Balatoni stílusviták: népi és modern – az „észszerűség” mint közös nevező? Tóth Kálmán munkássága

A harmincas években a Balaton-parti építészetről kibontakozó diskurzusban eltérő pozíciókból, különböző értelmezéseken keresztül közelítettek a régió építészetéhez. Ha a tóparti nyaralótelepek rendkívül heterogén összképét nézzük, láthatjuk, hogy a korszakban egyszerre voltak jelen a nemzeti törekvések, a tájegységi-népi hagyományt követők, a regionális kísérletek és a modern építészet képviselői is. Bár az álláspontok kezdetben rendkívül dogmatikusak és a korszak ideológiai színezetével is átitatottak voltak, később ezek a határok már egyre inkább feloldódtak. Épp ezért felmerül a kérdés, van-e egységes balatoni stílus? Egyáltalán a stíluskategóriák alkalmasak-e a rekreáció fesztelen karakterének megfogalmazására?

A sorozat előző részeiben már megismerhettük a tájegység hagyományos értelmezése és a nemzetközi áramlatokat is integráló regionális felfogás közti különbségeket, ugyanakkor fokozatosan a modern építészet és a modernizáció hatásai is érezhetővé váltak. Az eltérő törekvéseknek egységes keretet adott az 1929-ben megalakított Balatoni Intéző Bizottság (BIB), amelynek a feladata a tópart átfogó kulturális fejlesztése volt. A turisztikai programok és az infrastrukturális szolgáltatások mellett különös hangsúlyt kapott a szervezetben az építésügy. A műszaki osztály életében Czakó Adolf, Kaáli Nagy Dezső és Kotsis Iván mellett az a Tóth Kálmán is meghatározó szerepet játszott, aki a tájegységi-népi építészeti felméréseivel vált a korszakban ismertté. A műszaki osztály kezdettől fogva aktív szemléletformáló tevékenységet folytatott a nyaralóépítkezések színvonalának emelése érdekében, ugyanakkor formálási szempontból eltérő látásmódok fogalmazódtak meg a szervezeten belül. Míg Kotsis Iván számára az üdülőterület építészete autonóm feladatot jelentett, amelyet funkcionális és térszervezési okokból szükségszerűen meg kellett különböztetni a hagyományos népi építészettől, addig Tóth Kálmán a tájegység hagyományos formáinak alkalmazási lehetőségeit kereste. Mindkét szemléletmódra idővel egyre inkább hatással volt a modernitás, amely szükségessé tette az eltérő ideologikus alapokról induló irányzatok személyes alkotói szintetizálását.[2]

Tóth Kálmán személye azért is érdekes, mert nemcsak a két háború közti Balatoni Intéző Bizottságban, de az 1957-ben újrainduló Balaton-fejlesztésben is szerepet kapott. Épp ezért a két korszak között az ő tevékenysége adott egyfajta kontinuitást, amit a nyugdíjazását követően a hatvanas években betöltött tanácsadó szerepe is megerősít. Látásmódjával, ahogy ezt látni fogjuk, mindig egyfajta alternatívát képviselt. A Balatonhoz nemcsak építészként, hanem szenvedélyes vitorlázóként is kötődött. A hajózáshoz és a modernitáshoz fűződő érzelmeit valószínűleg pályakezdése is erősítette, az egyetem elvégzését követően ugyanis a Duna Gőzhajózási Társaság alkalmazottja volt és hajón beutazta Európát. Ezt követően Budapesten a Székesfőváros Városrendezési Ügyosztályán dolgozott városi mérnökként, ahol elsősorban parcellázási és településrendezési terveket készített.[3]

A településrendezésben szerzett gyakorlata révén kapott feladatokat a Balatoni Intéző Bizottságban is. A szervezetbe testvére, a BIB titkáraként tevékenykedő Tóth Lajos vonta be. 1935-ben, a Balatoni Szabályrendeletekhez kapcsolódóan már közzé tette azt a parcellázási tervet, amelyet a balatoni települések számára irányadónak szánt. A terv a korabeli nyaraló mintatervekhez hasonlóan egyfajta mintaterv volt, amely a vízparti telepek ideális elrendezését vázolta fel. Elsősorban a déli part apadási övén, topografikus és ősközségi kötöttségek nélkül, egyforma körülmények közt kialakuló telepek számára vált alkalmazhatóvá. A koncepcióban a modern településtervezés tiszta zónás rendszere tükröződött. A telepeket feszes ortogonális hálóba rendezte, mindez a korábbi kertvárosi hagyomány romantikus kompozícióinak feladását jelentette. Határozottan megkülönböztette a csendes lakóövezeteket és a központokat, a szabadidős tevékenységeket és a szolgáltatásokat. A településrendezésben képviselt pragmatikus szemlélete egyfelől természetes és érthető, ugyanakkor látszólag élesen elválik attól a kérdéskörtől, amelyet építészeti léptékben kutatott.

Tóth Kálmán ugyanis hagyományos tájegységi építészeti kutatásaival vált ismertté. Tevékenysége egyfelől kapcsolható a huszadik század első felét jellemző népi és nemzeti építészeti irányzatokhoz, ugyanakkor számára a népi építészeti formák nem nemzeti szinten, hanem az adott tájegység valóságában váltak fontossá. A népi építészetnek ez a tiszta és autentikus kezelése meghatározó munkásságának értékelésében. Bár a huszadik század elejétől folyamatosan napirenden volt a vernakuláris építészeti formák inspirációja, ezek a népies mintázatok a műépítészeti alkalmazás során már nem feltétlen kötődtek az adott tájegységhez, inkább egy nemzeti szintű építészet kialakításának eszköztárát látták a különböző tájegységekről származó formák fúziójában.

Ez a felfogás a századelőn a Balaton-parton is megjelent. A húszas évek második felében Toroczkai Wigand Ede tematikus kiadványt állított össze a balatoni nyaralóépítés elveiről, amelyben saját koncepcióját mutatta be.[4] Bár a tervek a népi építészet inspirációjából építkeztek, a formák nem elsősorban a helyi Balaton-felvidéki mintákat követték, sokkal inkább az erdélyi hegyvidéki építészeti formák átiratai jelentek meg bennük. Ez a felfogás azonban nem volt egyedülálló a korszakban, egyfajta össznépi építészet nemzeti szintű víziója több balatoni alkotás formaképzésében is megjent. A harmincas évek elején alternatív megközelítést jelentett Medgyaszay István keleti mintázatokból építkező nemzeti kísérlete, aki egyik publikációjában a Balaton-part építészetével is foglalkozott. Írásában a magyarság sajátos karakterét helyezte előtérbe, érvelését a tájegységi jellegzetességek beemelésével kívánta illusztrálni.[5]

A nemzeti szintű formáláshoz képest épp ezért egy új, tisztább felfogást jelentettek azok a törekvések, amelyek a harmincas évek közepén az adott tájegység építészetének felméréséből és dokumentálásából szerettek volna kiindulni. Az első kísérletek nem véletlenül a Balaton-régióban indultak el; a turizmus érdeklődése fontos inspirációt jelentett. Nemcsak a Balaton-felvidék karakteres vernakuláris öröksége miatt fordult ugyanis az érdeklődés a tájegység felé, hanem a városokból érkező nyaralók vidéki kultúrtáj iránti vonzalma révén is. Épp ezért a tópart turisztikai fejlesztésével foglalkozó Balatoni Intéző Bizottság kezdettől fogva aktívan foglalkozott a népi kultúra bemutatásával. A tájegysági hagyományok, kézműves tevékenységek és tárgykultúra ismertetése mellett a népi építészeti alkotások is megjelentek a turisztikai propagandában. A BIB 1937-ben Tihanyban népművészeti házat épített fel, amelyet Tóth Kálmán és Nászay Miklós tervezett. Az épület mindenfajta absztrakció, egyéni értelmezés nélkül a helyi építészeti mintázatokat reprodukálta, helyi kőanyagból, boltíves tornáccal készült el. Az épület elhelyezése, tájolása ugyanakkor már kiszakad az ősközség hagyományos morfológiájából és a turizmus felé fordul: a tornác a vízparti kilátásra nyílik. Az épület ma már vendéglátóhelyként működik, környezetét teljesen benőtte a turizmus. A tetőterét beépítették, a nádtetőt nagyméretű nyílásokkal szabdalták fel.

A két tervező nem véletlenül kapta meg a feladatot. Egy évvel korábban, 1936-ban jelent meg ugyanis a BIB kiadásában az a felméréssorozatuk, amelyben a Balaton-felvidék népi építészetét dokumentálták. A gyűjtőmunkát Tóth Kálmán kezdeményezte, aki a harmincas évek elejétől fogva autóval járta be a településeket és részletesen dokumentálta az örökséget. A módszertana és technikája már egy modern dokumentációs megközelítést mutat. Gyűjtéséből vetített előadást tartott a Magyar Mérnök- és Építész Egylet ülésén, amely után elismerésként megkapta a Czigler-érmet.[6] Az előadásán résztvevőket pedig meghívta a népi építészeti felméréssorozatban való részvételre, ebből alakult ki a „Magyar Ház Barátai" néven ismert csoport. Az első, már említett kiadványuk, A Balaton vidék népének építészete szerkesztésében Tóth Kálmán és Nászay Miklós vett részt. Egy évvel később jelent meg A Fertő vidék népének építészete, melyet Tóth Miskolczy Lászlóval és Padányi Gulyás Jenővel készített el. Tevékenysége nyomán Tóth Kálmánt 1941-ben a Belügyminisztérium felkérte, hogy az Országos Nép- és Családvédelmi Alap műszaki osztályának vezetését vállalja el. A program keretében a sokgyermekes családok számára dolgoztak ki tájegységenként különböző típusú lakóházakat.

Tóth Kálmán differenciált gondolkodását ugyanakkor jól mutatja 1941-ben megépült alkotása, a földvári vitorlás klubház. A déli parti üdülőhely kikötőjében, közvetlenül a tópartra helyezte el az épületet, amelyet egy lendületes, íves vonalra szerkesztett meg. A formálásában érezhető a vitorlássport asszociatív átértelmezése, amelyet az épület modern szerkesztésével fogalmazott meg. Bár az épület a régióra jellemző kőanyagú falazattal készült, a funkció és a helyszín alapján nem merült fel a tájegység hagyományos formáinak erőltetett alkalmazása. A klubház dinamikus modern szerkesztést mutat, még ha alacsony hajlású tetővel fedett tömegformája nem is a dogmatikus, hanem az adaptív alternatív irányzatokkal rokonítható. Az épület ma is közel eredeti formájában áll és klubházként használják. Belső terében még ma is áll az a kandalló, amelyet Tóth Kálmán tervezett, a tornácon pedig a tervező emléktáblája alatt saját horgonyát helyezték el, amely a közösségi identitás számára is fontos emlék. Az épület formálása azt a tervezői nyitottságot mutatja, ahol a táj jelenti az elsődleges értelmezési keretet. Az épület publikációjához kapcsolódóan fogalmazta meg Tóth Kálmán Az épületek elhelyezése a tájban című írását. Ebben a stílusok helyett már a tájat helyezi előtérbe. Számára a táj értelmezése jelenti a kiindulást, amely mást jelent az üdülőterületeken és mást az ősközségi környezetben.

A háború után a Balaton Intéző Bizottságot beszűntették és felszámolták azt a civil életet, amely a Balaton-fejlesztéséhez nagyban hozzájárult. Amikor 1957-ben a Balatoni Intéző Bizottságot újra életre hívták és immár a szocialista keretek közt megindult a Balaton-fejlesztés, Tóth Kálmán volt az, aki ismét szerepet kapott a szervezetben. A BIB tervtanácsában vett részt, amely fontos szerepet játszott a tóparti épületek színvonalának emelésében. Emellett a Magyar Építőművészek Szövetsége által életre hívott önkéntes balatoni patronáló mozgalomban is részt vett, amellyel a településeket segítették. Bár Tóth Kálmán 1960-ban nyugdíjba ment, tanítványával Callmeyer Ferenccel még két fontos tihanyi épület megtervezésében vett részt. Callmeyerrel a MEZŐTERV-ben, majd az IPARTERV-ben is együtt dolgoztak és nagy hatással volt a fiatal építész szemléletére. Nem véletlen, hogy Callmeyer badacsonyi épületeinél is a helyi népi építészeti örökség inspirációjából dolgozott, sőt még a Tátika étterem modern tömegkompozícióját is a népi építészet egyszerűségére vezette vissza.

A nemrég elhunyt Callmeyer Ferenccel a kutatás keretében személyesen is készíthettem interjút, ebben Tóth Kálmánnal közös Balaton-felvidéki tanulmányútjaikat és mestere alternatív Balaton vízióját emelte ki. Politikai okokból ugyanis nem tudott azonosulni a hatvanas évek Balaton-fejlesztésével, szerinte a központi fejlesztések helyett a tóparti nyaralóközösségeket kellett volna megerősíteni. A fejlesztéseknek helyi bázisra kellett volna épülni, és a nyaralótársadalmat kellett volna további építkezési lehetőséghez juttatni. A civil társadalom újbóli megerősödése számára egy polgári ellenállás lehetőségét ígérte. Tihanyban megvalósult két alkotásuk inkább egyfajta rehabilitáció, ahol a meglévő történeti értékekhez kellett alkalmazkodniuk. Az Ófalu főterén álló magtárban az ő terveik alapján alakították ki a mozit. A bővítést nemrég egy újbóli felújítást követően elbontották, csak az alapfalak maradtak meg. Hasonlóan átépült mára már az apátsági Rege udvar is. Az egykori gazdálkodási térből a hatvanas évek elején a turisták fogadására alkalmas vendéglátóhelyet alakítottak ki. Mindkét épületrehabilitáció a történeti értékek és modern szerkesztés közti kapcsolatot mutatja.

1974-ben Tóth Kálmán szerkesztésében jelent meg a Balaton monográfia, amelyben külön fejezet foglalkozott a népi építészettel. Bár a fejezetet nem ő írta, egy külön szerkesztői előszóban két tihanyi példát emelt ki a folytonosság kereséshez: