Balatongyörök - Mőcsényi esszék 10.

Mőcsényi Mihály professzor önéletrajzi indíttatású esszésorozatának legújabb részéből megtudhatjuk, miként jutott hozzá egy felhagyott dolomitbánya területéhez és hogyan teremtett feleségével valóságos paradicsomot - a tájseb begyógyításával - a felejthetetlen panorámával rendelkező helyszínen. Ötezernél több györöki hajnal, szabad ég alatt végzett verejtékes alkotómunka és tájalakítás ’agyament’ története, álmokkal, ünnepekkel, támfalakkal és ívekkel.

Györökre véletlenül kerültünk.
Keszthely felől jőve, a nyári hőségben Trabantunk túlmelegedett, leállt. Tudtuk, félóra alatt hűl le, addig ráérünk. Körülnéztünk. A 71-es úthoz közel – fájdalmas jajra tátott száj – hatalmas tájseb tátongott. Elárvult dolomitbánya. Felkapaszkodtunk zegzugos rézsűjének koronájára, a bányafal tetejére - és a világ egyik legszebb panorámája, a tapolcai öböl, a Badacsony, a tanúhegysor tárult elénk. Tüneményes szépségű táj, egyedülálló bellevue.

Lélegzethez jutva egyszerre mondtuk: szerezzük meg! Aztán: de hiszen megfogadtuk. Igen, fogadalmat tettünk, hogy a két négyzetméteres sírhelynél nagyobb ’földünk’ nem lesz. Felmenőinknek – mindkét oldalon – több volt. Megszenvedtük. Likvidálandónak lenni - kegyetlen lelkiállapot. A györöki születésű tájépítész hallgatótól, Gyöngyitől megtudtuk, hogy a bánya TSZ-tulajdon, de mögötte négyszáz öles terület eladó. Onnan ’nyújtott nyakkal’ a Badacsonyra, a Szentgyörgyre láttunk. Megvettük. Hatvannyolcban a TSZ-ek visszaadhatták tulajdonosaiknak a termesztésre alkalmatlan ingatlanokat. A volt bányatulajdonos és férje (TSZ-főkönyvelő) élt a lehetőséggel. Kérték, kapták, majd eladták.

A kopár bányaudvartól délre és keletre fekvő, művelhető földsávot kétszáz ölenként parcellázták. Délen négyre, keleten háromra futotta, itt az első mellett út vitt a bányaudvarra. Ennek végén építettük később a a bejáratot az ’udvar-térbe’. Ősszel Nyirádra mentem, Kocsis úrhoz ’bányát’ venni. Láttam rajta, ’agyamentnek’ tart, hisz a csúf, csupasz ’dolomitszörny’ semmire sem jó. Termesztésre valóban nem, de a tájépítésznek csodateremtésre késztető, kivételes adottság. Hosszú alku után tíz forint lett négyszögöle. Újjáélesztésre szánt ’felülete’ persze jóval nagyobb volt, mint a megfizetett ’vetülete’. Miután miénk lett a ’tájseb’, gyógyítottuk, hogy hasznossá, széppé váljék.

Hogy milyen előképek, elvek szerint? Ősi, atavisztikus engramokat élesztve, azok keltőit megjelenítve. A homo sapiens ’gyűjtögető’ korszakában barlangban biztonságban, erdei tisztáson jól érezte magát. A tisztás peremén, fának dőlve, védett háttal jól átlátta a füves, virágos rétet, a cserjékkel, fákkal határolt teret. Nem érhette váratlan támadás. Haszon és öröm volt, ha a tisztáson patak folyt, ha tóvá duzzadt, ha az iváshoz készülő ’sapiens’ a víztükörben önnönmagára ismert. Természeti elemekkel, évelőkkel, cserjékkel, fákkal, ’földművekkel’ határolt homorú térben ’otthon’ vagyunk. Otthon lenni, ’bent’ lenni jó.

A homorú, az ölelésre tárt karra emlékeztető alakzatok kedvelése ősi érzület, mélyen rögzült engram. A nem konvexek, a nyílra, dárdára hajazók ösztönös kerülése szintúgy. A bányában a konvexeket gazdagítottuk, a konkávokat megszüntettük. A ’honfoglalás’ idején a Balaton felé nézve – néhány út menti nyárfától eltekintve – szinte semmi sem zavarta a sivár ’horizontot’, hátra fordulva; a szürke, nyomasztó méretű bányafal ridegen lezárta azt. A földmentes, kőgörgeteges, szemetes bányaudvar nem keltette az otthon érzetét, nem volt vendégmarasztaló. Sőt.

És jött az álmok, a fantáziálás ideje.
A durván gödrös, vigasztalan bányafelszínt – mind rézsűs, mind vízszintes részét – rendezetté, széppé, élővé lehet tenni. A terepadottságokat hasznosítva, támfalakkal, más művi elemekkel, lugasokkal, cserjékkel, fákkal ’lakályos’ kerti tereket lehet képezni. Ha évtizedekig nőnek is az ültetett fák, a bányaudvar előbb-utóbb vizuálisan zárt, intim, családvédő ’fészekké’ válik. A tagolt, lépcsőzetes bányafal egymás feletti szintjein olyan lakó-, pihenőteraszok – kisebb, nagyobb kert-terek – létesíthetők, amelyekről körkörösen – eltérő látószögű, irányú – élményt keltő kilátás, tájra-látás nyitható, irányítható.

A bányaudvaron egy ideig sátor alatt aludtunk. Az első szilárd építmény ’árnyékszék’, az első tájépítész beavatkozás a törtívű, gidres-gödrös bányafal alsó részének lendületes ívfelületű rézsűvé alakítása volt. Szép lett, szép volt. Volt, mert a következő hét végén döbbenten láttuk, hogy valaki kotrógéppel felmarkolt és elhordott belőle vagy tíz teherautóra valót. Másodszorra biztonsági fonatokkal erősítettük.

A ’megnőtt’ bányaudvart álmaimban zöldnek láttam. Ettől azonban messze volt.
Arra járt egy volt hallgató, aki közben a Balaton-környék vezető ’kertépítő-cégének’ lett főnöke. „Ide föld kellene, ugye?" - kérdezte. „Méghozzá sok" - volt a válasz. Erre ő: „majd küldök". A következő napon jött dömperes azt kérdezte, hová döntsem a földet. Mutattam. Azzal ment, hogy ide szívesen jönnek a társai, mert így a korábbinál rövidebb az útjuk. És jöttek a dömperek, jöttek, ameddig az udvar sűrűn meg nem telt méretes ’vakondoktúrásokkal’.

Időközben előregyártott garázst vettünk, abban ’laktunk’. Miki fiunk még középiskolásként egy héten át hordta talicskával alapjául a követ. A garázsba beszerelték a villanyt, de a vízvezetékre még évekig várni kellett. A garázsban kevesen fértünk. Nagyobb faházat építettünk. Tömbökön áll, így kevesebb vizet kellett hordanunk a Balatonból betonkeveréshez. Volt, amikor vasárnap éjfél után hagytuk abba a munkát. Reggel nyolckor Budán ’óra’ kezdődött.

Telt, múlt az idő és jött a hír, lesz vízvezeték. Lett is, de víz csak éjjel folyt belőle. Megoldottuk. Az alsó udvaron a WC tartály elvén működő, felszín alatti betonaknában gyűjtöttük a vizet éjjel, majd nappal árammal felnyomattuk egy, a dombtetőn létesített tartályba. Onnan gravitációsan folyt éjjel-nappal.

Ha az erdei tisztásnak tó az éke, a bányaudvaré az úszómedence. Nem volt könnyű a tömör dolomitból kivésni a helyét, meg a három tartozék aknájáét. (A lekopott fejű kalapácsot őrzöm). A ’kitermelt’ ötven köbméternyi kőnek volt helye. A bányaudvar négy méter széles ’bejárata’ oldalra kettőt lejtett. A kertépítészet szabályai szerint igényes kerti tér ’bejárata’ nem lehet igénytelen. Rézsűsen féloldalas semmiképp. Megbeszéltük szomszédunkkal, hogy határvonalunkra négy méter magas támfalat húzunk. Amikor elkészült, a mi oldalunkon mögéje hordtuk az ötven köbméter ’aprított’ követ és így lett a csúful oldalt lejtő bejáratból homorú keresztmetszetű, a belső térbe csalogató ’terepplasztika’. A telepíteni szánt, később teret képző fáknak földet is adtunk, ültető-fülkét is kaptak.

Rudi, a tulajdonostárs unokaöcsém feleségével kezdettől fogva dolgozott, épített választott területükön. A bányaudvarnál három-négy méterrel magasabb, a Balaton felé eső ’platón’ ügyködtek. Gyakran beszéltünk arról, hogyan lehetne a majdani házakat egységes arculatúvá, netán szubmediterrán jellegűvé hangolni. Felsejlett egy pilléreken álló, fent ívesen záródó építőelem, amellyel sorokat képezve, tornácokat, térhatároló ’falakat’ lehetne létesíteni. A betonívekhez az adalékanyag, a dolomitzúzalék helyben volt. A hozzá való zsalu elkészítését Rudi vállalta. Terve – ácsceruzával – a garázs eternit falán született. (Ez volt az egyetlen rajzolt terv a ’tájalakításhoz’.)

Indításként a határolt tér érzetét keltő ’falat’ zsaluztunk betonívekből az udvarnak a Balaton felé eső oldalán. Ahol az útmenti támfal mögé – az ajándékból – bőven jutott föld, szőlőlugast telepítettünk. A kettő - egymást kiegészítve - hatásos ’térzáró’ lett. Szakmunkás – Fehér úrtól, a kőművestől eltekintve – nemigen dolgozott a bányában. Magunk csináltunk szinte mindent. Egyrészt, mert örömünk telt benne, másrészt, mert szegények voltunk. Szerszámokra úgy-ahogy futotta. Ezeknek hely kellett - tárolásukhoz is, használatukhoz is. Közvetlenül lent a ’közút’ mellett építettük az első műhelyt, majd jóval később – egészen fent – a másodikat. Mindkettő tetején kert van. Az elsőn zöldséges, a másodikon rózsa-díszes. Ez egyben a ’szebb kilátó’. Szőlő, dió, alma, és persze paradicsom is terem rajta.

Egy nyári délután történt. Zsuzsa lányunk az udvaron napozott, amikor a bányafal tetejéről nagy robajjal megindult egy hatalmas kőtömb. Elkerülte, de ugyancsak megijedtünk. A tengeri üledékként keletkezett dolomitrétegek az évmilliók során vetődtek és eltérő módon repedeztek. A repedésekbe szivárgó víz télen megfagyva ’morzsolja’ a felszíni réteget, tavasszal több köbméternyi ’murva’ legurul. Néha a kilazuló nagyobb tömbök is. Baleseteket, a felszín erodálódását támfalakkal lehet megelőzni. Építménnyel is, az omló felületek ’lefedésével’.

Öt ’méretes’ támfalat, támfalrendszert építettünk. Az udvaron az elliptikus ívű alsót - ez a gyepes felületet határolta a murvástól -, felette a két méter magas, íves támasztót - ez a tömbös leszakadást gátolta -, a harmadik a ’kőház’ alapját adta, a negyedik (a legmagasabb) Rudiék kertjét tartotta, az ötödik (a zegzugos legalsó) a bejárati utat ’határolta’. Fent a dombtetetőn további négyre volt szükség. Adalékanyaguk a rostált murva volt, a betonhoz a cementet három megye Tüzép-telepeiről ’hozta’ a Trabant.

Az épületek? Rudiék kettőt építettek, az udvar feletti teraszon. Az első az udvarra, a második a Balatonra néz. Tetejéről csodás a kilátás a tó déli partjára. Előtte a keskeny, de vízszintes kertet, nyolc, tíz méter magas, támpillérekkel erősített fal tartotta. Két házuk meghatározó jellegét az ív-elemek sorai adják. A Balatonra néző ívsort az ívekben rejlő villanyégők világítják. A vízről nézve – éjjel – tüneményes.

A bánya építészeti ’fő’ motívuma a harmadik szintet képző tetőteraszos épület támfalaival, lépcsőrendszerével. Elhelyezése, méretezése a terepadottságokból adódott. A korai fényképeken kéttörzsű fenyőfa dominálta a teret. Az épületnek hozzá kellett ízesülnie, vizuális, esztétikai értéket növelően, a fának létfeltételeket biztosítva. (Tájépítész credo!) A támfal mögé, gyökerei közé föld került, a csapadékvíz neki gyűlik. A lépcsőrendszer abba a ’horhosba’ simul, amely magamagától alakult. (A horhos aljára tavaszonként két-három köbméter murva gyűlt.) Két teraszán cserje, rózsa, évelő, oszlopciprus virul, az íves támfalakat tavasztól őszutóig oleanderek takarják, élénkítik.

Lefelé jövet az utolsó lépcsőkar táguló támfalak közt a Badacsonyra visz - mármint a tekintetet viszi rá. Ez és több más, távoli tájmotívumhoz való ’kapcsolás’ Vogel úr, svájci mesterem elveinek realizálása, melyek szerint a szabad ég alatt ’alkotni’ a helyszínen kell. A ’művet’ a horizontig terjedően tájba illeszteni papiroson nem lehet, mert nincs akkora papiros.

Az együttesről készült fényképnagyítás átadásakor annak idején a fényképésznél kiszolgáló leányzó rácsodálkozva azt mondta: „Ugye görög?" Amikor azt válaszoltam, „igen, Györök", ő is agyamentnek hitt. A tetőteraszon sokszor találkoztak hazai, külföldi ismerősök, barátok. Volt, amikor ötvennél is többen. Szép, fenségesen szép – és felejthetetlen – innen a táj.

A domb tetején is áll – tetőkertje révén már említett – épület. Egyik fele műhely, a másik télen növénytároló, nyáron vendéglátó. Mellékesen kollokviumok, egyetemi rendezvények, Györök község ’szőlővirágzás’ ünnepének egyik színtere.

És most utószó gyanánt: miben különböztek álmaim, félálmaim?
Az álmokban - amelyek a nap minden szakában alakulhattak - a bánya egésze, jelentős együttese sejlett elő formálásra váró halmazként. Félálmokként a hajnali ébredés utáni szenderedéses állapotban a napi konkrét tennivalók jelentkeztek. Például, hogy valamely, az egészbe illő részletnek gyakorlati, esztétikai célú megvalósítását hogyan lehet kivitelezni, milyen legyen az anyaga, mérete, formája, milyen szerszámmal, fogásokkal lehet megmunkálni, létrehozni, illeszteni?

Ezidáig tizenöt évnek egy-két, harmincnak hat-hét hónapját töltöttük feleségemmel, alkotótársammal Györökön. Ötezernél több hajnalt. Csodálatos időtöltés volt, ceruza nélkül, csak képzeletben ’alkotni’. Egy ideje hajnali négy óra körül az foglalkoztat, melyik növénynek mire van szüksége. Ez is örömöt keltő ’ténykedés’.

Mőcsényi Mihály