Az építész és az egója – Call For Papers

Mi mozgatja Le Corbusier-t, Finta Józsefet, Makovecz Imrét vagy akár a mai sztárépítészeket? Hogyan formálja az ego a szakmát az oktatást és a teret? Mi az ego szerepe az építészetben? Gondolkodjunk együtt az építész egójáról és öntudatáról. Július 10-ig várjuk a pályaműveket. 

Ahogy az emberi létezéshez általában, úgy specifikusan az építészet gyakorlásához is szükség van ego-ra. Természetesen nem szigorúan vett pszichoanalítikus megközelítésből vizsgáljuk ezuttal az ego-t, hanem annak vulgáris, hétköznapi értelmében. Annyit azért meghagyhatunk a freudi alapkoncepcióból mélyebb reflexiók nélkül, hogy az ego feladata, hogy realisztikus és elfogadható módon kielégítse az ösztönénből eredő késztetéseket, figyelembe véve a környezeti korlátokat és a társadalmi normákat. Gyakorlatilag ez a személyiség „döntéshozó" központja, amely – ideális esetben – racionalitás és a logika alapján cselekszik, szemben az ösztönén azonnali kielégülésre törekvésével vagy a felettesén idealista céljaival. A kérdés tehát az, hogy az építész mennyiben képes megzabolázni ösztöneit és közelíteni tevékenységét a valóság igényrendszereihez, a társadalmi és normatív koncepciókhoz.[1] 

Ha mindez még mindig túl bonyolultan hangzik, közelítsünk pár pédával: próbáljuk képzeletben rekonstruálni Le Corbusier egojának (meglehetősen gyönge) szabályzó működését, amikor Párizs komplett történeti belvárosát saját tervére cserélte volna. Hasonlóképp mélázhatunk Finta József vagy Ferencz Marcell szerzői építészete kapcsán; működésbe lépett-e az ego szabályzó mechanizmusa a grandiózus egyéni gesztusra épülő hotelek, sportcentrumok és közintézmények megtervezésekor? És például Makovecz Imre vajon kollektív tudattalanunk mélyrétegeit formálta építészeti térré vagy egoja képtelen volt szabályozni (régi freudi terminussal élve) saját ősvalamijét? De messzebb is visszalépkedhetünk az időben, egészen Leonardo Vitruvius-tanulmányáig, amely minden metria középpontjába saját fajtánkat, az embert helyzezte. 

Milyen következtetéseket vonhatunk le az építészettel kapcsolatban az ego szabadjára engedéséből vagy túlságos megzabolázásából? Milyen szerepet játszik az alkotó-romboló ösztönöket korlátozni képtelen ego az építészettörténetünkben és a kortárs építészetünkben? Hogyan formálja az építészeti ego a kortárs építészet személyes viszonyrendszereit? Mennyiben nehezíti az építészethez való társadalmi-kulturális kapcoslódásokat az építész egoja? Szükségszerű része a kortárs építész szerepkörének a tomboló ego? Lehetséges-e a kortárs sztárépítészeti dömpingben egészséges építészegók kialakítása? Milyen feladata van mindebben az oktatásnak és milyen transzgenerációs mintázatok nyomán alakulhatott ki a szakmaspecifikus építész-ego? 

Ezekre a kérdésekre keressük a választ ehavi Call For Papers-ünkben. Közös gondolkodásra hívjuk olvasóinkat az építész szerepéről, önképéről és személyes felelősségéről. 

[1] "Könnyen belátható, hogy az én (ego) az ősvalaminek (id) a külvilág befolyására az érzéklő tudatrendszer közvétítésével megváltoztatott része, az ősvalami felületi tagoltságnak mintegy folytatása. Az én iparkodik ís, hógy a külvilág befolyását az ősvalamire és annak szándékaira érvényesítse és arra törekszik, hogy a valóság prineipiumait ültesse a kedv-kín elv helyébe, amely utóbbi az ösvalamiben korlátlanul uralkodik. Az érzéklésnek az énben ugyanaz a szerepe, mint az ösztönöknek az ősvalamiben. Az én azt képviseli, amit észnek és meggondoltságnak nevezhetünk, ellentétben az ősvalamivel, amelyben szenvedélyek élnek." (reud, S. (1925). Az ősvalami és az én (Hollós L. & Dukes G., Ford.). Pantheon Kiadás. pp. 25