Szezonális örökség: Alku az idővel? — Callmeyer Ferenc eltűnő balatoni hagyatéka

Folytatódik Wettstein Domonkos Szezonális örökség című, a Balaton-part 20. századi építészeti örökségével és annak mai kérdéseivel foglalkozó sorozata. A Balaton környékének jellegzetes építészeti identitása, a többnyire kontrollálatlan befektetői érdekek következtében és az átfogó, összetett regionális stratégia hiányában eltűnni látszik. Az örökség kritikai számbavételén keresztül, diskurzus generálásával talán még mérsékelhető ez a folyamat.

Callmeyer Ferenc a hatvanas évekbeli Balaton-fejlesztés egyik kritikai tónusú alkotója volt. A nyolcvanas évek közepén bizarr megbízást kapott korábbi épülete, a badacsonyi Tátika áttervezésére, amikor is az egykoron nyugat-német turisták minőségi kiszolgálására tervezett éttermet az időközben megváltozó turisztikai perspektívához kellett igazítania. A megbízók az emeleti panorámás cukrászda helyére night clubot szerettek volna, ami a két szint eredeti belső térkapcsolatának elbontásával járt. Callmeyer az új narancssárga külső lépcsőket az épület koordináta-rendszeréhez képest 45 fokban elforgatta, az utólagos beavatkozás karakteresen elkülönül az eredeti fehér épülettömegtől. Mozdulatával az időt is beemelte az alkotás értelmezésébe, a modern épület rétegzett képe saját átalakulását is tematizálja.

Callmeyer Ferenc az ősszel távozott közölünk. Balatoni hagyatékának sorsa a modern építészeti örökség kezelésének dilemmáira is rámutat. Hogyan kezelhetjük autentikusan a korszak hagyatékát? Saját alkotói vívódása, eredeti építészeti koncepciójának feláldozása és továbbértelmezése az utókor számára is tanulságos lehet. De megalkuvást jelent-e egy modern épület továbbtervezése? Az eredetileg csak idényjellegű használatra tervezett törékeny szerkezetek megőrizhetőek-e, mint kimerevített pillanat az időben? A kipreparált állapottal pedig nem veszik-e el az eredeti, korszakos használatból fakadó atmoszférája? Mindez persze az utóbbi időben lezajló értetlen beavatkozásokra sem adhat mentséget… Ebben a szubjektív hagyatéki leltárban az utókorra hagyott épületeket nézzük végig, mit is jelenthet számunkra ez a szezonális örökség?

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Tél, jég, erózió

A Tátika erózióját nem a nyolcvanas évek tömegturizmusa indította el, hanem a természet ereje: a tél és a jég. Az építész eredeti koncepciójában ugyanis a konzolos épület még a tó fölé nyúlt és a Balaton vízfelületén tükröződött. Az archív fotókon még láthatóak a vízből kiálló hegyes beton jégtörő elemek. A tervezők már ekkor tisztában voltak a jég romboló erejével, azonban idővel kiderült, hogy a közvetlenül a vízpartra épített ház védelmében ez nem lesz elég. A vízpart előtti területet feltöltötték, a konzol szárazra került. Az utóbbi időben alját csíkosra festették, és bárpult költözött alá. Az idők során a ház finom részletei is fokozatosan vesztek el. Az eredeti állapotot rögzítő fotókon még látható a lebegő keretet finom arányérzékkel osztó mészkő korlát, amiről hamar kiderült, hogy a teraszon ülőket zavarja a kilátásban. A tömegforma legnagyobb vesztesége azonban az emeleti terasz beüvegezése. A rá ragasztott feliratok már csak abszurd adalékok a szórakoztatóipar térnyeréséhez. A Tátika a Balaton huszadik századi örökségének kevés műemlékileg is védett épülete közé tartozik, bár mai állapotát látva nem érvényesül. A tervezett felújításáról az utóbbi időben egyre többet hallani, kérdés hogyan fogják az épület időbeli rétegeit hitelesen továbbértelmezni?

A Tátika csak egy eleme volt Callmeyer átfogó badacsonyi tevékenységének, öröksége nem csak saját épületeiben él tovább. Első épülete, a Poharazó még 1957-ben készült el, a Balatoni Regionális Terv fejlesztéseit megelőzve. A publikált munka további badacsonyi feladatokat hozott. Az ötvenes évek végén a regionális tervezést kísérő MÉSZ patronáló mozgalom tagjaként lett a település felelőse és ő vázolta fel a településfejlesztési koncepciót. Az időszűkében a Balaton-parti településekre elkészített úgynevezett koordinációs tervek² valóban elég vázlatosak voltak, de karakteres ábrázolásmódjukkal hatékony kapcsolatot teremtettek az építészet és a várostervezés már akkoriban is egyre inkább eltávolodó szakterületei közt. A Badacsonyra készített tervben nemcsak a fontosabb turisztikai fejlesztések helyét jelölte ki, de a karakterüket is felvázolta. Ezek a vázlatok természetesen csak iránymutatást adhattak a tervezőknek, de a település központjában megépült épületek, ha nem is a konkrét formákat, valóban a koordinációs terv karakterét vitték tovább, egységes és rendezett összképet adva a frissen fejlődő hegylábi területnek. Callmeyer sem ragaszkodott szigorúan a saját maga által felvázolt beépítési formákhoz. Eredetileg a kikötő előterébe egy zártabb tömegformájú, átrium köré szerveződő vendéglátóhelyet javasolt, de pár évvel később, 1960-ban már sokkal szabadabb telepítéssel egymásra merőlegesen épített meg két üzletsort. A horizontális jellegéről ismert Tátika helyén pedig az eredeti településrendezési vázlaton még egy vertikális hengerszerű elem állt a kikötő tövében…

Nem csak formális veszteségek

De mi maradt mára Callmeyer koncepciójából? A tél kendőzetlen őszinteséggel tárja fel a nyár után hátrahagyott épületeket. Az utóbbi években Badacsony központja több lépésben megújult, az egykori épületek rehabilitációjára tett kísérletek azonban nem sok jót ígérnek a Tátika jövőbeni felújításához…  Callmeyer két kikötői bazársorából ma már csak a partra merőleges áll, néhány éve az úttal párhuzamos elemet elbontották. A megmaradó épületet egész egyszerűen kibelezték és egy fedett-nyitott fogyasztóteret alakítottak ki benne. Kérdés, felfogható-e mindez életmentő beavatkozásként? Callmeyer eredetileg karakteres, legyezőszerűen meghajtogatott vasbeton tető alatt helyezte el a kereskedelmi és szolgáltatási egységeket. Kulturált és összefogott keretet adott ezzel a nyári időszakban kialakuló kikötői kavalkádnak. Az utóbbi évtizedben az épületeket már nem használták, miközben a funkció továbbra is jelen volt: az előtető alá vásári bódékat toltak be és onnan árusítottak. Groteszk képet eredményezett a nagyvonalú bezárt épületegyüttes árnyékában megjelenő fabódék sora.

A torzóként fennmaradt egyetlen épületszárny nyáron vendéglátóhelyként működik. A funkcionális átalakítás érthető, de a részletképzésben megjelenő értetlenség már kevésbé. A beavatkozás pozitív értéke, hogy a megnyitott belső térben a nagyvonalú tetőszerkezet hullámzó síkjátéka láthatóvá vált. A vendéglátóhely tárgykultúrája, a mennyezetről belógatott romantikus csillársor ugyanakkor sajnos még csak kísérletet sem tesz a térbeli formában rejlő játékosság kibontására. A tetőszerkezet poétikus külső részlete volt a hullámzó tetőforma vápáiban kialakított csapadékvízelvezetés. Bár a ritmikusan ismétlődő elemsor az épület hátoldalát tagolta, de a parkoló felől megközelítve a kikötőt épp ez az oldala fogadja a látogatót. A csipkézett vasbeton tetőszerkezetet a felújítás során „nagyvonalúan" bedobozolták. Összehasonlításként az épületek korábbi állapotáról a Szezonális örökség sorozat első epizódjában láthatóak képek. Érdemes ismét felidézni a szemközti Tátika étterem átépítésének callmeyeri dilemmáját. Vélhetően a bazársor dekonstrukciójának is megvannak a maguk szempontjai: legalább az egyik épület még áll. Bár kérdés, így van-e értelme alkudozni az idővel?

Az ötvenes évek végén elkészített balatoni regionális tervben, majd ez alapján a települési koncepcióban is az egynapos turizmusra hangolták a település központját. A látogatók elsősorban hajón vagy vasúton érkeztek, a borozók, pincék és vendéglátóhelyek felkeresése után a településközpontban várták meg a hazainduláshoz a járatokat. Épp ezért nemcsak a kikötőben, de a központ felső részén is rendezett üzletsorokat építettek a tömegek kiszolgálására. A hatvanas évek első felében több ütemben Callmeyer iránymutatásait követve az IPARTERV-es Mészöly András tervezte meg őket. A Poharazót körülölelő első ütem a turisztikai irodával 1961-ben, a második ütem borkóstolók számára 1963-ban készült el. Ez utóbbi hatszögű struktúrát nyáron szinte lehetetlen felfedezni a rátelepedő turisztikai kellékektől. Pedig még most is eredeti formában áll a bazalt falazattal megépített zegzugos, labirintikus struktúra. Szemközt vele a posta is áll még (tervező: K. Artner Klára, POTI, 1970), bár az utóbbi években a bontásáról is hallani lehetett. Eredeti praktikus elrendezésében a szezonális használathoz igazítva nyáron a külső tér felé is ki tudták szolgálni a turistákat. Most épp „Alaptábor" néven vendéglátóhelyként üzemel. A neve akár a tömegturizmus egynapos pincetúráira alapozó hatvanas évekbeli településfejlesztésre is utalhat.

Van arra is példa, amikor épp a jószándékú megújítás során tűnik el az épület. A Hableány étterem (Raáb Ferenc, 1964) közelmúltbeli megújításával egyidőben a szomszédos felsőbazársor egykori első üteme is megújult. A kikötői felújításhoz hasonlóan azonban sajnos itt is vannak veszteségek. És itt nem elsősorban formai veszteségre kell gondolni. Inkább az a felszabadult, kreatív alkotói jelenlét hiányzik, ami a hatvanas évek üdülőhelyi építészetének sajátja volt. Bár a megújítással érezhető a korszak építészete iránt egyfajta tárgyilagos tisztelet, de az alkalmazott korszerű, ugyanakkor közönséges részletképzéssel épp az a játékos atmoszféra veszik el, ami a formákon túl a korszak sajátja volt. A felújítás, azaz átépítés látszólag az eredeti koncepciót követi, azonban hatvanas évek karakteres részletei, a fedett-nyitott terek, a filigrán födémek, és az épületszárnyak közt átkötő betonpergolák elvesztek. A felvastagodó födémek és az eltűnő fedett-nyitott terek vélhetően a szezonon túli használat mai igényének a következménye, persze felmerül a kérdés, valójában mi maradt meg az eredeti épületekből? A játékosnak szánt betonülőkék időjárástól függetlenül egyáltalán nem játékosak, inkább nehézkesek. Modern építészetet imitáló közhelyes formák telepedtek rá a Poharazót körülölelő helyre.

Vernakuláris örökség?

A folytonosság egyetlen jele épp az első munka, az 1957-es kis Poharazó autentikus tovább élése. Callmeyer Ferenc legelső badacsonyi épületére – elmondása alapján – egy véletlennek köszönhetően kapott megbízást még a nagy balatoni regionális fejlesztések megindulása előtt. Ez az épület volt a megalapozója későbbi badacsonyi munkáinak is. A kortalan épület mintha nem szorulna rá, hogy különböző alkukat kössön az idővel. Callmeyer látszólag kilép a modern építészeti dogmákból és a helyi építészetből építkezik. Mindez persze csak látszólagos, hisz felfogásában a modernitás és a népi építészet egyszerűsége összefonódik. Az egykori Poharazót ma Pláne néven borbárként üzemeltetik. Az épület megújulása minden mozdulatában természetes. Nincs semmi erőlködés, reflektálás a múltra vagy a jelenre.

Nem messze áll Emődy Attila és Bottka Mária 1959-ben elkészült Szőlőskert étterme. A szintén tájképi mintázatokra reflektáló épület térben és időben sincs messze a Poharazótól. Callmeyernek mint badacsonyi patronáló építésznek elmondása szerint nem volt ráhatása az épület kialakítására. Véleménye szerint a hosszanti épület kissé idegen volt a badacsonyi pincék szintvonalakra merőleges hagyományától. Valóban, az épület elsősorban nem a vernakuláris építészethez, hanem a táj topografikus formáihoz idomult. Ugyanakkor az épület léptékét és éttermi kapacitását tekintve érthető, hogy a vernakuláris építészet nem adhatott követhető mintát. A hegylábi lejtőbe süllyesztett épület topografikus formálásával korát megelőzi és ma is aktuális, bár régóta használaton kívül áll.

Callmeyer népi építészethez való kötődése nem csak a badacsonyi, de a tihanyi munkái tükrében is egyértelműen megmutatkozik. A korai Mezőterves években mestere a műteremvezető Tóth Kálmán volt, aki a két háború közti első Balatoni Intéző Bizottságban is aktív szerepet játszott és részt vett a Balaton-felvidék népi építészeti emlékeinek feldolgozásában. Ez egyfajta kritikai álláspontot is jelentett a korszak polgári nyaralóépítkezéseivel szemben. A népies nyaraló problémája Kotsis Ivánnal kialakuló vitában is megfogalmazódott. Kotsis a modern életformához igazodó nyaralót a népi építészeti hatásoktól elkülönítette. (Callmeyer később a TTI-ben a nyaraló típustervek kidolgozásában vett részt, amivel szintén jelentősen hozzájárult a korszak építészeti örökségéhez, erről a sorozat későbbi részében még részletesebben lesz szó.) A Balaton-parthoz erősen kötődő és a vitorlássportban is jeleskedő Tóth Kálmán az ötvenes évek Balaton-fejlesztésében is részt vett, igaz már kevésbé aktívan. Tanítványával közös munkáikban azonban megjelenik ez a nyitottság a vernakuláris építészet felé, ami számukra továbbra is egy „kritikai viszonyulást" jelentett a tájkép államszocialista keretek közt folyó tervszerű modernizációjával szemben, miközben ők maguk is a Balatoni Intéző Bizottság megbízásából dolgoztak.

A tihanyi Rege cukrászda és a magtár kultúrházzá alakítása is ehhez a vernakuláris szálhoz köthető, bár ezek a munkák nem új építészeti alkotásokról, hanem a modern funkciók és formai eszközök által a történeti emlékek megmentéséről szólnak. A BIB felkérésére a hatvanas évek elején vettek részt a Tihanyi apátság melletti gazdasági udvar vendéglátóhellyé történő áttervezésében. Az eredeti épület karakterét megőrizve finom eszközökkel formálták át a helyet. Az 1961-ben megnyitott Rege azóta már többször átalakult a korszerű vendéglátás térigényéhez igazodva. 1963-ban a falu központjában álló barokk magtár közösségi funkcióval való megtöltésére is a tervezőpárost kérték fel. Az épületet vasbeton födémmel megosztva a földszinten 180 fős mozit, az emeleten közösségi tereket, könyvtárat alakítottak ki. A kiszolgáló funkciókat a támfalszerű bővítményben az épület mögött helyezték el. A hatvanas évekbeli bővítmény absztrakt hasábként egyszerre modern, miközben a helyi mintázatokra is reflektál. Részletei mára már megsemmisültek, az üvegfalat befalazták, a lépcsőt elbontották. Tihany központját az utóbbi időben több lépésben újították meg. A magtár még felújításra vár, a hatvanas évekbeli bővítmény architektúrája megfelelő kiindulást adhatna a történeti épületegyüttes újabb rétegeihez.

Érdekes helyet foglal el ez a sajátos vernakuláris építészettel összefonódó hagyaték mind Callmeyer, mind a hatvanas évek balatoni építészetén belül. Az emlékkör nem csak a formálás, de az épületek mai állapotát tekintve is elkülönül. Úgy tűnik, ebben az örökségben rejlő népi szál – talán a hellyel és idővel kialakított szorosabb kapcsolatával, vagy a turizmus múlt iránti fogékonyságával – nagyobb esélyt ad az épületeknek a korszakon túli tovább élésre.

Alku nélkül

A modern építészeti hagyaték eltűnésének sokféle formája van. Bár télen a balatoni épületek magukra hagyva állnak, a földvári kikötőben az egykori yacht club épp megújul. Az eredeti épületet 1905-ben építették ifj. Ray Rezső és Zielinszky Szilárd tervei szerint. Eredetileg yacht clubnak és kaszinónak készült, különlegessége, hogy az országban itt alkalmaztak először nem ipari épület esetében vasbeton szerkezetet. Kísérletező szerkezeti jellege, vázas struktúrája alapján a későbbi balatoni építészet egyik előfutárának tekinthető. A szocializmusban államosították és Hajtóműgyár üdülőként vált ismertté. 1965-ben tervezte Callmeyer a Tátikához hasonlóan víz fölé nyúló konzolos étterembővítést. Lendületes formája az eredeti történeti formálás invenciózus szerkezeti jellegéből építkezett. A klubházat most közel eredeti formájában újítják fel, a Callmeyer-féle bővítés nélkül. Mára már elbontották a móló öble fölé nyúló éttermet.³ Csak a lábakon álló vasbeton dekket tartották meg torzóként.  A hatvanas évekbeli szezonális bővítés csak időleges volt, és talán hozzájárult ahhoz, hogy a premodern épület átvészelje a történelem ideológiai változásait.

Wettstein Domonkos

[1] Callmeyer Ferenc: Badacsony, Tátika, 1988. Magyar Építőművészet 79:3, p. 30. (1988)
[2] Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában Magyarországon. In: Építés-Építészettudomány 44 : 1-2 pp. 129-177. , 49 p. (2016)
[3] https://epiteszforum.hu/szezonalis-orokseg-a-modernitas-orok-nyara

Források:

Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Mai szemmel: Tátika étterem, Badacsony (1958-1961, építész: Callmeyer Ferenc), METSZET 2:(6) 9. oldal (2011)
Wettstein Domonkos: After the Fall: Unclad Modernity on a Four-Season Leisurescape. In: Benkő, Melinda (szerk.) Facing Post-Socialist Urban Heritage: DOCONF2019 Proceedings (2019) pp. 122-125.

Szerk.: Winkler Márk