Eltűnő identitások: Ökológia és pragmatikus esztétika a tájértelmezésben – Mőcsényi Mihály és Farkas Tibor saját tóparti épületei

Két tájfelfogás, két diszciplína eltérő perspektívája rajzolódik ki a területrendező–építész Farkas Tibor és a tájrendező–tájépítész Mőcsényi Mihály soraiból. A mai egyre inkább urbanizálódó tájképeinket szemlélve felmerül a kérdés, hogyan értelmezhető az esztétikai és ökológiai értékek viszonya? Rehabilitálhatóak-e az általunk okozott tájsebek? A hetvenes évek végére kibontakozó ökológiai krízis a tájértelmezést is átalakította. A táj erőltetett fejlesztését célzó modernizációt felváltotta a rehabilitáció, ami egy diszciplináris átrendeződéssel is együttjárt. A területrendezés építészeti szemléletű koordinációja helyett a korszakban kialakuló tájépítészet környezetorientált megközelítésmódja került előtérbe. A táj percepciójában a korábbi, elsősorban vizuális-esztétikai értékelést a tájépítészet komplex ökológiai felfogása váltotta fel. Új tervműfajok születtek meg, és a Balaton ennek a szakmatörténeti folyamatnak is a kísérleti territóriumaként szolgált. Az első összevont települési és tájrendezési terveket is a régióban, Badacsonyban és Tihanyban készítették el, és ezekben a rendezési tervekben már a tájrendezési szempontok is megfogalmazódtak. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején elkészült új regionális terv már nem a fejlesztés, hanem a tájrehabilitáció céljával született meg. A tájfelfogás átalakulásának eszmetörténeti és tervezéstörténeti vonatkozásait korábbi kutatásaimban elemeztem[1]; ezúttal a két diszciplína-formáló szakember személyes alkotásainak tükrében vizsgálom meg a perspektíva átalakulását.

A tájértelmezések szakmaközi párbeszédében meghatározó szerepet vállalt Farkas Tibor és Mőcsényi Mihály. Mindkét szakember erősen kötődött a Balaton-parthoz, és bár érezhetőek a megközelítésmódokban megjelenő hangsúlyeltolódások, tevékenységük mégis több ponton összekapcsolódott. Farkas Tibor Balatoni Főépítészként és az első regionális terv kidolgozójaként aktívan részt vett a hatvanas évekbeli fejlesztés koordinálásában, miközben a fejlesztés tájrendezési és kertépítészeti kérdéseinek kidolgozásában az egyetemi tanár Ormos Imre és kollégája Mőcsényi Mihály vállalt meghatározó szerepet.[2] Az intézményesült szerepvállaláson túl személyes kötődésük, alkotó tevékenységük is a tóparthoz kötötte őket. Mindketten saját maguk tervezték és építették meg nyaralójukat, amelyek szemléletmódjukat is érzékletesen kifejezik. A diszciplináris átrendeződéseket és szakmaközi kapcsolatokat is jól mutatja, hogy az építész Farkas területrendezéssel és tájképi kérdésekkel is foglalkozott, miközben a tájépítész Mőcsényi építészeti alkotást is létrehozott. Mindketten nemzetközi szintű alkotótevékenységet folytattak. Farkas munkáját a Nemzetközi Építészszövetség (UIA) az Abercrombie-díjjal ismerte el, míg Mőcsényi életművét a Nemzetközi Tájépítész Szövetség (IFLA) Sir Geoffrey Jellicoe-díjjal tüntette ki, és nemrég jelent meg a pályafutását feldolgozó átfogó monográfia is MM_C Mőcsényi Mihály Egy polihisztor tájépítész: Tanulmányok és esszék Mőcsényi Mihály életéről címmel tanítványainak gondozásában.[3]

Farkas Tibor kísérletező szemléletmódjáról és a badacsonytomaji víztisztulást vizsgáló projektjéről az előző fejezetben már részletesen írtam. Nyaralóját a közeli Ábrahámhegyen építette fel. A bevezető idézettben szereplő „plasztikus" formálás az ő esetében nemcsak tájképi léptékben, de kis nyaralóépületében is megfogalmazódik. Az épületet ugyanis innovatív szemlélettel, 6 cm vékony, helyszínen zsaluzott betonlemezekből építette fel. Ebben a szerkezeti megoldásban elsősorban az ökonómiai megfontolások vezették. A korszakban ugyanis még rendkívül költséges volt a vasbeton szerkezetek alapanyagainak beszerzése, miközben a fa zsaluzóanyag könnyen elérhető volt. Ezért a betonszerkezetek vastagságának minimalizálására törekedett, miközben a technológiához nagymennyiségű deszka zsaluzatot használt fel, de a korabeli viszonyok közt ez tűnt ökonomikus megoldásnak. Mindössze 10 m3 betont használtak fel. Az épület alaprajza is a takarékos szemléletet mutatja. A 75 négyszögölös kis vízparti telken kétszintes elrendezésben 30 m2 alapterülettel épült fel.

Farkas Tibor pragmatikus, a tájtól az építészeti részletekig több léptékszintet átfogó szemléletét a pályakezdése során szerzett tapasztalatok nagyban meghatározták. Kezdetben, a háború utáni években Sámsondi Kiss Béla szövetbeton házának kísérleteiben vett részt. Sámsondi Kiss a korszak egyik innovatív, autonóm szemléletű alkotója volt, aki az építészeti formálás és a technológia közti kapcsolatokat kereste. A dermesztett (szövetszerkezetes) beton kísérletei közül saját budapesti háza a legismertebb.[4] Farkas nemsokkal később egy nagyobb léptékváltással már egy regionális terv készítésén dolgozott, amikor a Mohács-szigeti árvíz utáni helyreállítást koordinálta Polónyi Károllyal. Bár a két feladatkör közt rendkívül nagy a távolság, mégis mindkét tevékenység nagy hatással lehetett pragmatikus szemléletmódjának kialakulására. Balatoni Főépítészként ennek nagy hasznát vette, hisz egyszerre kellett a regionális tervezéstől a településrendezésen át az építészeti részletekig átlátni a folyamatokat. Ez a szemléletmód a tervezési gyakorlaton túl a kommunikációban is nagy hasznára vált, hisz egyszerre kellett a korabeli szakemberekkel, politikusokkal, tanácsi ügyintézőkkel és az építtetőkkel, magánemberekkel kapcsolatot tartania. Később a kísérleti telep létrehozásában is ez az attitűd vezette, miközben a gyakorlatias megfontolások saját nyaralóépületében is „plasztikusan" megfogalmazódnak. Látható ugyanakkor, hogy a hatvanas évek végén elkészülő épület megtervezésénél még nem a mai értelemben vett környezettudatosság, hanem egyfajta ökonomikus takarékosság vezette. Az alkalmazott gazdaságos anyagfelhasználás valójában nagyon sok faanyag felhasználását igényelte, miközben az épület energetikai jellemzői nem lettek túl kedvezőek. A vékony szerkezetek nyáron igencsak átforrósodtak, miközben a korszakot jellemző szezonális használatból adódóan a téli hőszigetelés ekkor még nem volt tervezési szempont. Épp ebből a szezonális karakterből fakad az épület könnyed, pragmatikus esztétikája, és ez a szezonális karakter az, amely ma már a négyévszakos használat térhódításával egyre inkább eltűnőben van.

Egy évtizeddel később kezdte el Mőcsényi Mihály Györök külterületén egy felhagyott kőbánya rekultiválásával építkezését. A több évtizeden át zajló alkotó folyamat elméleti tájfelfogásának szintézisét adja. Mőcsényi 1968-ban publikálta tájfogalmát, amellyel már egy új diszciplína alapjait rakta le. A hetvenes években kibontakozó ökológiai krízis a tájépítészet szerepét is egyre inkább felértékelte és új pozíciókat nyitott a szakmaközi párbeszédben. A környezeti válsággal párhuzamosan kibontakozó gazdasági krízis a regionális fejlesztési célokat is háttérbe szorította, és a táj rehabilitációja került előtérbe. Mőcsényi ekkor már nem vett részt aktívan a tópart rendezési kérdéseiben, de egyetemi tanárként és diszciplína-formálóként nagy hatással volt azokra a tanítványaira, akik a korábban már említett új tervműfajokat kidolgozták. A tájépítész professzor személyes alkotó tevékenységével mégis közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a Balaton-part nemcsak a hazai, de a nemzetközi szakmatörténetben is meghatározó helyszínné váljon. Saját nyaralója és nyaralókertje ugyanis a tájépítészeti, építészeti kvalitásokon túl, a szakmatörténeti események, nemzetközi találkozók fontos színterévé vált.

Az egykori kőbánya felfedezéséről és az építkezés történetéről korábban Mőcsényi személyes esszésorozatában is írt. A vulkáni tanúhegyekre páratlan kilátással bíró hellyel egy véletlen során találkozott. Autója lerobbant Györök mellett és ekkor fedezte fel a Szépkilátó közelében a felhagyott kőfejtőt. Fokozatosan sikerült megszereznie a területet, majd több évtizeden át, lépésről lépésre rekultiválta a bányát. Az épület kialakítása több szempontból is nehézségekbe ütközött. Mivel külterületi építésről volt szó, a szabályozás mindössze 12 m2-es tárolót engedett volna, ahogy a zártkerti szabályozás problémájáról a Szezonális örökség sorozat egy korábbi fejezetében már részletesebben írtam. Egyes visszaemlékezések szerint épület elhelyezésének értelmezése adhatott lehetőséget az építésre: kérdés ugyanis mi számít egy bánya esetében „felszínnek" és mi „felszín alatti" építésnek? A Mőcsényi Mihályról szóló könyvben a szerzők részletesen rekonstruálták az építés folyamatát, az elemzésből a korabeli ügyintéző szakemberek szakmai támogatása is kirajzolódik, amellyel a bánya rekultivációját kívánták elősegíteni. Ahogy az egykori tájsebet a támfalakkal, növényalkalmazással begyógyította, tájépítészeti szempontból is korszakos alkotás született. Maga Mőcsényi ősi, „atavisztikus" gesztusokkal írja le a koncepcióját.