehozni. Végül a megérzéseimet követtem: milyen térben tudnék valamire igazán koncentrálni, kilépni a valóságosból, kizárni a mindennapi, banális problémákat, és valami nagyobb egész részévé válni? A fény, az útvonal, és más olyan egyszerű téralakító eszközök jártak a fejemben, amelyek segítenek a megvilágosodás útjára lépni. Azt a téri hierarchiát kerestem, ami elegendő helyet és megfelelő atmoszférát teremt ennek valódi átéléséhez.

ÉM: Hogyan viszonyul a kortárs nemzetközi trendekhez, mi alapján emel be mai megoldásokat a helyi érvényű építészetbe?

MZ: Kedvelem a high-tech megoldások egy részét: például a fém- és üvegszerkezeteket. De úgy gondolom, hogy nem szabad túl sokszor alkalmazni őket. Szennyezőek, és nem igazán rendelkeznek lokális jelentőséggel – nem innen származnak, így ha csak lehetséges, nem használom őket. Hiszek a hagyományos anyagokban, és az általuk megvalósuló új kifejezésmódban. Terveztem már üveg homlokzatot: egy maribori iskola esetében a koncepció a belátásra, az épületben zajló élet transzparenciájára épült. Úgy érzem, a könnyed üvegszerkezetek alkalmazása mindig alapos okot igényel. Ahhoz, hogy a high-tech építészet ne váljon globálissá és jellegtelenné, jó szerkezettervező mérnökre és magas színvonalú kivitelezésre van szükség. Félve használom az üvegezett felületeket, mert a szerkezetek vastag keretezése és a profilok mindenhol ugyanolyanok. A globalizáció fejleménye ez is: a múltbeli egyedi tervezésű elemekkel ellentétben ma tipikus, egységes formákkal és szerkezetekkel találkozunk mindenhol, és ha másképpen szeretnénk csinálni, az nagyon drága lenne. Minden projektem alacsony költségvetésű. A Plečnik-házban is ki szerettük volna cserélni a nyílászárókat, de egyszerűen nem volt rá pénz.

ÉM: Vállalna nagy léptékű megbízásokat?

MZ: Nem igazán érdekelnek. Talán egy felhőkarcolót szívesen terveznék, de valószínűleg nem jönnék ki jól a megrendelővel, mert egy nagyon magasat és nagyon keskenyet szeretnék… A felhőkarcolók érdekelnének, de nehéz jó helyet és jó megbízót találni hozzájuk.

Nem vállalok el minden munkát. Megkerestek, hogy alakítsam át az első tervemet, a ljubljanai kápolnát – pékséggé, de visszautasítottam. Ha nem hiszek benne, akkor nem fogadom el a megbízást. Szerencsére azért ez nem túlságosan gyakori.

ÉM: Hogyan jött létre az Arrea stúdió?

MZ: Még Vojteh Ravnikar irodájában kezdtem el dolgozni egy kollégámmal, Robert Potokarral. Kaptam egy kisebb megbízást egy, a tengerpart közelében álló villa foglalkoztató-központtá alakítására gyermekek számára. Ez volt az első projektünk, amit önállóan készítettünk. Miután befejeztem a Jugovec-könyvet, felfrissülésként szerettem volna tervezni valamit. Beadtunk egy tervet a ravnei könyvtár bővítésének pályázatára, amelyet sikerült megnyerni, így léptem tovább az elméleti kutatástól a gyakorlati praxis útjára.

ÉM: Milyen az élet ma az irodában?

MZ: Az emberek jönnek és mennek, nincs állandó munkatársam. Szeretem, ha fiatalok vannak az irodában, sokszor dolgozom diákokkal, diploma előtt állókkal is. Némelyik összetett projekt nehéznek bizonyul számukra, jó lenne, ha több időt tudnék az irodában tölteni. A tanítás és a helyszínlátogatások – mostanában három építkezés is zajlik egyszerre – mellett azonban ez nehéz. Kihívást jelent több projektet párhuzamosan – és jól – csinálni, és tanítani is.

Sokszor gondolkozom a stúdió méretén: szerintem kicsinek kell maradnia. Kellenek a tapasztalt és a fiatal munkatársak is, akik együtt változnak és nőnek az irodával. Vannak, akik remek új ötleteket hoznak, vannak, akik nagyszerűen modelleznek, megint mások az építkezéseken a legügyesebbek. Mindegyiküket helyesen kell megítélni és biztatni, ösztönözni.

ÉM: Min dolgoznak jelenleg?

MZ: Nemrég fejeződött be egy ház felújítása Novo Mesto főterén, amelyben apartmanokat alakítottunk ki fiatal családok számára. Most készül a maribori Dráva-part revitalizációja, illetve épül egy hallássérülteket segítő iskola bővítése is Ljubljanában.

ÉM: Mennyire erős a kapcsolat a praxis és az Ljubljanai Egyetemen folytatott oktatói munkája között? Milyen formában zajlik az építészképzés?

MZ: A második félévtől a hallgatókat vertikális műtermekbe osztjuk: egy-egy csoportban minden évfolyamról vannak diákok, és mindenki ugyanazzal a feladattal foglalkozik. Jó modellnek tartom, de meglehetősen nagy kihívást is jelent.

Nem tudom, mennyiben tudom megváltoztatni a világot a tanítással, vagy az irodai munkával. Oktatóként terjeszthetjük a jó építészet művelésének módszereit, de a siker végső soron a hallgatókon múlik. A praxis nagyobb mértékben függ tőlem. Az iskolában sokszor képtelennek érzem magam valamilyen cél elérésére, mert a diákok akarata és motivációja dönti el, hogy milyen végeredmény születik. Ezzel szemben az irodai munka kevesebb lehetőséget ad a kísérletezésre – a költségkeret, az adott helyszín lehetőségei, vagy a megbízói szándék miatt nem mindig lehet új dolgokat kipróbálni. Mégis, a praxis lehetővé teszi, hogy megépüljön valami, ami aztán hirdeti az építészettel kapcsolatos meggyőződésemet és hitemet.

Érsek Máté