Kultúrtáj Illyés Gyula értelmezésében – Szigligeti kilátások

Illyés szövegei és Reismann fotói koherens tájértelmezést mutatnak: a tájat nem elsősorban formai, hanem társadalmi szempontból közelítik meg, ahol a hagyományos tájhasználat mellett a táji környezetbe ágyazódó rekreáció is kulturális tevékenységként jelenik meg miközben a tájképben megjelenő modernizációs elemek és aktivitások ábrázolását kerülik. Ezzel a régió vidék jellegét hangsúlyozzák a modern, urbanizálódó üdülőtáj felfogással szemben.

Illyés Gyula és Reismann János albumának megjelenése csak néhány évvel követi a népi építészet műemléki dokumentálásának a hazai megindulását. Ebben a kezdeményezésben a Balaton-felvidék úttörő szerepet játszott, a regionális tervkészítéssel párhuzamosan ugyanis megkezdték a műemlékek felmérését, és a vizsgálat ezúttal a népi építészeti emlékekre is kiterjedt. Ennek a vizsgálatnak már a harmincas években is volt előzménye, amikor Tóth Kálmán vezetésével fényképekkel dokumentálták a vidék építészetét. A korabeli stílusviták kapcsán már a sorozatban elemeztük ezt a kezdeményezést, ahogy Tóth János BIB pályázatra készített népi építészeti kutatását is bemutattuk. Ezek a kezdeményezések ugyanakkor még nem kapcsolódtak össze a műemlékvédelemmel, inkább a turisztikai-ideológiai érdeklődés felől közelítettek a vidék kulturális értékeihez. Az ötvenes években azonban már tervszerű felmérés indult. A háború előtti szereplők közül Tóth Kálmán jelentett kapcsolatot, aki az újjászervezett Balatoni Intéző Bizottságban is részt vett. A Balatonvidék műemlékállományának megállapítása című dokumentációt az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából készítette a Városépítési Tervező Vállalat 1957. június-augusztus között Galambos Ferenc, Lombár Pál, Péczely Béla, Sedlmayr János, Sedlmayr Jánosné, Simányi Frigyes részvételével.[4] Ebben a fázisban a tó körül 3 kilométeres mélységben található emlékeket dolgozták fel. 1958 decemberében indult el A Balaton-környék műemléki vizsgálatának második szakasza, amelynek keretében „a Balatontól északra húzódó területsáv műemlékállományának áttekintése" volt a feladat. A munkát a Városépítési Tervező Vállalat I. Osztály Műemlék Csoport készítette Galambos Ferenc, Péczely Béla, Börtsök László közreműködésével.[5] A térképes összesítésen a tóparti települések közül kiemelkedik Szigliget, amely topografikus adottságaiból adódóan más tóparti településekhez képest is védettebb helyzetben volt.

A regionális tervműveletben ugyannakkor nem volt egyértelmű a népi építészet dokumentálásának szerepe. Ahogy arra Simon Mariann tanulmánya rámutat[6], a fejlesztés megindulása előtt Kisléghy Nagy István programadó cikkében még a vidék értékeinek megőrzését helyezte előtérbe, míg a regionális terv programjában a fejlesztési szándékok és a természetvédelmi szempontok felsorolását követően csak az utolsó pontban jelölték meg a műemlékek védelmét. Ahogy az sem volt egyértelmű, a dokumentáció jelenthet-e közvetlen inspirációt a korabeli tervezési feladatokhoz. Farkas Tibor és a regionális terv készítői összegzésükben a formai átvétel helyett az anyaghasználat és a szerkezet logikáját tartották követendőnek.[7]  Mindez rámutat a Balaton-fejlesztés kettősségére, igaz a turisztikai érdeklődés később a tópart mellett már egyre mélyebben kiterjedt a Balaton-felvidék háttértelepüléseire, ami a népi építészeti emlékek felértékelődését is mutatja. 1967-ben a VÁTI-ban a népi építészeti emlékek turisztikai célú hasznosításáról készítettek tanulmányt.[8]

A népi építészeti emlékek megőrzése, az autentikus településképp fenntartása folyamatos feszültségben áll a táj modernizációjával. Épp ezért különösen felértékelődnek azok a helyszínek, amelyek adottságaik révén sokáig elkerülték az intenzív fejlesztéseket. Ilyen település a már említett, népi építészeti emlékekben gazdag Szigliget, amely Illyés Gyula és Reismann János képanyagában is jelentősen felülreprezentált más balatoni településekhez képest. Ebben az időszakban kezdik meg a vár helyreállítását. Az első állagmegóvó munkálatok már 1953-ban megindulnak, majd 1965-ben kezdtek el részletesebben is foglalkozni a vár turisztikai bemutatásával. A romemlékek mellett Szigliget lakóinak hétköznapjairól is részletes képet kaphatunk az albumban. Balassa bácsit név szerint is megemlíti az egyik fotóleírásnál. A vidéki életforma plasztikus és kendőzetlen bemutatása mellett a korabeli utcaképek, épületek is megjelennek a háttérben.

Szigliget az ötvenes évektől az irodalmi életben is fontos szerepet játszott. A településen álló kastély, melyet korábban az Esterházy család birtokolt, az államosítást követően a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, majd 1952-től az Irodalmi Alap használta. Az alkotóházat 1953-ban nyitották meg, és ahogy azt a Petőfi Irodalmi Múzeum Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ´60-as, ´70-es évekből című kiállításkatalógusa is leírja, az ezt követő két évtizedben „szigorúan beutalóval" az irodalmi élet jeles képviselői alkottak a házban. „Pihent és dolgozott itt többek között: Devecseri Gábor, Fekete István, Görgey Gábor, Gyurkovics Tibor, Hubay Miklós, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Károlyi Amy, Kassák Fajos, Kertész Imre, Koczogh Ákos, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mészöly Dezső, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Örkény István, Passuth László, Pilinszky János, Somlyó György, Szakonyi Károly, Szécsi Margit, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Vas István, Weöres Sándor és Zelk Zoltán."[9] Illyés Gyula is gyakran megfordult Szigligeten, ugyanakkor ő elsősorban Tihanyhoz kötődött. Míg Németh László Sajkodon töltött magányos alkotói korszakot, Tihany a művészeti élet centrumává vált. Illyés mellett Borsos Miklós szobrász nyaralója is fontos találkozásoknak adott színteret. Ugyanakkor a Balaton albumba mégsem a turisztikailag jól ismert tihanyi helyszínek és látképek kerültek be elsősorban.

És talán nem véletlen, hogy épp Szigliget vált az irodalmi alkotóház helyszínévé. A más tóparti településhez képest nehezebben elérhető, ugyanakkor festői adottságú település alkalmas volt az elvonulásra és az alkotásra. Bár a település fejlesztését többször tervbe vették, eddig szerencsésen elkerülte a turisztikai építkezéseket. Az 1958-as Balatonkörnyék Regionális Terve kiemelt kirándulócélként jelölte meg a fejlesztés térképén. Hasonló besorolást kapott, mint Tihany vagy Badacsony, ugyanakkor a szűkös erőforrások miatt a település intenzív fejlesztése elmaradt. Miközben a másik két települést teljesen alárendelték az egynapos turizmus igényeinek, tervezett útvonalon mozgatták a kirándulókat, amelyekre vendéglátóhelyek sorát fűzték fel, addig Szigliget meg tudta őrizni természeti értékeit. A nádast nem vágták ki a nagyobb strandfelület érdekében, ma is mértéktartó módon egy kisebb strand üzemel csak. A településen folyamatos a küzdelem a túlépítéssel. Bár a sűrűség alacsony, de az üdülőtáji urbanizáció nyomai itt is láthatóak. A hegy körül már így is túlságosan szétterült a település, egy-egy különleges alkotás azonban itt is felfedezhető. Preisich Gábor lábakon álló nádtetős nyaralóját korábban már bemutattuk a sorozat „alkotó szabadság" epizódjában. A környéken más hasonló, a népi és urbánus építészet kettősségével kísérletező alkotás is megfigyelhető. A településen a nagyobb beruházásokat azonban egyelőre sikerült elkerülni, bár az elmúlt években Balassa Balázs lemondását követően a figyelem középpontjába került a település. Igyekeznek megőrizni a településkép értékeit és a tópart egyik legszigorúbb építési szabályzatát dolgozták ki. A helyiek ennek ellenére attól félnek, minél inkább őrzik tájképi értékeiket, annál inkább vonzóbb lesz a befektetőknek. Ők a tájat másképp értelmezik, ahol béke van és látszólag nem történik semmi.