„...sikerült megváltoztatnunk a kormányzatnak azt a szándékát, hogy egy [...] idegenforgalmi övezetet létesítsünk, ahol a bennszülöttektől háborítatlanul költheti a valutáját a nyugati turista. Ehelyett az egész régiónak, mint élő organizmusnak a megújítását tűztük ki célul, jól megválasztott beruházásokkal." Wettstein Domonkos Szezonáis örökség című sorozatának legújabb részében Polónyi Károly munkásságát és szemléletét ismerhetjük meg.
„Vigyázni akartunk arra is, hogy „csak kellő tapintattal érintsük a természetet" (soft touch to the nature) az épületek szerény léptékével és a helyi építőanyagok használatával akartuk elkerülni azt, hogy vizuális konfliktusba kerüljünk a szelíd balatoni tájjal."[1]
(Polónyi Károly)
Polónyi Károly balatoni tervezőtevékenysége során későbbi pályafutását is meghatározó tapasztalatokat szerzett, majd több állomásos nemzetközi életútját és a Team 10 csoportban való aktív részvételét követően, a kilencvenes években már egyetemi tanárként tért vissza korábbi alkotásainak helyszínére egy hallgatói workshoppal. A déli part főmérnökeként kialakított szezonális életformája pragmatikus látásmódját is inspirálta, ami épületeinek kísérletező megformálásában is tükröződik.
Az ötvenes évek végén egy új generáció kapott lehetőséget a Balaton-part fejlesztésre. A sorozat előző részeiben, a Balatoni stílusviták során a két háború közti időszak szereplőit és eltérő koncepcióikat ismerhettük meg, a Balatoni Intéző Bizottsághoz kapcsolódó aktív párbeszédet és önkéntes szakmai tevékenységet azonban a háború elsodorta. Az átrendeződést követően hosszú évekig nem történt érdemi fejlesztés, bár a háttérben már megindultak a vizsgálatok egy átforgó regionális terv kidolgozásához. Végül 1957-ben, a forradalom leverését követő konszolidációs program keretében indult meg a fejlesztés a balatoni főépítészség létrehozásával és a Balatoni Intéző Bizottság újjászervezésével. Ezzel egyidőben a szocialista realizmus ideológiai kényszerének feloldásával a feladatok annak a háború után színre lépő fiatal építész generációnak adtak lehetőséget, akik már a modern építészet jegyében alakottak. A két háború közti aktív szereplők közül csak kevesen kaptak ismét szerepet a fejlesztésben, ugyanakkor egyetemi tanárként Kotsis Iván, Kiss Tibor és Weichinger Károly is nagy hatással volt a fiatal építészek szemléletére.
A főépítészi kinevezést elsőként az országban Farkas Tibor kapta meg a Balaton-régióra, munkáját a Balatoni Intéző Bizottság két főmérnöke, a déli parton Polónyi Károly, az északin Bérczes István segítette. Az ő tevékenységük és kapcsolatrendszerük az első években nagyban hozzájárult a későbbi UIA Abercrombie-díjas regionális terv hatékony realizálásához. Farkas Tibor több évtizedet felölelő balatoni munkásságáról és gyakorlatias, ugyanakkor komplex gondolkodásáról a sorozat korábbi epizódjában már részletesebben volt szó.
Ez a csapat azonban nem először állt össze ebben a formában. Egy évvel korábban már együttes munkában vettek részt a Duna Baja és a Mohács-sziget környéki áradását követő helyreállítási munkákban. Ez a feladat az építészeti és településrendezési léptéken túlmutató kihívásként egy kisebb léptékű regionális terv elkészítését kívánta meg, így Farkas Tiborék a munka során szerzett tapasztalatokat a későbbi balatoni regionális tervezés során is felhasználhatták. A későbbi balatoni feladathoz hasonlóan a körülmények itt is elég mostohák voltak. Rövid idő alatt, szűkös anyagi körülmények között kellett a rehabilitációt megoldani. Bár Polónyi Károlyt személyesen nem ismerhettem, Farkas Tiborral még találkozhattam és a vele folytatott beszélgetések során plasztikus képet kaphattam Polónyi Károllyal való kapcsolatáról és személyiségükből fakadó eltérő gondolkodásmódjáról. Elmondása alapján a mohácsi tervezés során nem álltak rendelkezésre megfelelő térképek, aminek az oka a titói Jugoszlávia határainak közelsége volt. Katonai okokból ugyanis a pártállam nem biztosított pontos alaptérképeket még a tervezőknek sem. Épp ezért nehézséget jelentett az új települések helyének kijelölése. Míg Polónyi nemzetközi tájékozottságából adódóan elsősorban a modern várostervezési elméleteket kívánta alkalmazni, addig Farkas Tibor pragmatikus megközelítéssel repülőből fényképezte a tájat és a víz visszavonulását vizsgálta. Ez és a topográfiai térkép alapján meg lehetett találni azokat a felületeket, amelyeket a későbbi védelemmel alkalmassá lehetett tenni az új települések elhelyezésére. Farkas és Polónyi gondolkodásának, az elméleti tájékozottságnak és a gyakorlatiasságnak ez a kettőssége későbbi balatoni munkájukban is jelen volt, ugyanakkor fontos azt is kiemelni, hogy vélhetően egymást is inspirálva, ez a kettősség – más-más hangsúlyokkal – mindkettőjük gondolkodásának a sajátja lett.
A mohácsi munkálatok még tartottak, amikor felkérést kaptak a Balatonkörnyék Regionális Tervének elkészítésére. A korszakban sem a hazai, sem a nemzetközi szakmai gyakorlatban nem álltak rendelkezésre a feladathoz hasonló előképek, ezért a mohácsi munkához hasonlóan itt is Farkas Tibor gyakorlatias megfontolásai alapján kezdték el a régió felmérését. Egy 1 km élhosszúságú négyzethálót kivetítve a térképre, négyzetenként vizsgálták meg a régió adottságait és problémáit, ez alapján felállítva a diagnózist. Később a fejlesztések dokumentálására Farkas Tibor itt is előszeretettel használta a repülőgépről készített felvételeket, amelyekkel új perspektívát nyitott a tájra. Polónyi Károly elsősorban a településfejlesztési koncepciók kialakításában vett részt. A későbbi fejlesztésekkel szembeni kritikai látásmódját mutatja, ahogy a feladat értelmezését később meghatározta:
„A VÁTI-ban készülő Balatoni Regionális Tervvázlattal sikerült megváltoztatnunk a kormányzatnak azt a szándékát, hogy egy a Fekete-tengeri román és bolgár Aranypartokhoz hasonló idegenforgalmi övezetet létesítsünk, ahol a bennszülöttektől háborítatlanul költheti a valutáját a nyugati turista. Ehelyett az egész régiónak, mint élő organizmusnak a megújítását tűztük ki célul, jól megválasztott beruházásokkal."[2]
Ezeket a sorokat már visszaemlékezésében fogalmazta meg, a „régió mint élő organizmus" víziója érezhetően a háború után kiüresedő modern építészetet kritizáló nemzetközi Team 10 csoport fogalomhasználatának a hatását mutatja, akikkel ő maga is aktív kapcsolatot alakított ki.
A regionális tervkészítésen túl Polónyi a Balatoni Intéző Bizottság (BIB) déli parti főmérnökeként a fejlesztési folyamatban is aktívan részt vehetett. A feladatot azonban csak fizetése kétharmadáért vállalta, hogy iparterves félállását megtarthassa. Így nemcsak a fejlesztés irányításában, de a tervezésben is részt vehetett: „három évig egy személyben játszhattam a kliens, a hatóság és a tervező szerepét egyszerre. Az utóbbit minden elképzelhető szinten: a regionális tervezéstől a tervezői művezetésig"[3] Ez a komplex hatókör pragmatikus szemléletét is formálta. A forradalom leverését követően ugyanis az állami bürokrácia csak lassan állt helyre, így a regionális terv elkészítését követő 1-2 évben a fejlesztés művezetői széles hatókörrel tevékenykedhettek. Ez a sajátos történelmi helyzet a fejlesztés kezdeti hatékony realizációjának és későbbi nemzetközi sikerének is záloga volt, hisz egy rövid időre a három megyére osztott balatoni régió széttagoltsága ellenére is egységesen fejlődhetett. Polónyi személyes kapcsolatait is kihasználta a hatékony művezetéshez.
„Nekünk itt az első évben 93 iktatott iratunk volt, míg az északi „alkirályság"-ban már 1200 fölött tartottak. A postabontáskor felhívtam a levél feladóját, és megállapodtam vele, hogy mikor találkozunk a helyszínen, aztán papírkosárba dobtam a levelet. Ez nagyon hatásos ügyintézésnek bizonyult. Nemcsak azért, mert a helyes döntés legkönnyebben nyilvánvalóan a helyszínen, az ügyben érdekeltek borát kóstolgatva születik meg, de azért is, mert ezeknek a megállapodásoknak mindig nagyobb a súlya, mint a gumibélyegzővel és iktatószámmal ellátott leveleknek. Legalábbis egy történelmi borvidéken."[4] A nagyvonalúnak hangzó ügyintézést ugyanakkor a kutatás során feltárt iratanyag kissé árnyalja, ugyanis – vélhetően a gondos ügyintézőnek köszönhetően – a papírkosár helyett a déli parti főmérnökség iratanyagában, iktatva szerepelnek a levelezések.
A BIB főmérnökként folytatott tevékenysége hosszúra nyújtott szezonjával életformáját is meghatározta:
„A „déli part alkirálya"-ként kezdetben elég sportosan éltem. A hét hat napján kora tavasztól novemberig a földvári vitorlásklub mólójánál horgonyzó csillag-hajómon, gumimatracon sátor alatt aludtam. Ha esett az eső vagy nagyon hideg volt a gumimatracot bevittem az öltözőbe. Rajztáblámat az egykori Fürdőigazgatóság tanácstermében állíthattam fel, amit akkor a községi tanács használt. Ha éppen üléseztek, a falhoz kellett támasztanom."[5]
Ez a puritán szemlélet tóparti épületeinek megformálásában is megmutatkozott. Az első években gyors ütemezéssel és szűkös gazdasági lehetőségek közt kellett megoldást találni a tópart infrastrukturális elmaradottságára. Az egyre növekvő nyári terheléshez nem állt rendelkezésre megfelelő strandkapacitás, vendéglátóhely és idegenforgalmi létesítmény. A gyors építkezéshez Polónyi Károly az IPARTERV szerkezettervezőjével Klimov Borisszal közösen egy variábilis szerkezeti rendszert dolgozott ki. Kétféle pillérből, egyféle tartógerendából és kétféle szelemenből alakította ki azt az előregyártható rendszert, amelyből változatos, a funkciónak és a helyszínnek megfelelő két, három vagy többlábú kereteket építhetett meg.
Fontos szempont volt téli időszakban történő egyszerű üzemi előregyártás, a helyi munkaerőn felhasználásával történő építés. A keretállások között helyi anyagok felhasználásával építették meg a falazatokat. A külső falakat terméskőből, a belső válaszfalakat téglából, deszkából vagy épp különböző színűre festett halászhálókból építették meg. A tetőszerkezet a szezonális épület átszellőzését is megoldotta, a hullámpala fedés alatt biztosított volt a természetes légmozgás. Ebből a struktúrából különböző formában és funkcióval két év alatt 28 épület készült el, elsősorban a déli parton. Siófokon, Fonyódon és Lellén többször átépített és eltorzított formában még ma is áll néhány példa belőlük. A szerkezeti rendszer alkalmas volt arra is, hogy más tervezők tovább gondolhassák. Tihanyban és Földváron Földesi Lajos a motel éttermek tervezéséhez használta fel a struktúrát. Polónyi egyedi épületeket is tervezett, a Kistihany motel épületében hasonló elveket alkalmazott az épület hálószobáinak tető alatti átszellőztetésére, miközben a melegvíz készítést a tetőn vezetett fekete vízcsövekkel oldotta meg. Magasabb komfortfokozatott képviselt volna a siófoki Rózsakertbe tervezett körszállója, amely a fejlesztés főműve lehetett volna, azonban ez a terv végül nem valósult meg.
Az allegórikus formájú, könnyed V tetők repetitív alkalmazásukkal hamar a hatvanas évek balatoni építészetének identitásteremtő elemévé váltak. A formálásban ugyanakkor Polónyit nem csak a pragmatikus megfontolások vezették, nemzetközi tájékozottsága is szerepet játszhatott a koncepció kialakításában. Ez a V formálás a nyugati szaklapokban már ismert motívumnak számított az ötvenes évek második felében, a publikációkat vélhetően a tervező is előképnek vehette. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az adaptálható, variábilis struktúra és a helyi anyagok változatos felhasználása önálló értékeket ad a koncepciónak. A projektet Polónyi a nemzetközi fórumokon is bemutathatta. A fiatal építész ugyanis 1959-ben részt vett a CIAM utolsó kongresszusán Otterlo-ban, ahova a politikai okokból itthon maradni kényszerülő Fischer József helyett utazhatott ki.
A kongresszuson a Balaton-fejlesztés anyagát ismertette, a falakon a Balatonkörnyék Regionális Terve mellett a variábilis struktúra elvi koncepciója és megépült variációi szerepeltek. A több léptékszintet átfogó fejlesztés tervanyaga plasztikusan reflektálta a korabeli elméleti útkereséseket. Különösen a modern mozgalmon belüli fiatal kritikai csoport, a Team 10 eszméihez állt közel a koncepció. Ők Patrick Geddes régió elméleteinek újraértelmezéseivel, a léptékszintek összekapcsolásával és a helyi sajátosságokhoz való alkalmazkodással kívánták – további más szempontokkal együtt – a modern építészetet megújítani. Polónyi a bemutató szövegében – ahogy arra Simon Mariann kutatásában rámutat – új kontextusba helyezte a tervet, amikor a szerkezetet a magyar hagyományokból vezette le és a gémes kutak szerkezetéhez hasonlította.[6] Ezt a fajta képzettársítás a magyar nyelvű bemutatásokban nem alkalmazta. Később azonban már egyre határozottabban foglalt állást a modern építészet helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó útja mellett.[7] A szűkös anyagi lehetőségek számára inspirációs erővel bírtak, tanulságos, hogy nem a nyugati építészet eredményeinek másolását tűzte ki célul, hanem a helyi sajátosságokból kiindulva, kísérletező szemlélettel alakította ki önálló útját, amely szemléletet afrikai feladataiban, Ghánában, Nigériában és Etiópiában is alkalmazta, és végül épp ezzel váltotta ki a nyugati építész szakma elismerését. A centrum és a periféria viszonyában ő tudatosan pozícionálta magát a perifériára, ahogy fogalmazott: a modern építészet „primitív útját" kereste.
Hosszú, több állomásos külföldi tartózkodását követően tért haza a Műegyetem Városépítési Tanszékére. Oktatási tevékenységében maghatározó eseményekké váltak a nemzetközi hallgatói workshopok, melyeket különleges adottságokkal rendelkező helyszínekre szervezett és ahova külföldi hallgatók mellett külföldi kollégáit is meghívta, így több korábbi Team 10 tag is részt vett rajtuk, ezzel is segítve az oktatás nemzetközi hálózatának kiépítését. A workshopokkal a hallgatók számára is megadta a szabad helyszíni kísérletezés lehetőségét. Az események egy-egy téma köré szerveződtek, amelyek az adott kor problematikáját és szemléletmódját is megmutatják. Az első táborok Ráckevén voltak. 1983-ban „az építész és kliense", majd 1985-ben „Sebészet helyett akupunktúra – a legkisebb beavatkozás stratégiája" címet viselték. Később a budapesti Duna-parttal, a világkiállítás használaton kívüli uszályokra telepítésével is foglalkoztak, mint a Bécs-Budapest expo alternatívája.
1992-ben tért vissza a Balaton-partra, ahol Lenzsér Péterrel közösen szervezték meg a „Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92" tábort. A nemzetközi résztvevők közt az egykori Team 10 tag házaspár Alison és Peter Smithsont is megtaláljuk. A nemzetközi hallgatói csoportok hét különböző balatoni település kikötőjének környezetével foglalkoztak, fejlesztési javaslatokat megfogalmazva. A workshop anyagát közreadó kiadványban az előadások szövegét is közreadták, köztük Alison Smithsonét is, aki „Társadalmunk kibontakozása… Talán ismét a Virgiliai álom felé?" címmel írta meg esszéjét. A többi előadáshoz hasonlóan ő is az átalakuló tájképpel, a tömegesedéssel és a társadalom felbomlásával foglalkozott: „Városaink, sőt még vidékeink sem mondhatóak biztonságosnak. Ez a tény még fontosabbá teszi számomra azt ajánlani hogy, a szabadidő helyeinek az anyagias, meggondolatlanul üzleti szellemű nyomás helyett felfrissült, eredeti formát öltve a Virgiliai Álom elképzeléséhez kellene visszavezetniük a Balaton ideális környezetében."[8]
A tópart zavaros összképe foglalkoztatta Polónyi Károlyt is, aki egykori épületeinek lesújtó állapotával is szembesült:
„Azt hiszem, nem árt itt megemlíteni, hogy könnyebb hirdetni azt az elvet, hogy „hagyjuk, az emberek azt építsenek, amit akarnak", mint végignézni ennek a következményeit. Bernard Rudolfsky híres fotóalbuma az „Építészet építészek nélkül" nem használható fel érvként a fenti elv mellett. A spontán népi építészet épület- és településformáját igen határozottan determinálták a klimatikus adottságok, a rendelkezésre álló építőanyagok és építési technológia, valamint a lakosság viselkedésformája."
Véleménye szerint azonban a hagyományos közösségek és életformák felbomlása mellett a széleskörű építőanyagkínálat és a sokféle technológia miatt is mára már felbomlottak ezek a meghatározottságok, ami a rendezetlen településképeken is tetten érhető. Ez különösen igaz a Balaton-part üdülőterületeire, amelyek kezdettől fogva plurális hatások közt formálódtak. Polónyi mindig is nagy hangsúlyt helyezett a tervezettségre, a mérnökök pozíciójára és a társadalom koordinálására, az etatista gondolkodás – ahogy azt Moravánszky Ákos elemzésében megfogalmazta – mohácsi, balatoni és afrikai projektjeiben szerzett fejlesztési tapasztalataiból egyaránt fakadt.[9]
Összegzésképp érdemes összevetnünk Polónyi Károly és Farkas Tibor életútját. Mindketten meghatározó szerepet játszottak az első balatoni regionális terv elkészítésében, a művezetés során kialakított szezonális életformájuk szakmagyakorlásukra, társadalmi kapcsolataikra és kísérletező építészeti formálásukra is nagy hatással volt. Eltérő hangsúlyokkal, de mindkettőjük személyiségében meg volt az ehhez szükséges széles horizontú, komplex látásmód és a helyi adottságokra érzékeny, pragmatikus gondolkodás. A két életút azonban később szétágazott, ahogy a bürokrácia rekonstruálta magát és a politikai játszmák a Balaton-fejlesztést is torzítani kezdték. Míg Farkas Tibor még bő két évtizedig küzdött a Balaton védelméért, Polónyi három év után – különböző okokból – távozott és nemzetközi vizeken messze sodródott. Ahogy ő fogalmazott, azok közé tartozott, akiknek „többször sikerült átszállniuk egyik süllyedő hajóról a másik süllyedő hajóra a háborgó óceán közepén."[10] Két eltérő, de egyaránt értékes életút. A „re-kreáció" karaktere ugyanakkor esetükben egyszerre jelenti a szűkös lehetőségek és nomád körülmények közti folyamatos újrakezdést, valamint a felszabadult, invenciózus, útkereső kísérletezést.
Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.
Wettstein Domonkos
[1] Polónyi Károly: Balatoni történetem. Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994. 134-137.
[2] Polónyi Károly: Balatoni történetem. Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994. 134-137.
[3] Polónyi Károly: Balatoni történetem. Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994. 134-137.
[4] Polónyi Károly: Balatoni történetem. Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994. 134-137.
[5] Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon. Polónyi Károly retrospektív naplója. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.
[6] Simon Mariann: Az országban gyökerező sajátos tiszta építészet. Népi építészet és turizmus. Restart / Újrakezdések. Magyar Építészet 1956-1969 és 1990-2010 között. Terc, 2016. pp. 12-37.
[7] Moravánszky Ákos: Peripheral Modernism: Charles Polónyi and the Lessons of the Village. The Journal of Architecture 17 (2012) 3. 333-359.
[8] Alison Smithson: „Társadalmunk kibontakozása… Talán ismét a Virgiliai álom felé?" In: Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994.
[9] Moravánszky Ákos: Peripheral Modernism: Charles Polónyi and the Lessons of the Village. The Journal of Architecture 17 (2012) 3. 333-359.
[10] Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon. Polónyi Károly retrospektív naplója. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Irodalomjegyzék:
Lenzsér Péter (szerk.): Marinalánc a Balatonon. International Workshop’92. BME, 1994.
Moravánszky Ákos: Peripheral Modernism: Charles Polónyi and the Lessons of the Village. The Journal of Architecture 17 (2012) 3. 333-359.
Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon. Polónyi Károly retrospektív naplója. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Simon Mariann: Az országban gyökerező sajátos tiszta építészet. Népi építészet és turizmus. Restart / Újrakezdések. Magyar Építészet 1956-1969 és 1990-2010 között. Terc, 2016. pp. 12-37.
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.
Wettstein Domonkos: Építészet, identitás, Balaton: Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-Új Magyar Építőművészet Melléklete 13 (2013) 72. 23-28.
Szerk.: Winkler Márk