Gellérthegyi maraton

A szakma kiváló képviselői közül valószínűleg többen is kételkednek a tervpályázati rendszert „kikerülő” ötletpályázatokban, de legfőképpen abban, hogy egy olyan pályázaton, amin bárki elindulhat szakmai kultúrától függetlenül, szabad-e egy profinak részt vennie. Pásztor Erika Katalina írása.

Nem oly régen tanúi voltunk egy olyan ötletpályázatnak, amely botrányba fulladt, és végül a bíráló bizottság által kiválasztott nyertes profit egy profikkal álcázott amatőr ütötte ki a projekt megvalósításából. Nem tetszett ez senkinek, óriási felháborodás kísérte az egész szerencsétlenkedést, amiben – jó sok pénzért – minden fél alaposan megsérült. Sérült a profi, aki a médiából tudta meg, hogy nem ő fogja a projektet megvalósítani, sérült az amatőr, aki nem tudta végigvinni a projektet, de a projekt végére súlyos sérüléseket szereztek azok a profik is, akiknek az volt a dolguk, hogy az amatőr versenyző ötletét megvalósíthatóvá tegyék. Miközben a lebonyolító politikai tőkéje köddé vált, az ország imázsa, sőt, hitele is óriási veszteségeket könyvelhetett el. Hovatovább az egész történet egy rémálommá fajult. S mindez azzal kezdődött, hogy úgy gondolta több okos ember, hogy nem kell a körülményes és drága tervpályázati rendszer.

Tény, hogy ha egy fontos kérdésben lelépnek az ismert és jogszabályokkal kikövezett útról, akkor könnyen mocsaras területre téved(het)nek az építészeti-építési projektekben felkészületlen politikai szereplők, amiből olyan vállalhatatlan eredmény születhet, mint a legutóbbi, milánói világkiállítás magyar pavilonja.

De nem csak ez az egyébként jogos félelem van a szakma ellenérzései mögött – ha jól sejtem. Az építészet – annak ellenére, hogy felhasználója a társadalom minden rétege – zárt szakma, amelybe különféle belépési korlátok leküzdése után lehet csak belépni. Nem szeretjük, ha amatőrök tervezgetnek ezt-azt. (Elég a szakmán belüli amatőrökkel megbirkózni. Sic.) Egyetemi diploma, szakmai gyakorlat, kamarai tagság: mindezt megszerezni sok (élet)idő és pénz.

Az előzetesen rengeteg munkával felállított, jól működő tervpályázati rendszer egyfajta tiszta helyzetet teremt a munkaszerzésben. Az építészeti minőség szempontjából sokkal tisztábbat, mint a közbeszerzési pályázati rendszer. A tervpályázatok a válság alatt teljesen eltűntek, bár kevés, de ma már megint van pár kiírás. Tervpályázatot nem lehet a Kamara nélkül lebonyolítani, ötletpályázatot (elvileg) igen. A tervpályázatok célja a legjobb terv, illetve tervező kiválasztása, a közbeszerzési pályázatok célja a tervezői szolgáltatások között a legjobb ár-érték arányú megtalálása, míg az ötletpályázatok esetében a kiíró leginkább csak ötletszivattyúként működik, megszondáztatva a tervezőket és a társadalmi nyilvánosságot egy adott helyszínnel és projekttel kapcsolatban.

Egy ötletpályázat pimaszul lebontja a falat profik és amatőrök között, és akarva-akaratlanul is kikezdi a tervezői jogosultsági rendszert és a szakmai belépési korlátokat. Ha innen nézzük, az ötletpályázatok nem jók a szakmának, mert tudjuk, „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”. De legfőképpen nem tesznek jót a szakmai érdekképviseletnek, mert valahol a Kamara legitimitását kérdőjelezik meg.

Nyit – zár?

Az egyik fontos kérdés lehet tehát az, ami egy-egy ilyen ötletpályázat kapcsán (is) felmerül, hogy a 21. században mennyire kell illetve szabad nyitniuk az olyan zárt szakmáknak, mint az építészet, amelyek műveléséhez sok tudásra, felkészülésre, netán speciális tehetségre van szükség, ahol magasak a belépési korlátok, ennélfogva a várható jövedelem is magasabb lesz a praxis ideje alatt? Mit kezd magával az építészet egy tudásmegosztáson alapuló társadalomban és gazdaságban? S mit jelent ebben a közegben a Kamara és a kamarai törvény? Nem sokáig halogatható, hogy ezeket a kérdéseket feltegyük és megválaszoljuk. Szükség van-e Kamarára abban a formában, ahogy most van? Vajon véletlen-e, hogy egy kamarai küldöttgyűlésen a legfiatalabb tagok is már negyven fölött vannak, vagy az, hogy a fiatal építészek komplett generációja hiányzik az érdekképviseletből?

Nyit – nyit?

A nyilvános és tisztességes keretek között lebonyolított ötletpályázat – főleg nagy léptékű, sokakat érintő projektek esetében, de igaz ez akár kicsi dolgokra is – az építészet társadalmasításának egyik jó eszköze. A közügyek és az építészet iránt érdeklődők nagy számát lehet egy ilyen projektbe bevonni. Véleményt mondanak, beszélnek és írnak róla. Ügy lesz, komoly és egyben szórakoztató. Egy napra lehet, hogy még a kiscicás videókkal is versenyre kelhet egy jó pályázati eredményoldal a neten, ahol az összes ötletet meg lehet nézni. Ilyenkor jobb esetben pár órára több ezer ember képzeletét indítják be a látványtervek, olyan emberek tervei, akik pont olyanok, mint ők. Nem feltétlenül nagymenő építészek, hanem olyanok, mint ők, akik csak abban különböznek, hogy meg merték csinálni azt, amit gondoltak. Bátrak.

Egy ötletpályázat olyan, mint a városi maraton: bárki – profi és amatőr egyaránt - elindulhat, aki úgy gondolja, hogy le tudja futni a távot. S nem az a fontos, hogy ki ér elsőnek célba, hanem az, hogy sikerül-e a távolságot futva megtenni. S ha igen, akkor óriásit nő az ember önmaga szemében. Büszkeséggel tölti el, hogy menet közben nem adta fel. Ilyen érzés lehet egy nem szakmabelinek is látni a munkáját a többi között. Ha építészként szeretnénk több építészetet a nyilvánosságban, ha szeretnénk érzékenyebb megrendelőket, több elismerést és fogékonyabb közönséget, akkor üdvözölnünk kell minden lehetőséget arra, hogy a szakmán kívül sok ember aktívan részt vehessen az építészetben, a környezet alakításában. Sőt. Profi építészként támogatnunk kell az ilyen kezdeményezéseket azzal, hogy ha van időnk, kedvünk, ihletünk - részt veszünk egy ötletpályázaton, s mindezeken túl pedig a participáció módszereit használjuk a munkánkban, ahol csak lehet. Még akkor is, ha ez néha nagyon fárasztó.

Primus inter pares

(első az egyenlők között) cím az ókeresztény Rómában nem jelentett több jogot vagy kiváltságot, csak megbecsülést és vezető szerepet, mert bár a címet viselő ember másokkal mindenben egyenlő volt, az élet valamely területén tudásban, képességben, tehetségben a többiek közül kiemelkedett. Lehet, nem is lenne akkora dráma és egyetlen ház sem dőlne össze, ha az építészeti tervezést (designt) is hasonló alapokon lehetne művelni. Mindenesetre az biztos, hogy az építészet egy megosztásokon alapuló gazdaságban és társadalomban nem lehet pusztán egy szakma és/vagy egy szűk elit belügye többé. Még akkor is, ha ez néha nagyon fárasztó.

Pásztor Erika Katalina

Post scriptum

Még van idő, még beleférhet: gondold végig, milyen lenne számodra az ideális Gellérthegy, mit képzelsz oda, és rajzold le! Gyorsan dolgozol és hatékonyan tudod az elképzeléseidet ábrázolni, mert profi vagy. Még van pár nap, egy ötlet simán belefér október 3. éjfélig. Légy első az egyenlők között és a többi ne érdekeljen. Se politika, se hatalom, se pedig a kötelező cinikus finnyogás ne állja útját a belőled áradó ötletek viharának és a végére kikristályosodó egyetlen jó megoldásnak. Fusd le ezt a Gellérthegy tervezési maratont – 8 millát is érhet a célszalag átszakítása - és add be a pályázatot. Őszintén sok sikert kívánok minden résztvevőnek! Legyen a Gellérthegy Budapest azon pontja, ahonnan körös-körül 360 fokban, jó messzire el lehet látni. Nem csak fizikai értelemben.