Egy balatoni ház – hatvan év után

Az Urbanek család 1960-ra építette fel nyaralóját Balatongyörökön, egy szerencsésen választott telken. A feladathoz ismerősökön keresztül kerestek építészt, és találták meg a házaspár Cs. Juhász Sára és Csaba László személyében. A nyaraló hatvan év elteltével is áll, sőt, jobb formában van, mint valaha: a ragaszkodó örökösök gondos, többéves munkával hozták 21. századi formába.

„A Balaton legszebb kilátása" – áll meg Urbanek Szilvia és férje, Szabó Zoltán a györöki nyaraló teraszán. És valóban: erről a pontról egyszerre tárulnak fel a Tapolca-medence sosem látott szögben sorakozó tanúhegyei, a déli part lankái és persze a kettő közt a tó végtelenbe nyújtózó, türkiz tükre. „Innen a legszebbek a viharok. Papa ezt szerette a legjobban a házban" – teszi hozzá Urbanek Szilvia.

Minket verőfényes napsütés fogad 2020 augusztusában Balatongyörökön. És bár a kilátás valóban párját ritkítja – csak néhány száz méterre vagyunk a tó egyik legszebb panorámáját kínáló Szépkilátótól –, mi nem ezért érkeztünk: a nyaralót jöttünk megnézni, amely nem csak korának jellegzetes, ritka jó állapotban megőrzött építészeti emléke, de jelen formájában immár több generáció szeretetének és gondoskodásának lenyomatát is őrzi. Így arra is jó példa, hogyan lehet egy hatvanas évekbeli házat eredeti értékeit megőrizve megújítani.

Vendéglátónk, Szilvia édesapja, Urbanek János köztiszteletben álló villamosmérnökként dolgozott; a Sorbonne-on szerzett doktorija után 1930-tól a Műegyetem oktatója, majd 1949-től az általa alapított Villamosipari Kutatóintézet igazgatója egészen 1969-es nyugdíjazásáig. Rendszerektől független, kiváló szakember, aki az 1953-ban kapott Kossuth-díj pénzjutalmából vásárolta a balatongyöröki telket. Eredetileg egy nádtetős szigligeti parasztházban gondolkodott – mondja Urbanek Szilvia –, de szerencsére az operaénekes Simándy József, akivel egyszerre kapták a Kossuth-díjat, Balatongyörök régi rajongójaként átcsábította, hogy nézzen szét a faluban.

Így találtak rá az akkor még ritkásan beépített északi településrészen, a vasútvonal felett fekvő telekre. Az építész kiválasztását úgyszintén a jószerencse hozta: Csabáék korábban terveztek nyaralót egy rokonnak Zamárdiban. A tervezés a kezdetektől közösen zajlott: a két házaspár, megbízók és építészek éjszakákon keresztül beszélgettek és skicceltek a lehetséges épületről. Bár a publikációkban előfordul, hogy egyedül Csaba Lászlót tüntetik fel a ház tervezőjeként, a házaspár közös munkaként tartotta számon a házat, és a Magyar Építőművészet 1964/5. számában is ekként publikálták, Cs. Juhász Sára szövegével. Urbanek Szilvia emlékszik, hogy Juhász Sára is több tervváltozattal állt elő a folyamatban, bár a végleges, úgy rémlik, valóban Csaba László fejéből pattant ki.

Ez a telken belüli 10-12 méteres szintkülönbséget használja ki; gyakorlatilag ennek a meredélynek a szélére ül rá az épület. A legnagyobb értéke a kilátás; ennek megfelelően a ház legfontosabb elemei is a süllyesztett, rövid lépcsősoron megközelíthető nappali óriási, északkeletre tájolt üvegablaka, amely valódi panorámamoziként, nullától 24 óráig közvetíti a Balaton élőképét, valamint a mellette elhelyezett, az eredeti tervezői szándékok szerint is narancsszínű vitorlavászonnal árnyékolt, grillezős terasz. Ami még akad, ezekhez igazodik: az előszobából nyíló két apró háló, a fürdőszoba, a vécé és a konyha; a méretek mindenhol a legminimálisabbak.

A finomságok a részletekben mutatkoznak meg, mint a két eltolt pillangótető fölé magasodó két kémény formailag hasonló zárósapkái, a szépen rakott kőfal, vagy a nappali falába mélyedő nyílások változatos színű plasztikbetétei. Ezek közvetlen előképeit Callmeyer Ferenc 1957-es badacsonyi borozójában találjuk meg, bár a szabályosabb megformálással és a színes betétek keltette hatással Csaba jobban megidézi ennek a bevett modern gesztusnak a valódi archetípusát: Le Corbusier 1955-ben elkészült ronchamp-i kápolnáját. (A háziak emlékei szerint maga Csaba is Corbusier-ablakoknak hívta őket.) Alighanem Callmeyer poharazójából származik a napvitorla ötlete is; Csaba Lászlóval jól ismerték egymást, hiszen együtt dolgoztak az Ipartervben.

Az Urbanek család nagyon büszke volt a házra – olyannyira, hogy 1967-ben engedélyt adtak a Tükör című képeslapnak egy riport készítésére is. Magánházról írni, különösen színvonalas közéleti hetilapnak, korántsem számított mindennaposnak, hiszen ebben az időben még keveseknek futotta nyaralóra – pláne jó építész bevonásával. Az Egy balatoni ház című cikk képeit a két világháború közötti szociofotózás kiválósága, az ekkor a Tükörnek dolgozó Langer Klára készítette, a szöveget pedig családi ismerős, Balog János jegyezte, aki érezhetően törekedett arra, hogy a házat a maga természetességében, emberközeliségében mutassa be.

Amikor a cikk készülte után 53 évvel belépünk a nyaralóba, az összkép megdöbbentően hasonlít a leírtakra. Megvan az ebédlőasztal, a tálalószekrény, sőt, előkerülnek az eredeti, de immár használaton kívüli ebédlőszékek is. A nappaliban álló heverőt ugyan bővíteni kellett, de a lendületes vonalú kávézóasztal ugyanott áll, rajta egy Gorka-kerámia (ugyanaz, mint a képriportban) és mellette ma is ott díszlik két gyönyörű, a cikkben „kagylófotelként" hivatkozott pihenőszék.

Nem akármilyen ülőalkalmatosságok ezek. A mid-century bútortervezés emblematikus darabja, a pillangószék eredetijét három argentin építész tervezte, de az Egyesült Államokból lett világhírű – köszönhetően Edgar J. Kaufmannak, a New York-i Museum of Modern Art ipari formatervezéssel foglalkozó osztálya vezetőjének, aki nem csak az intézmény, de a családi nyaraló számára is vásárolt belőle. Ez utóbbit egy Frank Lloyd Wright nevű építész tervezte, és úgy ismerik: a Vízesés-ház... Hogy miként kerül a pillangó-szék betonvasból hegesztett mása Balatongyörökre, arról alighanem külön tanulmányt lehetne írni. A fáma szerint a tervező skiccei alapján készült; ez támasztaná alá, hogy Csabáék más munkájánál, például az ezzel csaknem egyidőben készült balatonakarattyai Kun-nyaralóban is feltűnik. Talán egy folyóiratban láthatta az építész, aki (egy 1946-os bécsi kirándulást leszámítva) 1960-ban járt először nyugaton, Rómában (majd rá nem sokkal később Brazíliában, immár MÉSZ-elnökként). A célját mindenesetre betölti: a többi könnyed bútorral, a színes (sárga és piros) függönyökkel együtt egy gondtalan, pihentető, a mindennapi valóságot elfeledtető világ képét sugallja.

Az építtető maga is afféle világpolgár volt – ennek tanújele a Tükör cikkében említett bambuszlétra, amely ott áll ma is a nappaliban. Tényleg Kínából származik: egy kiküldetése után Urbanek János egyszerűen felrakta a transzszibériai expresszre, és azzal érkezett Budapestre, ahol aztán háromnegyed évet pihentették a vámhatóságnál – meséli Szilvia. A házigazdáktól azt is megtudjuk: az eredeti napvitorla valóban vitorlavászonból készült (a mai könnyű plasztikszövet), a most is működő felhúzószerkezetet pedig a Villamosipari Kutatóintézetben rakták össze. Elnyűhetetlen darabnak tűnik. A ház eredeti nagy dobásai közé tartozik még a nappali és az étkező két nagy ablaknyílásának egyedileg hegesztett szerkezete, amelyet sok-sok kereséssel sikerült ugyanolyan osztású és vastagságú, de a mai elvárásoknak megfelelő, többrétegű üveges struktúrával pótolni.

Az épület ugyanis az elmúlt években teljes felújításon esett keresztül – ami bő fél évszázad elmúltával rá is fért. A család bővülésével ráadásul az eredetileg négyszemélyes nyaralóba időnként akár több mint tíz ember is bezsúfolódott. Urbanek Szilvia azonban, aki testvérével együtt gyerekként minden nyarat itt töltött szüleivel, már csak érzelmi okokból sem hajlott a bővítésre – ehelyett a családtól kapott felhatalmazást követően úgy döntöttek, téliesítik az épületet, ezáltal kihúzva a szezont.

Az eredetileg félévesre tervezett felújítás aztán vagy öt-hat évre elhúzódott (és persze, mint minden felújításnak, ennek sincs igazán vége soha). A ház tartogatott néhány meglepetést. Azt például lehetett tudni, hogy a maga korában (az 1950-es évek legvégéről beszélünk) a lehető legolcsóbb elérhető anyagokkal, szerkezetekkel dolgoztak, arra viszont senki sem számított, hogy a belső nyílászárók fáját néhány évtized alatt megeszik a hangyák.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bár minden autentikusnak tűnik odabent, valójában a látottak nagy része új. Azok a nyílászárók, kívül-belül, felújították a vizes helyiségeket és a konyhát, a falatnyi fürdőszobát még bővíteni is sikerült, a korábbi kerékpártároló rovására. A ház teljes területén 30-40 centi mélyen kiszedték az eredeti burkolatot és a talajt, majd aláfalazták a válaszfalakat, újrabetonoztak és padlófűtést építettek be. A terasz terméskő burkolata eredetileg a belső terekbe is beúszott; a takaríthatatlan felülettel fél évszázadig küzdött a ház mindenkori úrnője, de most lecserélték egy minőségi kerámiaburkolatra. A nappali eredeti búboskemencéjébe készen vásárolt kandallótestet építettek. A víz, a gáz és a villany ma már föld alatt érkezik az eredetileg minden közművet nélkülöző nyaralóba. A nem terméskővel borított falakat leszigetelték, és került hőszigetelés a tetőre is, ami a nyári hónapokban nagyon sokat jelent. Ehhez a terméskőfalakat is meg kellett nyújtani körülbelül 15 centivel; mivel az eredeti kőanyagból készült, ez gyakorlatilag láthatatlan.

A tetőhöz fűződik a legfontosabb, mégis gyakorlatilag észrevehetetlen átalakítás. Mivel a terasz kilátását az igencsak megnyúlt fák mára jórészt elvették, a leszigetelt lapostetőt bazaltzúzalékba ágyazott járólapokkal járhatóvá alakították. A legkevésbé használt délkeleti oldalon most egy Szilvia által tervezett, kecses fémlépcsőn megközelíthető, így egy szinttel magasabbról gyönyörködhetünk a legendás panorámában.

Kétségtelen: a rengeteg munka eredményességéhez kellett, hogy a mai tulajdonosok, Urbanek Szilvia és Szabó Zoltán egyaránt építészek (sőt: a sors különös fordulatának köszönhetően egy időben a TTI-ben együtt dolgoztak a nyaralót tervező Csaba Lászlóval) – így tudták, mit akarnak és mikor kell beleszólniuk a munkákba. De kellett hozzá egy kitartó kivitelező is – a szentbékkállai Sárvári testvérek, Attila és Tibor nevét feltétlenül említsem meg, kérik a háziak. A tárgyak, a hangulat megőrzéséhez pedig elengedhetetlen az érzelmi alap, a kötődés. Máskülönben ki tenne energiát abban, hogy ugyanolyan narancssárga napvitorlát szerezzen be, mint az eredeti, vagy hogy a nappali üvegablakának új osztása pontosan a régiét kövesse? Miután visszakerültek az eredeti bútorok, a korabelihez hasonló falszínezés, a gondosan kiválasztott sárga és piros függönyök, a munka eredménye úgy autentikus, hogy közben összkomfortos, egész évben használható ház készült – nyaraló helyett otthon.

„Lehet, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s vonzóbb ház-divatot sem. De ha bátran csivitel, előbb-utóbb mégis fölvidul tőle a táj, és mi is, ha a személyekhez kötött, de mégsem elzárkózó meghittségbe bebocsátást nyerünk" – zárja a Tükör cikkét Balog János. 2020-ban, amikor a szigetelés, az értelmetlen bontások, átgondolatlan bővítések sorra teszik tönkre az előző évtizedek építészeti értékeit, a balatongyöröki Urbanek ház megújulása persze éppúgy nem fog gyökeres változást eredményezni, mint annak idején a megépülése – de jó példát mutat egy lehetséges, szelíd, átgondolt és érzékeny bánásmódra. Olyasmire, amiből jó lenne többet látni idehaza.

Kovács Dániel
A szerző 2018-2021 között az MMA Alkotói ösztöndíjával végzi Csaba László és Cs. Juhász Sára életművének monografikus feldolgozását.