Alkotó szabadság: tájformálás az ideológia árnyékában? – Az első regionális terv eltűnő hagyatéka

Az első balatoni regionális terv elkészítése az ötvenes évek végén a hazai és nemzetközi tervezéstörténetben is jelentős eredménynek számított, ugyanakkor mára már egyre kevesebb emlék utal az egykor a Nemzetközi Építészszövetség (UIA) által Abercrombie-díjjal elismert tervművelet koncepciójára. Az utóbbi évek fejlesztései során több védettségre érdemes épületet is elbontottak, vagy felismerhetetlenül átépítettek, miközben a regionális terv hagyatéka nem csak az egyes épületek örökségben jelenik meg. A több léptékszintet átfogó koncepció a táj rendezésében is szigorú szabályokat vezetett be, és bár ma már az egyre komplexebb ökológiai felfogásból adódóan kritizálható az egykori elképzelés, a táj védelmére lefektetett alapelvek ma is megfontolandók lennének.

A regionális terv ugyanakkor nemcsak a koncepciója, hanem az elkészítés folyamata miatt is tanulságos. Az újszerű feladat kidolgozásához ugyanis nem álltak rendelkezésre előképek, így a tervezők jelentős mozgásteret kaptak az alkotómunkához, és a saját maguk által kialakított metodikát követhették. Bár a szocialista tervgazdaság regionális tervezésre vonatkozó elméleti modelljeit ekkorra már kidolgozták, ezek érdemi gyakorlati iránymutatást nem adtak a tervezők számára. A forradalom leverését követően az államigazgatásban is jelentős átalakulások zajlottak, ami néhány évre fellazította a regionális ideákat rendre felőrlő helyi politikai érdekeket. Ebből az ambivalens helyzetből adódóan a terv sajátos környezetben formálódott: a konszolidációs programot hirdető állam a turizmus intenzív fejlesztését szorgalmazta, miközben a szakemberek a táji, természeti értékek védelmét hangsúlyozták. A tervezők számára a kihívás abban állt, hogy ezeket a látszólag ellentmondásos szándékokat egységes koncepcióba tudják-e rendezni?

Az átfogó balatoni regionális terv iránti igény azonban az ötvenes években már nem számított újkeletű elképzelésnek. Az első szándékok már a második világháború előtt megfogalmazódtak. Az akkor még más politikai környezetben működő M. Kir. Balatoni Intéző Bizottság kísérletet is tett egy alulról építkező, a helyi érdekeket szem előtt tartó metodika kidolgozására. A települések fejlesztési szándékai mellett a korszak pezsgő tóparti civil szervezeteinek, fürdőegyesületeknek, szövetségeknek a működését kihasználva, az alulról jövő kezdeményezésekre építve kívánták a regionális összképet rendezni. A vizsgálatok megindulása és a települési szándékok felmérése azonban már a háborús évekre esett, a háború utáni átrendeződés pedig a BIB-et és az alulról építkező regionális terv vízióját is elsodorta. Az újjáépítés időszakában Tóth János kapott megbízást egy rendezési vázlat elkészítésére, melyről a sorozat korábbi részében már részletesebben volt szó. A terv radikális eszközökkel kívánta a táj „védelmét" elősegíteni. A hegyoldalakra felkúszó, egyre inkább elterjeszkedő településeket visszabontotta volna, miközben „kárpótlásul" a vízparton összefüggő üdülőövezetet javasolt. A terv végül az újjáépítés zavaros időszakában visszhangtalan maradt.

Az államszocialista berendezkedéssel a perspektíva is átfordult, a regionális terv igénye ekkor már a szovjet modellt követő központosított tervgazdálkodás eszközeként jelent meg. A regionális tervezés ügyét hazánkban az építész-várostervező Perczel Károly szorgalmazta, aki a Területrendezési Intézetben kezdte meg az első rendezési tervek kidolgozását. Perczel személye azért is fontos, mert a keleti és a nyugati országok gyakorlatát egyaránt ismerte (baloldali mozgalmi múltja és nyugat-európai emigrációja miatt), valamint a multidiszciplináris eredetű regionális tervezést építészként kívánta itthon meghonosítani. Később politikai okokból az ötvenes évek első felében egy időre ellehetetlenült, ezért a regionális tervezés ügye is háttérbe szorult a hazai szakmapolitikában. Az ötvenes évek közepén Jankovich István révén indultak el ismét a módszertani és alkalmazásbéli vizsgálatok. A Balaton-part ebben a folyamatban kísérleti területként jelent meg, több vizsgálatot és vázlatot is elkészítettek. A munkába a kertépítész professzor Ormos Imrét is bevonták, aki a zöldfelület rendezést új léptékben, tájegységi szinten dolgozta ki. Bár az átfogó vizsgálat nem jutott el a részletes regionális terv kidolgozásáig, a későbbi tervművelet számára fontos adatokkal szolgált.

A forradalmat követően meginduló konszolidációs program a turizmus fejlesztését kiemelt kérdésként kezelte, így hamar napirendre került a Balaton-fejlesztés ügye. Újjászervezték a Balatoni Intéző Bizottságot, létrehozták a főépítészséget és a VÁTERV-től megrendelték a regionális tervet. A folyamat koordinálására Farkas Tibort kérték fel, aki egy évvel korábban Polónyi Károllyal már sikeresen elkészítette a Mohács-szigeti árvíz utáni helyreállítási tervet. Ebben a feladatban már bizonyította, hogy pragmatikus gondolkozásával képes hatékonyan és gyorsan döntéseket hozni a cselekvési kényszerben. A Balaton léptéke ugyanakkor nagyságrendekkel nagyobb volt, és bár a korábban már említett vizsgálatok rendelkezésre álltak, a terv koncepcionális kidolgozásához nem voltak megfelelő előképek. Farkas Tibor személyesen is kötődött a Balaton-parthoz. Ábrahámhegyen épített nyaralójának praktikus és ökonomikus kialakításáról korábban már volt szó.

Ahogy Farkas Tibor személyes visszaemlékezésében felidézte, a megbízást egy rövid, egysoros formában kapta. Mivel további útmutatást nem kapott, tanácsért Granasztói Pálhoz fordult. „A megbízást én kaptam, szinte egy soros megrendelés formájában: „Készítsen egy regionális tervvázlatot a Balatonra!" Mikor ezt megkaptam, gondoltam azért ilyen lakónikus rövidségű megrendelés, mert majd szóban elmondják a tartalom és készítés mikéntjének lényegét. Felkészülve vagy 30 kérdéssel bementem a megrendelő főosztályra dr. Granasztói Pálhoz ki az MTA –nak is tudtommal tagja volt és kezdtem a kérdéseimet feltenni, de már az elsőharmadnál megállított. „Tibor: a kérdéseid indokoltak, de senkit nem találsz, aki választ tud adni ezekre a kérdésekre. -Szóval a válaszokat nekem kell kitalálni? -Pontosan! -De ez a válasz azt is jelenti, hogy szabad kezet kapok? -Igen" - volt a válasz."[2]

A mohácsi helyreállítási tervhez hasonlóan ezúttal is gyors cselekvési kényszerben, rövid idő alatt kellett a tervet kidolgozni. A koncepciót pragmatikus elvek mentén alakították ki. A táj fölé képzeletben egy 100 m x 100 m élhosszúságú hálót fektettek és négyzetről négyzetre haladva vizsgálták végig a korabeli állapotot. A diagnózis felállításánál nagy hangsúlyt fektettek a természetkárosító tevékenységek felszámolására. Ekkor még több bánya és ipari üzem is működött a ma már védett természeti területeken. A tervezők számára feladatot jelentett az állam által igényelt turisztikai infrastruktúra elhelyezése is, épp ezért meg kellett találniuk a táj védelme és fejlesztése közötti „egyensúlyt". Kétségtelen, hogy ez az „egyensúly" keresés volt a terv legsérülékenyebb része, és mai szemmel is a leginkább vitathatóbb. A tervezők hangsúlyozták, hogy a „Balaton befogadóképessége véges!" és beépíthető területek kijelölését követően 600.000 főben maximalizálták a régió teherbíróképességét. A beépíthető területek kijelölésénél a zöldterületek szigorú védelmét tartották szem előtt, ugyanakkor a déli parton több helyen jelentős feltöltéssel is számoltak, új építési területeket kialakítva. Mai szemmel ez már mindenképp erősen problematikus és vitatható, ami hozzájárult a tópart mesterséges tájformálásához, ugyanakkor a terv a saját korában mindenképp újszerűnek bizonyult a zöldfelületi értékek védelmét tekitve.

A koncepcióban tehát rendezés és fejlesztés kapcsolatát keresték.[3] A terv kidolgozásánál a „nagyból a kicsi felé haladás" elvét követték. A táji léptékű rendezés elveit települési, majd épület léptékre bontották le. Tájképi szempontból a még összefüggő zöldterületek szigorú védelmére törekedtek, megakadályozva a települések összenövését. A települések meglévő adottságait figyelembe véve különböző karakterek mentén csoportosították azokat, így megkülönböztetve a gyógyhelyeket, a szórakozóhelyeket, a nemzetközi idegenforgalom célpontjait, a „tömeglecsapoló helyeket" és az egynapos turizmus célpontjait. Ez utóbbi körébe tartozott Tihany, Badacsony és Szigliget, melyek közül elsősorban Tihanyt és Badacsonyt fejlesztették tervszerűen a regionális koncepció elveit épület léptékre is lebontva. Az épületeket később a BIB és a Főépítészség koordinációjával összehangolt szemlélettel építették meg a hatvanas évek első felében. Az épületek kapacitását, elhelyezését, karakterét a regionális irányelveknek megfelelően alakították ki.

A regionális tervet 1958-ban már a nemzetközi fórumon is bemutatták Liege-ben, a Nemzetközi Lakásügyi és Városrendezési Szövetség XXIVth International Congress for Huosing and Townplanning kongresszusán. A terv nagy érdeklődést váltott ki mind a nyugati, mind a keleti delegáltak részéről, és ennek eredményeképp a KGST-n belül Magyarország lett a felelős a regionális tervezésért. Farkas Tibor a rendezvényre politikai okokból nem utazhatott ki. Egy évvel később Polónyi Károly a CIAM Otterlo-i kongresszusán is bemutatta a koncepciót a tervművelethez kapcsolódó épületeivel együtt. A hatvanas évek elején számos nemzetközi delegáció érkezett a tervművelet eredményeit megismerni. 1965-ben az UIA párizsi kongresszusán „Farkas Tibor és csapata" a tervművelet első fázisának végrehajtásáért megkapta az Abercrombie-díjat. Az értékelésnél a táj és az épített környezet kapcsolatát emelték ki. A visszaemlékezések alapján a nyugati demokratikus országok képviselői „irigykedve" szemlélték a szocialista centrális berendezkedés építészeti minőségben is tükröződő hatékonyságát, ahol a megbízó, a tervező és a kivitelező lényegében egy személyben lehet az építész.

A látszólagos sikerek ellenére ekkor már azonban a torzulások is megjelentek. A megerősödő lokális politikai szándékok elkezdték a regionális szintű terveszme erózióját. Közben – ahogy ezt Simon Mariann részletesen is elemzi[4] – a turizmuspolitikában fordulat állt be, a nyugati turisták felé történő nyitást követően megindultak a nagyobb hotel- és üdülőépítési programok, miközben a hazai nyaralók számára egyre nagyobb területeket parcelláztak. Ugyanakkor azt is fontos látnunk, hogy ezzel a fejlesztési volumennel valójában már kezdettől fogva számoltak a tervben. A gazdasági lehetőségek révén azonban az első években azokat a kisebb szezonális karakterű épületeket valósították meg, amelyek a régió sajátos identitását erősítették és a táj védelmére is tekintettel levő regionális terveszmével összhangban, a nemzetközi vélemény tekintetében is pozitív elismerést váltottak ki.

A hatvanas évek második felében lezajló léptékváltást azonban építészetileg már nem tudta kezelni a főépítészség. A minőség romlásához a hetvenes évektől a szervezeti rendszer átalakulása is hozzájárult. Bár a regionális terv 1978-ig érvényben maradt, a főépítészség megszűntetését és az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetését követően már nem maradt szerv a terv szándékainak érvényesítésére. A modernizációs és a tájvédelem kettőssége egyre inkább kiéleződött. A táj erős transzformációját eredményező fejlesztési szándékokat a Balatoni Központi Fejlesztési Program keretében tovább folytatták, miközben a táj védelmére vonatkozó elveket a települések terjeszkedésénél már nem vették figyelembe. Megindult a korábbi külterületek belterületbe vonása, illetve a tájkultúra szempontjából meghatározó szőlők és gyümölcsösök zártkerti parcellázása. A terveszme elhalványodását mutatja, hogy a BIB irodából az eredetileg 4 méter hosszú, nemzetközi fórumokon is kiállított tervet kidobták, a túlépítés elleni tiltakozásul pedig Farkas Tibor pedig lemondott a balatoni szervezetekben betöltött pozícióiról 1972 elején. Nemcsak az eredeti tervkoncepció, de Farkas Tibor és csapatának küzdelme, a régióért elkötelezett munkássága és életformája is része a tervművelet örökségének.

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonüy 30 évet II. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 3. 10-13.
[2] Farkas Tibor személyes feljegyzése a hagyatékában.
[3] A terv részletes elemzését lásd a szerző doktori dolgozatában.
[4] Simon Mariann: Hungarian See Promises a Rich Summer: Collective Good and Economic Interest in Socialist Leisure Architecture. In: Heynen, H., Gosseye, J. (szerk.): Proceedings of the 2nd International Conference of the European Architectural History Network. Koninklijke Vlaamse Academie van Belgie voor Wetenschappen en Kunsten, Brussels, 2012. 480-484.

Irodalomjegyzék:         
Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évét I. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 2. 44-47.
Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonüy 30 évet II. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 3. 10-13.
Marton Rozália: Lokáció-konfiguráció-artikuláció. A hatvanas évek balatoni építészete. DLA értekezés, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest, 2014.
Simon Mariann: Hungarian See Promises a Rich Summer: Collective Good and Economic Interest in Socialist Leisure Architecture. In: Heynen, H., Gosseye, J. (szerk.): Proceedings of the 2nd International Conference of the European Architectural History Network. Koninklijke Vlaamse Academie van Belgie voor Wetenschappen en Kunsten, Brussels, 2012. 480-484.
Farkas Tibor hagyatéka, a kutatás keretében feldolgozva.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.

Szerk.: Winkler Márk