Meghosszabbítjuk Dubajig III. - A buborékokról
Borsai Szandra háromrészes sorozatának zárócikkében a szolidaritás kutúrájának válságáról és azokról a kulturális-financiális és politikai buborékokról ír, melyek felszámolása szükségszerű kiindulópontja egy párbeszédalapú építészetnek és egy emberközpontú városfejlesztésnek.
A sorozat első és második része után ismét a rákosrendezői beruházáshoz kötődő fogalomhálót szálazza szét a szerző.
Tizennyolc éves voltam, álltam egyedül a Vörös tér közepén a tűző napsütésben egy finom esésű nyári ruhában, kalapban, hátizsákkal 2009 nyarán. Előttem a Vaszilij-Blazsennij székesegyház, jobbra a Kreml, balra méltóságteljes, palotaszerű épület. A Kreml nem érdekelt, a templomon túl voltam. A palota felé vettem az irányt. A bejárati árkád felett nagy GUM felirat fénylett. Poroszkáltam egyre beljebb és beljebb, majd betértem az egyik ajtón. Kicsit körbenéztem, kifordultam. Aztán bementem egy másik ajtón. Szinte üres volt az áruház. Vakított a tisztaság, a fényesség, a pompa. Korábban soha nem éreztem magam körül ilyen luxust. Megálltam, forgattam a fejem, hogy merre induljak, ha egyáltalán elinduljak. Egy biztonsági őr tartott felém, nem sietett, méregetett. Mikor hallótávolságon belül ért, megkért, hogy távozzak. Nem kellett magyarázkodnia, hamar felfogtam, hogy miért: a kalapommal és a hátizsákommal nem vagyok ide való.
Közismert tény, hogy buborékokban élünk. Buborékot von körénk a social média, a baráti társaságunk, a hírfogyasztási szokásaink, a lakhelyünk, a munkahelyünk. Társadalmi zárványokat hozunk létre. Ezek térben is leképeződnek. Például ismerjük a szegregátumokat, ahová a társadalom peremén élők szorulnak ki. Említhetem az agglomerációs zártkerteket is, ahová tömegével költöznek a megfizethető lakhatás miatt, csapnivaló infrastrukturális körülmények közé. A másik oldalon pedig ott vannak a Rózsadomb nevével fémjelzett, de a Rózsadombon bőven túlmutató budai kerületek. Vajon nem ugyanolyan szegregátum ez is, csak ellenkező előjellel?
Kevés helyen keresztezzük egymás útját, én meg az a képzeletbeli másik nő, aki szintén én lennék, csak finom szabású, méregdrága nyári ruhában, a megfelelő árnyalatú rúzzsal. Őt melegen üdvözölnék a GUM-ban. Én megfordulok a 7-es buszon, ő nem. A Ferenciek terén például mindketten átsétálhatnánk. De a budapesti Dubajban a hátizsákos énnek nem lenne keresnivalója.
Az is közismert tény, hogy egyre nyílik a gazdagok és a szegények között az olló. Egyre nagyobb a távolság. Ezzel együtt egyre jobban elválnak a tereik is és egyre extrémebb az a luxus, amit a leggazdagabbak megengedhetnek maguknak. A szegénység extremitása nem nő, nincsen már neki hova, de a létminimum alatt élők száma igen. Egyre inkább elválunk egymástól, a két képzelt énem, a rúzsos és hátizsákos. A méregdrága ruhás énem olyanokkal ismerkedik és olyanokkal tölti az idejét, akiket szintén szívesen látnak a GUM luxusrészlegében. A hátizsákos énem pedig a Moszkva folyó partján nézi a hajókat egy diáksráccal, akivel az utcán ismerkedett meg, és aki megtanítja neki oroszul a galamb szót.
A budapesti Dubaj nem kér abból a lehetőségből, hogy a beruházónak megfizethető lakásokat is kötelező jelleggel építenie kelljen. Pont annyira megfizethetőt, hogy a felnőtt, nyolc éve építészmérnökként tevékenykedő hátizsákos énem a mérnök férjével együtt húsz éves hitelre tudjon venni egy 50-60 m2-es lakást. Ha segít a család az önerőben és a pár él némi gyerekvállalási kedvezménnyel. Megfizethető. Amit ember szétválasztott, azt az Isten se tegye már össze.
Hogyha nem látjuk közelről más társadalmi csoportok, más osztályhelyzetben élők (osztályok, ha vannak, vagy csak az á-sok meg a b-sek, néha c-sek) életét, a társadalmi szolidaritás csökken. A hajléktalanságot sem azért kriminalizálták, hogy kezeljék a problémát, hanem azért, hogy ne kelljen nézni. Az autóból se, messziről, perifériás látásunkkal. Nő a távolság, csökken a szolidaritás, csökken az empátia, szűkül a tudás a valóságról. Fogalmunk sincsen, hogyan élnek mások. El sem tudjuk képzelni, ha nem látjuk. A makulátlanra sminkelt, drága ruhás énem a valóság egy nagyon nagy szelete elől teljesen el van zárva, mivel csak abban a szűk térben közlekedik, ami számára van fenntartva. Nem csak társadalmi térben, de fizikai térben is. A kisebbség tökéletesen érzéketlen a többség problémáira, de még ha érzékeny is lenne, nincsen tapasztalata arról, mire is kellene érzékenynek lennie. Vidéki gyerek vagyok, tudom, honnan jöttem, mondja a rúzsos énem magyarázatképpen. Csakhogy az ember emlékezete nem így működik, az emberi természet nem ilyen. Lehet ezért okolni a Teremtőt, de nem érdemes. Nekünk kell vállalni a felelősséget. Az emlékezet szanál és végzetesen torzítja a valóságot.
A hátizsákos énemnek is megvannak a maga útjai. Kiindulási pontja minden reggel a XV. kerület széle. A luxustáskát viselő, képzeletbeli énem a Mártonhegyről indul, maximum a Moszkváig jut el. Este a MÜPÁ-ban találkoznak, az közös. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez utóbbi, képzeletbeli énem izgatott lesz, ha meghallja, hogy a jónevű Rákosrendezőn, a híres Rákos-patak mellett, Angyalföld és Zugló között számára kellemes környék van kialakulóban. Neadjisten, néhány év múlva oda is költözhetne. De miért, hökken meg, hiszen az összes barátja a XII. kerületben lakik. Némelyik a II.-ban. Mit keresne Angyalföld peremén? Itt választhat több jó óvoda, jó iskola között. Megvannak a hagyományos, kedvenc éttermei, kirándulóhelyei. Érti, hogy ott lesz ez a nagy, új városrész, de ha elbóklászik a szélére, mire, kire bukkan? Onnan az M7-es és az M1-es is legalább negyven perccel több, akár egy órával is, ha forgalom van. A többi autópálya kevésbé releváns. Mégsem ez a fontosabb, hanem a szavak: Rákosrendező, Angyalföld, Zugló. Egyikhez sem köti a hagyomány a Mártonhegyen élő énem családját. Ha esetleg úgy dönt, hogy befektetési céllal vásárol lakást, akkor annak bérleti díja várhatóan olyan borsos lesz, hogy a hátizsákos énem sem tudná megfizetni a férjével együtt. Vagy nem akarná, mert nekik sem tradíció a budapesti Dubaj. Többségében maradnak a külföldiek.
Itt el is érkeztünk az utolsó buborékunkhoz, az ingatlanbuborékhoz. Erről végképp nem szeretnék részletesen beszélni, mert akármennyire igyekszem követni a közgazdasági folyamatokat, nem tudom valójában felfogni őket, pontosan annyira nem, mint a végeselem módszer elméleti hátterét. Be kell látnom a korlátaimat. A közgazdaságban annyi a plusz nehezítés (és ez nem kevés!), hogy részben tökéletesen irracionális. Talán nem is az ingatlanbuborék a legjobb szó jelenleg, tegyük hozzá a spekulációt. A különböző bonyolult, egymásra ható folyamatok miatt az ingatlanok ára (térbeli egyenlőtlenségek) drámai növekedésnek indult az elmúlt tíz évben. Egyre súlyosbodó lakhatási válságban élünk, amiről nem cikksorozatokat, hanem könyveket lehet írni. A tervezett beruházás ilyenformán meg sem próbálja kezelni ezt a válságot, csak mélyíti.
Mondhatnánk, hogy egyetlen szempont, egyetlen érdek létezik: egy szűk csoport gazdasági érdeke. Én nem vagyok ilyen szigorú és borúlátó. Azt gondolom, hogy részben igaz, a gazdasági érdek szinte mindent felülír, de ez a szűk csoport nem olyan rossz szándékú. Csak elveszítették az utolsó csepp szolidaritást is, eltűnt a szemük elől a valóság és nincsen mihez igazodniuk. Itt visszatérünk az első részhez. Keretes szerkezet, ez a legkézenfekvőbb. Hogyha ezen az egyetlen érdeken túl párbeszédet lehetne folytatni sok más szereplővel, akiknek más érdekek a fontosak, akkor lenne értelme beszélnem már az építészetről, a városról, a beruházásról magáról is. Addig viszont ehhez semmi kedvem nincsen. Remélem, sokaknak viszont van!
Borsai Szandra
Szerk.: Őze Sándor
