Láthatatlan szálak – Családi ház Pesthidegkúton

Néhány évvel ezelőtt Harsányi Girardi László, a híres természetgyógyász, ásványvizek kutatója, kalaptervező művész és nem utolsó sorban szakrális geometriával, a Föld energetikájával foglalkozó mérnök megmutatta nekem a Pesthidegkút határában álló egykori Gercse templomát. Különleges idegenvezetésnek bizonyult ez az alkalom, mert bár azt hittem, jól ismerem a helyet, hiszen sokszor megfordultam ott korábban, kísérőm mégis szinte minden mondatával meglepett. Szenvedélyesen, teljes bizonyossággal beszélt a Kárpát-medence szakrális helyeit összekötő láthatatlan erővonalakról, kőnek látszó rejtélyes eredetű kompozit anyagokról, melyek fizikai tulajdonságait mérnökként vizsgálta, gyógyító erőkről, amelyek egységes rendszerbe szerveződve képezik a Modern Magyar Medicina alapját. Kezdeti kétségeim lassan oldódtak, idővel magával ragadott a történet, aminek ott és akkor akaratlanul magam is részévé váltam. Feltárult egy hierarchiába rendezett sejtelmes világ, amiben minden mindennel összefügg és amiben az elsőre jelentéktelennek látszó dolgoknak is helye van. Ez a találkozás intenzíven él emlékeimben és megerősít régi meggyőződésemben, hogy alkotóként különösen fontos a látványon túli, közvetlenül nem megtapasztalható valóságra figyelnünk, azokra a láthatatlan szálakra (Kondor Béla szavaival csavarokra), amik összekötik a jelenségeket.

A gercsei élmény egyben Pesthidegkúthoz is köt. A két dolog így találkozik és bennem szükségképpen szorosan összekapcsolódik, kizárva egy semleges külső nézőpontból megfogalmazott, tárgyilagos elemző-értékelő-értelmező építészeti kritika megírásának lehetőségét. Marad hát a szubjektív reflexió, ami talán részben nélkülözi a tárgyilagosságot, de a személyes "belelátás" megosztása még inspirálóbb is lehet. Ez az írás más irányból nézve is szükségképpen személyes, hiszen az építész saját házáról van szó.

Helykeresés

Kacskaringós úton érkezek, miközben megpróbálom megfejteni, megérteni és megélni a hely valódi karakterét. A Paprikás-patak völgyében haladva még biztosnak tűnik az irány, de az első letérőt elvétem és akaratlanul továbbhaladok a falu szélén túli rétek, erdők felé. A délutáni fények, erdőszéli hangok és illatok felidézik a gercsei találkozás emlékét. Régóta szépséget látok abban, ha valamit nem célirányosan közelítek, hanem körüljárva, akár szokatlan nézőpontokat érintve.

Pesthidegkút ismereteimben és emlékeimben is sváb településként él, pedig évszázados történetének a németség jelenléte csak egy – igaz, jelentős, de nem a legújabb – fejezete. A település jellegét a kulturális hagyományokon túl építészeti szempontból nagyban meghatározza a patakra lefutó lejtős utak és az ezeket a rétegvonalak mentén összekötő kényelmes utcák rendszere. A morfológiai adottságra szervesen épülő, töredékesen megmaradt építészeti örökség egymás mellett sűrű feszes rendben sorakozó, hosszú gangos házakat, mélyen hátrahúzódó szépen megművelt kerteket, sajátos ritmusú utcakép részleteket mutat. A rendezettség azonban nélkülözi a sváb településekre gyakran jellemző gazdagságot, a nyújtott arányú utcai homlokzatokat – ez a régi Pesthidegkútnak nem sajátja. A visszafogott, de egységes településkép ráadásul mára megbomlott, az új beépítések felülírták a régi logikát és az új térhasználati igények mentén a megszokott formákat is.

A ház közel van az egykori faluközponthoz. Lefelé pár percnyire a templom és a nevezetes Klebelsberg-kúria, tovább felfelé gyalog közel a városhatár, a tágas réten és a hegy erdein túl már Solymár. A Templom-közből nyíló egyik szalagtelek domboldalra felszaladó felső része a közelmúltig rejtőzködő gyümölcsöskertként létezett, majd új utca nyitásával önálló telekké vált. Az itt talált örökség egy takaros kis bungalló, teli szerethető bájos barkács-részletekkel, gyümölcsös, benne nagy diófa és néhány méretes fenyő. Mindezekből csak a fák és az emlékek maradtak. A hely nem keresett, inkább természetes módon és szerencsével megtalált. A család gyerekkorát a környéken töltötte, a fiatalkori élmények hatása jól kiolvasható a jelenlét minden formáján.

Megérkezés

A heterogén utcaképben a ház magabiztosan áll. A svábházak hagyományát követi, amennyiben azok is utcára merőleges gerincű nyeregtetős, keskeny, oldalbejárat felől megközelíthető építmények voltak. Az alapos tervezői helyismeret szépen tükröződik ebben a döntésben. A megjelenésből kiolvasható habitus azonban egészen más. A ház a szomszédos épületektől hátrébb, a telek belseje felé tolódik, tágas előteret képezve a főhomlokzatnak. Mindez számos praktikus előnnyel jár, ugyanakkor hangsúlyos helyzetbe hozza a garázskaput. A ház felé fordulva bonyolult téri helyzettel állunk szemben. Az önmagában is enyhén lejtős utca magasabb pontjáról gondosan kialakított autórámpa indul lefelé, kissé mélyebbről pedig egy járda fölfelé, a főbejárathoz. Három irány, három lejtés, három hangsúly. Ehhez adódik egy arányaiban és nyílásosztásaiban is erőteljesen vertikális, ünnepélyes homlokzat. Ez az összetettség bennem régi emléket idéz.

Spanyolországban, nem messze Ovideótól áll egy világhírű templom, a Santa Maria del Naranco. Egyszerű téglalap formájú alaprajz, hozzátapasztott oldalbejárattal, nyújtott arányokkal. A kilencedik században építették királyi palotának, majd négyszáz évvel később templommá alakították. Negyven éve foglalkoztat ez a ház és lám, most váratlanul újra felbukkan – működnek a láthatatlan szálak. Hogy valóságos-e a kapcsolat, vagy csak az én képzeletemben létezik, nem tudom – inkább az utóbbi, hiszen Tamás beszélgetésünkkor előképként a helyi sváb háztípust említette. Tény, hogy Santa Maria del Narancoi templom is lakóház volt eredetileg (igaz, királyi), tehát a képlet igazoltan helyénvaló. Nem kell messzire menni, hasonló épületek (parasztházak, kúriák, városkörnyéki villák) sokasága található itthon is. Itt azonban a téri helyzet és a homlokzati arány okkal idéz szakrális előképeket, párhuzamokat. Arra sem tudom a választ, hogy jó-e ez, de ha arra gondolok, hogy a homlokzat mögötti szobák nagy üvegablakain kitekintve a párszáz méterre lévő Kálvária-hegy keresztje tárul fel, a kérdés új értelmet kap.

Bent

A szép ki-, be- és átlátások gazdag tériséget kölcsönöznek az amúgy egyszerű, tiszta képletű háznak. A megérkezés, a kert felé való kilátással elegáns, a szakértelemmel átgondolt formák, a mesterségbeli tudásról tanúskodó anyaghasználat és a gondos kivitelezés feltűnő, miközben semmi igazán meglepő, sejtelmes ravaszság nem érzékelhető. Nincs utalás a valaha itt álló buhera-világra sem, pedig akár az is lehetett volna egy építészeti kiindulás alapja, ha például Zalotay Elemér Ziegelriedben épített saját házára gondolok.[1] Ez a ház azonban nem hulladékok újrahasznosításával készült, ellenkezőleg: jó minőségű, de nem drága, egyszerű, de annál gondosabban megmunkált anyagokból, szerkezetekből áll. A két habitus között mégis látok valami rokonságot, ez pedig a sajátkezű építés öröme, amivel a házban járva lépten-nyomon szembesülünk. Tamás elmondása szerint – amit régi ismeretségünk okán enélkül is tudtam – ezt a készéget és vele együtt a műhely-lehetőséget családjától örökölte. Én nem csak készségnek, hanem vágynak nevezném, aki szeret anyaggal dolgozni az tudja miért. Megmunkálás közben az anyaggal párbeszédbe lehet keveredni, és ez a fizikai-szellemi kapcsolat felértékelődik az egyre virtuálisabb világban.

A nyers felületek, olcsó ipari termékek, egyedi tervezésű és gyártású bútorok, lámpák békésen együtt élnek a hagyományos értelemben vett minőségi design-tárgyakkal. A jóértelmű semlegesség és az emblematikus, karakteres design egyensúlya eredményezi ezt az összhangot. A földszinti nappali-térben mindössze két ilyen tárgyra emlékszem. Az egyik a híres olasz bútorgyártó cég, a Zanotta terméke, egy Lama "lounge chair" (nyugágy) a híres Ludovica+Roberto Palomba tervezőpárostól. Az ergonómikus forma előkelőn és hívogatóan lebeg a térben könnyed hajlított csőlábain. A másik tárgy egy kép, Asztalos Zsolt Munkácsy díjas festőművész, a család barátjának alkotása. Egy sorozat darabja, aminek talán "emlékek rögzítése" a címe, és a művész egy napjának történéseit rögzíti. Valahogy úgy alakult, hogy az idekerült darab akaratlanul éppen annak a napnak a történetét dolgozza fel, amelyiken a család birtokba vette az új házat. Az első itt töltött együttlét napján készült ez a kép. Hiába, a láthatatlan szálak néha keresztezik egymást, mi több, gyakran erős szövedéket alkotnak.

Balázs Mihály

[1] Kondor Béla: Küszködni lettél. Kortárs Kiadó, 2006. 257. oldal

Szerk.: Hulesch Máté