Nagyobbat álmodók: Trianon és a magyar építészet II.

A békekötés aláírását követően a magyar építészetnek súlyos kérdésekre kellett azonnali választ találnia, az ország pedig komoly hosszú távú kihívásokkal nézett szembe. Trianon sokak számára személyes dilemmát: az otthon választásának kérdését is jelentette. A cikksorozat második részében Kovács Dániel ezeket a közvetlen következményeket tekinti át, és közben arra is megpróbál választ találni: létezhet-e irrendenta építészet.

 

Trianon – a személyes aspektus

 

1920. június negyedikén Budapesten szentmisével, körmenettel és néma tüntetéssel fogadták tömegek a békeszerződés aláírását. A trianoni békediktátum közvetlen hatása az építésztársadalomra, akárcsak az állampolgárok jelentős részére, a személyes sokk volt. Az új határok családokat szakítottak szét – például az élesdi Létai-építészfamíliát. A városban évtizedek óta jól menő praxist folytató családfő, Létai András Romániában maradt az 1910-ben felépített, szecessziós otthonban egyik fiával, Lajossal, míg a másik kettő, a Budapesten élő Sándor és András egy határral arrébb találta magát. Ez megszakította az építész testvérhármas közös kísérletét is – hiába készítették el közösen 1914-ben az első működőképes magyar repülőgépet, ezirányú pályafutásuk nem folytatódhatott.

A későbbi képzőművész-építész Vákár Tibor 12 éves a trianoni béke aláírásakor. Gyergyószentmiklósi családja Csíkszeredából menekül Budapestre a bevonuló román sereg elől. „Vagonban laknak évekig Pesten, a Császárfürdő szomszédságában. Gyergyó magas hegyei, zuhatagai és szálfenyői helyett törpe kavicshalmokat kapnak kárpótlásul a sorstól s néhány csenevész bokrot a Dunaparton. Szülőföld-hiányuk vészes vérszegénységként jelentkezik: kóvályognak és szédelegnek tőle. De szédelgésük nemcsak az érzékelhető világ megcsonkulásából fakad, hanem a fejszével földarabolt erkölcsi világéból is. Teljesen fölfoghatatlan számukra, hogy Erdélyt, százezrekkel együtt, azért kellett elhagyniuk, mert magyarok" – írta a családról Csoóri Sándor.[1]

Az új határok egyben azonnali döntéskényszert, választást is jelentenek. A Wekerle-telep kivitelezésének irányítója, a Fiatalok tehetséges követője, Tornallyay Zoltán szűkebb hona, a Csehszlovákia részévé lett Tornalja mellett döntött. Ezt tette volna Árvay József, Ungvár fiatal főmérnöke is, aki végül nem volt hajlandó felesküdni az új államra, így kénytelen Budapestre költözni. Kós Károly, a Fiatalok vezéralakja így írta le a kegyetlen dilemmát: „Itthon, Sztánán értem meg – immár háromgyermekes családapaként – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való visszacsatolását. Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészi tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, - ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül is ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: »…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten…« És itthon maradtam."[2]

Kós döntésének konzekvenciái messze túlnyúltak a család szűk körén. Építészeti munkásságából jelentősen visszavéve íróként, szerkesztőként, kiadóként, oktatóként központi szerepet vállalt az erdélyi magyar közösség életében. Szinte teljesen elvágta azonban magát a magyarországi építészeti közélettől; a Fiatalok által képviselt építészeti irányzat ezáltal (Györgyi Dénes markáns irányváltását is figyelembe véve) vezető nélkül maradt, és nem fejlődhetett szervesen tovább. Mindezt természetesen 1920-ban nem lehetett előre látni; Kós Károly joggal érezte úgy, hogy a teljes bizonytalanságot választja, és a következő évek vissza is igazolták építészi karrierjének lassú bealkonyulását.

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a szülőföldjükön maradó építészek egy része biztos megélhetéshez, akár jobb lehetőségekhez jutott az új államok polgáraként – és közben nem feltétlenül kellett meghasonlania nemzeti hovatartozásával. A kassai Oelschläger Lajos a két világháború közötti időszakban lett kiváló mesterré, olyan épületekkel, amelyek Magyarországon aligha valósulhatnának meg. (A második világháború után Miskolcra költözött, és Őry Lajos néven dolgozott tovább.) Weinwurm Frigyes és Vécsei Ignác 1924-ben nyitott pozsonyi építészirodája nagyszabású modern lakóépületeivel a magyarországi progresszívek csodálatát is kiváltotta. Halász Kálmán (a fotográfus Brassaï öccse Brassóban épít fel meghatározó épületeket, miközben a helyi sajtónak is tevékeny művelője.[3] A sort itt is bőven lehetne folytatni: sajnos a két világháború közötti, az államhatárokon túl élő és dolgozó magyar építészekre vonatkozó kutatások igen hiányosak.

A Magyarországtól elcsatolt területek új hatalmai magától értetődő módon új helyzetbe hozták az eddig kisebbségi létben dolgozó, mostantól azonban államalkotó nemzethez tartozó építészeket is. Számukra a változás lehetőséget jelentett a pálya kiteljesedésére. A gyakran a szlovák építészet atyjának nevezett Milan Michal Harminc pályája a két világháború között ért zenitjére, miként fontos megbízásokat kapott a – stílusát illetően talán leginkább Kós Károlyhoz hasonlítható, Brnóból a Felvidékre visszaköltöző – Dušan Jurkovič is. Míg a Romániához csatolt területeken elsősorban szimbolikus beruházásokkal igyekezett az állam jelenlétét megerősíteni, addig Csehszlovákiában, illetve a Délvidéken valóban nagyszabású, településképet formáló beruházások indulnak, új lehetőségeket nyitva. Sajátos példa erre a budapesti Komor Marcell és fia, János egyetlen kis épülete, egy 1928-ban elkészült sarokház az immár csehszlovák Zsolna újonnan nyitott utcájában. A magasföldszintes, egyemeletes épület legizgalmasabb része az ívelt sarok három szinten átfutó ablaksora, amelynek egyes elemeit a teljes homlokzatot átfogó pilaszterek választják el; a látszólagos laposfedés valójában a párkány mögé rejtett, alacsony lejtésű nyeregtető.[4] Ma már talán bátortalannak minősíthető, de újszerű ház, ami ekkortájt Magyarországon el sem készülhetne– vagy ha mégis, akkor a szakma teljes közönye fogadná, akárcsak Lessner Manó ugyanebben az évben átadott budapesti „kockaházát."

A helyzet kettőségének érzékeltetésére érdemes idézni Callmeyer Ferenc visszaemlékezését saját családjáról: „Családunkon, mint megannyi magyar családon, valóban Trianon szerencsétlensége ütött kigyógyíthatatlan sebet. Anyai nagyatyám Ungváron maradt, s lett Csehszlovákia állampolgára. A felvidéki illetőségű család nagy része ott is maradt, ahová ősei sírjai kötötték. Húsz év alatt aztán szlovák tudatára ébredt. (…) Az apai ág Pozsonyligetfaluban telepedett meg, mely a korra jellemzően hol Petržalka, hol Engerau névre kellett, hogy hallgasson. A gyakori tulajdonosváltás csak azért nem zavarta őket, mivel azonosultak a földdel, ahol laktak."

Ellentétben a környező országokban beinduló fejlesztésekkel, a háborút követő gazdasági válság viszont Magyarországot mint vesztes államot különösen érzékenyen érintette. „Az építő ipar jövőjéről véleményem a lehető legrosszabb. Addig, míg pénzünk meg nem javul, míg országunk csonka, kilátástalannak tartom a nagyobbszabású építkezés megindulását" – nyilatkozta Lipták Pál építész, kereskedelmi államtitkár 1921-ben. Ha borúlátása túlzottnak is bizonyult, tény, hogy a következő években elvétve akad nagyobb léptékű beruházás Magyarországon. Hiába nevezték ki a nagy hírű mérnök Zielinski Szilárdot 1921-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élére – források híján nem hagyhatott mély nyomot. A financiális kényszer hegye szükségegereket szült: a komoly munka nélkül maradt Kismarty-Lechner Jenő arra dolgozott ki javaslatot, hogy az egykori Nemzeti Színház kétszintes csonkjában alakítsák ki az új Nemzeti Mozgót. Végül korábbi munkáinak, nevének és tagadhatatlan politikai beágyazottságának is köszönhetően a húszas évek közepén belekezdhetett a Nemzeti Múzeum rekonstrukciójába. Ebben az évtizedben különösen nagy szükség volt a jó kapcsolatokra; a háború és az azt követő válság azt is jelentette, hogy a magyar építészszakma a húszas évek közepére immár egy évtizede komolyabb megbízások nélkül maradt.

A kilátástalannak tűnő helyzetben karrierek és sorsok törtek derékba. A neves építészcsaládból származó Zitterbarth György 1926-ban, 48 évesen végzett magával.[5] Tóásó Pál a feleségével együtt lett öngyilkos 1927-ben. Steinhardt Antal, a budapesti Magyar Színház, a pécsi színház, a szegedi kultúrpalota társtervezője 65 esztendősen, 1928-ban a budapesti városháza közélelmezési osztályának előszobájában lőtte agyon magát.[6] Uglár János szekszárdi építész, a ma Deutsche Bühneként szolgáló mozi tervezője 1929-ben anyagi problémái elől a Dunába ugrott.[7] Himmler Miksa, a szecessziós időszak egykor sikeres tervezője 1931-ben mérget vett be. A Berlinből hazatért, de itthon megkapaszkodni nem tudó Pál Hugó ugyancsak önkezével vetett véget életének 1932-ben – haláláról „Építész sors" címmel számolt be az egyik szaklap...[8]

A korszak egyik látványos gazdasági bukását az Ullmann Gyula, a Kármán Aladárral közösen a századfordulón rendkívül népszerű építésziroda egyik névadója által alapított Építő Bank produkálta. A Budapesti Építő Részvénytársaság vezetőjeként az erényi előnévvel lovagi címet viselő Ullmann komoly felelősséget viselt a cég által alapított Építő Bank ügyeiben, sőt, azért magánvagyonával vállalt felelősséget – márpedig a Pénzintézeti Központ 1926-os felülvizsgálatai komoly vesztegetési ügyekre derítettek fényt.  A bank vezérigazgatóját, Haas Bélát az év áprilisában letartóztatták. Ullmann ekkor már hónapok óta súlyos betegen feküdt, és mindössze 51 évesen, június 11-én elhunyt. Az Építő Bank kényszerfelszámolása még abban a hónapban megindult, és a hitelezők kifizetésére Ullmann személyes vagyona is ráment.

„A budapesti építészeknek ugyebár olyan sok tervezésük, építkezésük van, hogy oda sem néznek az olyan csipcsup építkezésnek, mint például a gödöllői gimnázium, rendház és templomépítkezés, vagy a garázsépítkezés, vagy éppenséggel a nem is állami Rockefeller-féle palota. A mostani építkezési lázban a budapesti építészek szinte természetesnek veszik, hogy a monumentális épületeket újabban műszaki osztályvezetők; h. államtitkárok, miniszteri tanácsosok és postafőigazgatók tervezik és építik" – ironizált Az Est 1925-ben.[9] A hatalmas vihart kavart cikk jogosan hánytorgatta fel, hogy az egyébként is megbízások híján tengődő magánépítészek elől állami alkalmazottak viszik el a legjövedelmezőbb megbízásokat, pályázat nélkül. Kertész K. Róbert államtitkár és Sváb Gyula miniszter tanácsos tervezhette a gödöllői premontrei gimnázium hatalmas épülettömbjét, és az 1930-ban ugyancsak állami támogatással elkészült kőszegi Szent Domonkos zárdát. Bierbauer István, a posta főalkalmazottja tervezte a zuglói postagarázst, igaz, még a háború előtt – az építkezés megindítását már a fentebb idézett Lipták Pál volt kereskedelmi államtitkárként járta ki és kapott rá megbízást kivitelezőként. Jendrassik Alfréd minisztériumi államtitkárként számos kórházat tervezett, Az Est szerint azonban nem magától értetődő, hogy ő kapta az Attila úti belügyminisztériumi lakóház és a Rockefeller Alapítvány által finanszírozott közegészségügyi intézet megbízásait – utóbbi ráadásul magánberuházásnak számított.

Jendrassik, akit Az Est cikke konkrétan meg is nevezett, nem zavartatta magát: miután nyugdíjba vonult a minisztériumból és magánpraxist indított, olyan nagy léptékű beruházásokat szerzett meg, mint az Országos Állategészségügyi Intézet (amelynek homlokzatára fia, Tibor faragta a szoborcsoportot) és a Mátrai Állami Szanatórium – természetesen minden esetben normál tervezői díjazásért. Az utóbbi aztán még nagyobb botrányhoz vezetett. A kivitelezői pályázatokat Jendrassik irodájában bírálták el, a munkálatok megkezdése után azonban kiderült, hogy nem a megbízást elnyerő kivitelezőé volt a legolcsóbb árajánlat – csak épp három másik pályázat számait utólag átírták. A médiapolémiát követően a Mérnöki Kamara bűnvádi eljárást szorgalmazott és fegyelmi eljárást indított Jendrassik ellen 1931-ben. Utóbbi kiderült, hogy a számokat részben Jendrassik tudtával irodavezetője, Sprentzl Gyula írta át, akit aztán 1933-ban felmentettek.[10] Jendrassik ezt már nem érte meg: az előző évben elhunyt. A szanatórium a tervezett négymillió helyett a duplájába került; a botrány sem a tervező, sem az építésvezetőként öt éven át neki dolgozó Padányi Gulyás Jenő hírnevét nem csorbította.

Az ügynek mégis lett következménye. Miután nyilvánossá vált a Maglódi úti szeretetházra kiírt pályázat résztvevőinek névsora 1928-ban, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet tiltakozott a fővárosnál az ellen, hogy Kertész K. Róbert és Sváb Gyula, illetve Kismarty-Lechner Jenő pályázatait figyelembe vegyék, mondván: mindhárman fővárosi tisztséget töltenek be.[11] A botrány a parlamentig jutott, ahol a miniszter Klebelsberg Kuno meglehetősen ügyetlen magyarázattal próbálta a szőnyeg alá söpörni, mondván: „ő nem tilthatja meg Kertész K. Róbertnek és társainak, hogy terveiket papírra vessék".[12] Bár a konkrét intézkedés elmaradt, a médiavisszhang szerepet játszhatott abban, hogy egyik pályázatot sem díjazták, arra hivatkozva: összeférhetetlenség csak ebben az esetben állna fenn.

Ellentétben a tízes évekkel, amikor a nemzeti építészet mibenlétéről, illetve esztétikai kérdésekről zajlottak a közviták, a húszas évek építészeti skandalumjai közül azok kapták a legnagyobb visszhangot, amelyek politikai kapcsolatokról árulkodtak. A belügyminisztériumi építkezések panamájával kapcsolatban 1930-ban kirobbant botrányba többen belebuktak – így például Halasy Géza építész, aki az első számú vádlott, Vay Kázmér miniszteri tanácsos sógoraként, több középület tervezőjeként igen közel állt a legfelsőbb körökhöz. Az ügybe belekeveredett Bogdánfy Géza építész, valamint Littke Kázmér és Czillér Antal építész-vállalkozók, sőt, még a számos belügyi megrendelést kapó Gerlóczy Gedeon is. Az országos panama kirobbanását követően vizsgálatok indultak a vidéki városokban is, így Szolnokon, ahol Bogdánfy és Gerlóczy közös irodája Czillér Antal kivitelezésében meglepően sok állami megbízást teljesített az előző évtizedben.[13] A botrányra a konzervatív Építő Ipar – Építő Művészet, Fábián Gáspár lapja az áldozat szerepéből reagált, egy szót sem vesztegetve a valódi felelősségre. „Hihetetlen rombolás történt az építészi bráns becsületén, az bizonyos. Szabad prédái lettünk sajtónak, közvéleménynek, kabarévicceknek. Utolsóbb lett nevünk a közvéleményben a rablókénál és gyilkosokénál, mert azoknak és bránsuknak nincs mit veszteniök."[14]

 

A közvetlen következmények: építés és bontás

 

A trianoni döntés első sokkja hitetlen tagadásba fúlt. Kismarty-Lechner Jenő 1921-ben hatalmas albumot jelentetett meg Az elszakításra ítélt Magyarország címmel, a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája kiadásában – 230 oldalán azt bizonygatva, hogy az elcsatolt területeken sosem volt jelen más nemzeti kultúra a magyaron kívül.

A döntés hatása Magyarország kultúrájára, így építészetére rövid távon katasztrofális volt, hosszú távon pedig komoly nyomokat hagyott – egyben feladatokat generált. Eltűntek a nyersanyagforrások, és a jelentős megbízónak számító ipari üzemek – azaz újjá kellett szervezni és építeni az ország nagyiparát. Elveszett a kulturális infrastruktúra nagy része, amelynek pótlásába szintén komoly erőforrásokat kellett fektetni. A határmódosítás után megindult népességcsere, elsősorban az új hatalomra felesküdni nem akaró felvidéki és erdélyi értelmiség Magyarországra vándorlása komoly lakásválságot idézett elő. Az ország építészeinek a húszas években a lakhatás lett az első számú problémája, amelyet csak lassan váltott fel a harmincas évektől a minőségi lakhatásé.

A menekült családokat eleinte jobb híján vasúti kocsikban helyezték el a Keleti, a Nyugati, a Déli, a Rákosi és a Rákosrendező pályaudvarokon; javarészük középosztálybeli státuszból vált hirtelen „vagonlakóvá".[15] Innen a többség hamarosan az állam által kibérelt szállodai szobákba, átalakított iskolaépületekbe (például a Hernád és a Peterdy utcai iskolákba), illetve katonai barakkokba költözött tovább; a szerencsésebbek idővel albérletbe, vagy az Országos Lakásépítési Miniszteri Biztosság beruházásában emelt menekülttelepek egyikére kerültek.[16] Ilyen volt a mai kőbányai troligarázs helyén álló, az Auguszta főhercegnőről elnevezett hadikórház barakkjaiból kialakított Auguszta-telep, ahonnan a családok egy része aztán az 1920-as évek második felében felhúzott, jóval minőségibb lakhatási körülményeket kínáló Pongrác úti telepre költözhetett tovább. Ezen a ma Kis-Pongrác-telepként ismert területen kétemeletes, illetve földszintes, ma is barátságosnak számító házak, valamint egy templom is épült; a Feltámadott Krisztus titulusú, erdélyi hatású harangtoronnyal kiegészített épületet, Bacsó Andor és Martsekényi Imre munkáját 1925-ben szentelte fel Zadravecz István tábori püspök.

Hasonló telep épült 1922-ben az Üllői úton, a Mária Valéria-barakktelep szomszédságában, ötven házzal. Az Újság korabeli tudósítása szerint mindegyik házban tíz-tíz egy- vagy kétszobás lakást alakítottak ki, saját vízvezetékkel és villannyal, a szobákon kétszárnyú ablakokkal. Közös illemhely két-két lakásra jutott.[17] Az egyik legnagyobb telep az akkor még Budapest határain kívül eső Pestszentlőrincen, az egykori Lipták-féle lőszergyár átalakításával jött létre. A Pestszentlőrinci Állami Lakótelepen a húszas évek közepére hatezer ember talált otthonra; a telep önálló víz- és villanyszolgáltatással, saját boltokkal, elemi, majd polgári iskolával is rendelkezett. A harmincas évek közepén neobarokk katolikus, majd erdélyi stílusú unitárius templom épült. (Ezek ma is megvannak, a telepet azonban később elbontották; helyén ma a Havanna-lakótelep áll.)

1923-tól a jobb minőségű lakások építése is megindult, igaz, vontatottan és nem is a legjobb döntések nyomán. A ma is álló, a városképbe sem tömegében, sem esztétikájában nem illeszkedő Bethlen-udvar is ennek az eredménye: az év őszétől húzta fel a főváros a Fővárosi Közmunkák Tanácsától megvásárolt telken, 98 lakással, húsz üzlethelyiséggel, műteremlakásokkal a manzárdban.[18]  A Neuschloss-Knüssli Kornél és ifj. Gyenes Lajos tervei alapján emelt ingatlan alig tíz év múlva, a Tabán bontásával került a mai is látható, szervetlen helyzetbe.

Összességében a húszas évek hazai beruházási forrásainak jelentős részét vitte el az a szándék, hogy a Magyarországra menekülteknek lakást biztosítsanak. Umbrai Laura számításai szerint 1919-1928 között Budapesten 6542 lakás épült állami beruházásban.[19] A munkák elvárt, pozitív velejárója volt az is, hogy elfoglaltságot biztosítottak a mérnök- és építészgárdának; az említett Üllői úti telep építésében például 18 mérnök vett részt a korabeli híradás szerint.

A menekültek elhelyezésében több vidéki város: Győr, Szombathely, Kaposvár, Szikszó, Debrecen és Szeged is szerepet vállalt.[20] Miskolcon egy nagyobb telep épült is, a Gömöri pályaudvar mellett, a Halicka-kolónián: öt utcában 25 ház, bennük összesen száz család kapott elhelyezést 1922-től. A közterületeket az elszakított otthonok emlékére Gömöri térnek, illetve Temesvári, Pozsonyi, Kolozsvári és Kassai utcának nevezték el. Ma is így hívják őket, csak a terület neve változott: Hodobay Sándor-telepnek hívják a város akkori polgármestere után.

A békediktátum következménye azonban nem csak az építés volt; a mérleg másik serpenyőjében a gazdasági válság következtében beálló változások állnak. Az első világháborút megelőzően a gazdaság fontos szereplőjének számítottak az összetett infrastruktúrájú nagybirtokokat működtető, felsőbb osztályokba tartozó családok. A nagybirtokok számára már az első világháború nagy megrázkódtatást jelentett, hiszen évekig munkaerőhiánnyal kellett küzdeni. A Trianonnal járó veszteségek nem egy család anyagi helyzetét megingatták, fenntarthatatlanná téve nagy értékű ingatlanjaikat. Az egykor Magyarország leggazdagabbjai közé tartozó Karátsonyi-család az elveszített délvidéki földek és a rossz üzletvitel miatt kellett elárverezze romantikus kastélyát a budai Vérmezőn. Buda legszebb nemesi palotáját az államnak és a fővárosnak is felajánlották, de egyiknek sem kellett. Nem csoda: a főváros addigra már többet is megvásárolt – a Wenckheim-örökösök által 1927-ben eladott neobarokk épületben a fővárosi könyvtár, a Károlyiaktól 1928-ban megszerzett klasszicista palotában a képtár kapott helyet.[21]

Sok vidéki városban hasonló helyzet alakult ki. Gyöngyös például az Orczyak által építtetett kastélyt vette át a tulajdonos Wildburg-családtól, de 1925-ben került állami tulajdonba a gencsapáti Széchenyi-kúria is. Bicskén fővárosi gyermekotthon nyílt a Batthyányak egykori lakában, a Károlyi-família pedig, új hasznosítási módot keresve a füzérradványi birtoknak, megnyitotta az ország első kastélyszállóját. Ha nem is nagy számban, de jócskán vesztettünk el komoly építészeti értékeket a két világháború között. A budai Karátsonyi-palotát végül 1938-ban elbontották, hogy új bérházak és Német Birodalmi Iskola épüljenek a helyén. A Liszt Ferenc téren álló Wodianer-palota, az osztrák Alexander Wielemans munkája 1941-ben tűnt el örökre; Lotz Károly festette mennyezetképét a Fővárosi Képtár megmentette, és a Károlyi-palota Vörös szalonjában helyezte el.

Az ország leggazdagabb családjainak egyike azonban mégiscsak pénzt szánt egy, a trianoni döntéssel összefüggésbe hozható beruházásra. Gróf Wenckheim Sándor Csorvás-Nagymajorban 1924-1928 között neobarokk stílusban építteti fel kastélyát, a családnak évtizedek óta dolgozó morvaországi német építésszel, Viktor Siedekkel.[22] Az épület egyértelmű előképe a mai formáját a 18. század végén elnyert gácsi Forgách-kastély, korántsem véletlenül. Sándor nagybátyja, Wenckheim IV. Ferenc 1893-ban Gácson kötött házasságot Forgách Ilonával, és példásan fel is újíttatta a tulajdonába került kastélyt, amely aztán 1920 után Csehszlovákiába került. A csorvási minta így az elvesztett családi múlt mellett a nemzeti tragédiára is utalt. A második világháború utáni pusztulása, széthordása pedig már újabb történeti sorsfordulókat idéz fel…

 

Irredenta/revíziós építészet?

 

Mint ahogyan a korszak fontos egyházi tisztségviselői gyakran közvetlen ráhatással voltak a politikai eseményekre, a történelmi keresztény egyházak, különösen a református és a katolikus, közvetlen szerepet vállaltak a trianoni döntés emlékének ápolásában is. Ezt a kezdeti években elsősorban a „trianoni ikonográfia" egyházi terekben való megjelenése jelentette, amire jó példa a rózsadombi Krisztus Király templom. Terveit a szomszédos Rákócziánum kápolnájaként még a háború éveiben elkészítette Árkay Aladár, ám az épület végül csak 1924-1929 között készült el. A dekoratív, historizáló és art déco elemeket ötvöző belső tér oldalfalait 32 nagyobb elcsatolt város címerei díszítik.

A húszas évek végére konkretizálódott az a gondolat, hogy a revíziónak szakrális épülettel is emlékjelet kell állítani. Ebből lett az angyalföldi munkásnegyed új egyháza, ahol már a kezdet kezdetén felmerült, hogy az „előzően tervbevett templomépítés eszméje a Revízió gondolatával is eszmei kapcsolatba hozassék, aminek gyakorlati eredményeként azután az építendő templom egyszersmind a Revízió eszméjének temploma is lenne".[23] Ennek fényében monumentális, a magyar történetiséget méltóképp reprezentáló épületet vártak el; a feladat megoldását a megbízott Möller István a zsámbéki Árpád-kori romtemplom stílushűen kiegészített újjáépítésében találta meg. Az 1929-től tervezett, 1931-1933 között felépült historizáló templom beruházását a magyar irredenta mozgalom első számú nemzetközi szószólója, a Magyarországon nemesi címe után Lord Rothermere néven ismert Harold Harmsworth is jelentős összeggel támogatta.[24]

A katolikus úgynevezett „revíziós templomok" esetében nincs szó központi szándékról, sem jellemző elvárásokról; ezek sokkal inkább spontán folyamatok eredményei, ahol az egyébként is jelentkező építési szükség összekapcsolódott közösségi trauma alulról jövő megörökítése, illetve a politikai propaganda felülről irányított szándékával – adott esetben azért, mert így a lehetséges támogatókat is könnyebb volt megmozgatni. A korabeli sajtóhíradások szerint revíziós templomként valósult meg Gáborjánháza neobarokk katolikus temploma (1932-1934), miután a település korábbi temploma a határ túloldalára került, a Szeged Somogyi-telepi Jézus Szíve templom (Fábián Gáspár, 1935), illetve az 1942-ben felavatott Szent István templom Mátraszentimrén. Ezekben az években már elkészültek a hazai modern templomépítészet első emlékei: Kotsis Iván balatonboglári, Árkay Aladár és Bertalan városmajori, illetve Rimanóczy Gyula pasaréti templomai is. A revíziós épületek azonban magától értetődő módon történeti stíluselemeket, illetve a vernakuláris építészet jegyeit használták, hiszen ez a fajta beágyazottság az épület szimbolikájának része volt.

Ravasz László 1921-1948 közötti püspöksége alatt a református egyház – a katolikushoz mérten legalábbis hívei számához képest – jóval aktívabban reagált az új elvárásokra. Ebben szerepet játszott az is, hogy az Erdélyből menekültek jelentős része hozta magával református hitét és szokásait Magyarországra. A Ravasz püspöksége alatt emelt budapesti templomok mindegyike saját nevet kapott, amelyek jelentős része hordoz politikai allúziókat, mint a budafoki Magyar Feltámadás Temploma (1927), a Wekerle-telepi Horthy Miklós Emléktemplom (1924-1928), vagy a Szabadság téri Hazatérés Temploma (1938-1940). A Medgyaszay István tervei szerint 1926-1930 között felépült Magyar Advent Templomát Kelenföldön például a Horthy-vezette hadsereg budapesti bevonulásának 11. évfordulóján adták át, és ennek emlékére kapta nevét is. A templom építkezésének fővédnöke is a kormányzó volt, aki személyesen vett részt a szentelésen.

A kelenföldi templom belső díszítésében, ahogyan az említett református templomok többségénél is, erőteljesen megjelennek az erdélyi fafaragás hagyományai, a helyi népművészet motívumkincse. Ez a stiláris vonulat tulajdonképp a Fiatal századfordulós mozgalmának utóhullámaként is értelmezhető, de nem választható le a korszak politikai hátteréről. Az irányzat legfontosabb képviselője, egyben a korszak meghatározó református egyházi építésze a nagyváradi születésű Szeghalmy Bálint, aki 1919-től Nagykanizsa városi mérnökeként, majd 1929-től Miskolc főépítészeként dolgozott. Utóbbi városban készült – pályázat eredményeként – legfontosabb műve, a tetemvári Deszkatemplom, amelyen többtucatnyi más templomához hasonlóan megfigyelhetőek a jó formaérzékkel variált erdélyi motívumok.[25] Ezek a motívumok az 1920-as évek magyar polgárai számára teljesen mást jelentettek, mint a Fiatalok időszakában, és ténylegesen, évtizedeken keresztül a trianoni döntés mementóivá váltak a helyi közösség számára.

A korszakban számos templom épült az új határterületeken, amelyek közül néhány szimbolikáját tekintve is figyelemreméltó. Ilyen a korábban Szabadka vonzáskörzetébe tartozó Kelebia új, Krisztus Király plébániatemploma, amelyet a korszak kurzusépítészének tekinthető Petrovácz Gyula tervezett, rá nem jellemző, szecessziós és erdélyi elemeket vegyítő modorban. Az 1925-1928 között elkészült, a stíluslogikának ellentmondó, ám dekoratív épület kapuja dél felé, Szabadka irányába néz – ez a tény ma is él a helyi közösségben, jelezve az egykori szándék maradandóságát. Csikérián, Orosháza-Gyopárosfürdőn, Ásotthalmon szintén ezekben az években épültek neoromán stílusú templomok. Ez az egyszerű, olcsósított romanizmus, kőből rakott helyett vakolt árkádívekkel természetesen a közízléshez is közel állt, de még fontosabb szerepe abban rejlett, hogy a magyarság évezredes jelenlétét hangsúlyozta.

A valós szükségeket kielégítő, majd díszítőelemekkel politikai jelentőségűvé formált egyházi épületeknek viszonylag kevés állami párját ismerjük. Talán ide sorolható az Országos Társadalombiztosítási Intézet Fiumei úti székházának 1931-re elkészült bővítése, a maga hatvan méterével Budapesten „felhőkarcolóként" emlegetett, irattárként szolgáló toronnyal. A Komor Marcell és Sós Aladár munkájaként elkészült épületrész magyaros pártázatának minden oldalát hatalmas óra, – a magyar állam szimbólumaként – kettőskereszt és nyolcméteres szoboralakok díszítették. Nyilvánvaló városképi jelentősége ellenére azonban a torony nem sorolható bizonyossággal a Trianonhoz kapcsolódó épületek közé; a sarkokra állított szoboralakok a források szerint az itt székelő intézmény fő tevékenységére, a balesetbiztosításra utaltak, és nem – miként a Szabadság tér négy „égtáj-szobra" – a történelmi tragédiára. Ezzel együtt a torony túlhangsúlyozott „nemzeti" ornamentikája hozzájárulhatott ahhoz, hogy a második világháborút követően részleges bontása mellett döntöttek, az egyébként valós statikai aggályokra hivatkozva.[26]

A nemhivatalos propaganda elemei között érdemes említeni az új Nemzeti Stadion Maróti Géza készítette terveit, amelynek mind esztétikája, mind funkciója immár összefonódik a az 1930-as években némileg új irányt vevő magyar politikával – nevezetesen a Harmadik Birodalom és Mussolini Olaszországának kulturális hatásával. Az évtizedek óta dédelgetett, nagyszabású sportálmok számára Maróti a Lágymányoson tervez új stadiont, négy, szállodaként is szolgáló „irrendenta toronnyal". A makettről ismert elképzelés leginkább arra jó példa, hogyan használták a korszak élelmes vagy munka hiányában kétségbeesett tervezői a politikai helyzetet saját munkájuk támogatására. Maróti egyértelműen az utóbbiak közé tartozott, bár sosem tagadta, hogy a békediktátum mennyire mélyen rázta meg.

A fent említett két kategóriából az élelmesek közé tartozó Ormos János 1939-ben turnézta körbe a hazai lapokat egy „Revíziós Torony" tervével. Nem fogta vissza fantáziáját: a gellérthegyi Citadella kellős közepébe elképzelt, száz méter magas, cukorsüveg alakú tornyán körbefutó út vezetne fel a legmagasabb pontra. „A torony tetején félárbócra eresztett országzászló lengene, a zászlórúd alján a kegyeletes emlékezetű, szárnybontásra készülő turullal. Éjjel félországra kilobogó fáklya figyelmeztetné a toronytelőn, a fővárosba érkező magyart, meg az idegent legmesszebbről ez az intő figyelmeztetés fogadná éjjel és nappal egyaránt. A toronyban mindennap, éppen a trianoni békeszerződés aláírásának órájában harangmű szólalna meg a »Nemzeti Hiszekegy« dallamaival. A toronymű vendégforgalmi érdekesség is volna, aljában a lerombolt magyar szobrok kicsinyített másai, emléktárgyak, propagandaművek volnának kaphatók."[27] Bár a források építészként aposztrofálják, az elképzelés kidolgozottsága alapján bízvást tekinthetjük Ormost jó üzleti, de kevés realitásérzékkel bíró amatőrnek.

A fentiek fényében aligha beszélhetünk irredenta építészetről – sokkal inkább olyan épületekről és építtetői szándékról, amely a megemlékezés gesztusát egyébként is meglévő igények megvalósulásával kapcsolta össze. Teljesen más a helyzet viszont a köztéri emlékművek esetében.

1928. október 14-én Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter jelenlétében avatták fel Sopronban az úgynevezett Hűségkaput, amely a hét évvel korábban lezajlott, Magyarország javára döntő népszavazásnak állított emléket. A barokkos vonalú kapuzatot Hikisch Rezső tervezte, tetejére Kisfaludy Strobl Zsigmond szoborcsoportja került, a város polgárainak hódolatát fogadó Hungária alakjával. A szavazás, amellyel Sopron kiérdemelte a Civitas Fidelissima címét, a város jelenkori történelmének meghatározó momentuma – olyannyira, hogy a Hűségkaput minden rendszer a helyén hagyta. Korántsem történt ez így az apropóhoz kapcsolódó más emlékművekkel: a két világháború közötti trianoni emlékművek a magyar vizuális- és környezetkultúra lenézett és kitörölt fejezetét jelentik.

 

(folyt. köv.)

Kovács Dániel

A háromrészes cikksorozat első, bevezető része 2020. június 4-én jelent meg, harmadik része pedig június 6-án. A közeljövőben egy másik sorozatban azzal is foglalkozunk majd, mi a helyzet száz évvel később a Kárpát-medencei magyar építészetében, fontos, de a határon innen kevésbé ismert alkotókkal és házakkal.

A sorozat szerzője művészettörténész, az Építészfórum társ-főszerkesztője. A cikksorozat alapját egy tervezett, a 20. század magyar építészetéről szóló könyv vonatkozó fejezete jelenti. A szerző szívesen fogadja a témára vonatkozó további történeteket, dokumentumokat akár e-mailben, akár kommentben.

Jegyzetek

[1] 100 éve született Vákár Tibor. Építészfórum, 2008. 05. 14. Url: https://epiteszforum.hu/100-eve-szuletett-vakar-tibor (letöltés dátuma: 2020. június 3.)

[2] Kós Károly: Önéletrajzom. In: Kós Károly: Életrajz. Közzéteszi Benkő Samu. Helikon, 2015. 308-309. o.

[3] Köszönöm Péterffy Miklósnak, hogy felhívta a figyelmem a brassói tervezőre.

[4] A tervet a Tér és Forma 1928/5 száma mutatja be; az épület némileg átalakított formában ma is áll a zsolnai (Žilina, Szlovákia) Veľká Okružná és Jána Kalinčiaka utcák sarkán.

[5] Világ, 1928. március 2. 8. o.

[6] Budapesti Hírlap, 1928. június 28. 3. o.

[7] Pécsi Napló, 1929. december 10. 6. o.

[8] Magyar Vilmos: Építész sors. Építő Ipar – Építő Művészet, 1932. október 1. 74. o.

[9] Gy. V.: A Rockefeller-intézet húszmilliárdos építkezését Jendrassik államtitkár kapta. Az Est, 1925. október 4. 3.

[10] Felmentették Sprentzl mérnököt a mátravidéki szanatórium ügyében. Magyarország, 1933. február 22. 9. o.

[11] Az építészmérnökök mozgalma Kertész K. Róbert Schwab Gyula és Lechner Jenő ellen. Az Est, 1928. november 23. 8.

[12] Kertész K. Róbert és Schwab Gyula kultuszminiszteri államtitkárok megpályázták a tízmillió pengős fővárosi szeretetház építését. Magyarság, 1928. december 13. 2-3.

[13] Gerlóczy-t végül 1931-ben felmentették a zsarolás vádja alól, ő azonban visszaperelte a minisztériumot, azt állítva, hogy nem kapott elegendő díjazást az ügyben érintett épületek terveiért. Ld. 8 Órai Újság, 1931. július 5. 12. o. és 8 Órai Újság, 1932. április 1. 3. o.

[14] Spektator: Tiltakozunk! Építő Ipar - Építő Művészet, 1930/29-30. 115.

[15] Umbrai Laura: A szociális kislakásépítés története Budapesten 1870-1948. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 167. o.

[16] A telepekkel részletesen foglalkozik: Liktor Katalin: Az erdélyi repatriálás (1918-1924) - Lakáskérdés Budapesten az első világháború után. Egy lángot adok blog, 2016. március 10. Url: https://egylangotadok.blog.hu/2016/03/10/az_erdelyi_repatrialas_1918-1924_lakaskerdes_budapesten_az_elso_vilaghaboru_utan (letöltés dátuma: 2020. május 31.)

[17] Az Ujság, 1920. december 22. 3. o.

[18] Liber Endre: Középítkezések Budapesten 1920-1930. Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1930

[19] Umbrai: i. m. 170. o.

[20] Umbrai: i. m.

[21] Bár az emigrációba vonult Károlyi Mihály javait elkobozta az állam, a főváros csak bonyolult ügyletek útján, a hitbizományi gondnok Cziráky Józseffel kötött adásvétellel jutott a palota birtokába.

[22] Fekete J. Csaba: Tények és hipotézisek Siedek Viktor bécsi építész magyarországi működéséhez a gróf Károly-, Wenckheim- és Szcéehyni családok szolgálatában. Architectura Hungariae, 2005/4. (7. évf.) Url: http://arch.et.bme.hu/arch_old/korabbi_folyam/28/28fekete.html (letöltés dátuma: 2020. május 25.)

[23] Pirovits Aladár: A fogadalmi magyar revíziós templom. Vállalkozók Lapja 1928. október 10. 6. Idézi: Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002. Url: https://www.mek.oszk.hu/06000/06030/06030.pdf (letöltés dátuma: 2020. május 31.)

[24] Prakfalvi Endre: Möller István Lehel téri Árpád-házi Szent Margit-templomáról. Műemlékvédelem, 2010/3. (54. évf.) 201-213. o.

[25] A templom 1997-ben leégett. A rekonstrukció tervei Szeghalmy eredeti elképzeléseit követve, Puskás Péter és Rudolf Mihály építészek vezetésével készültek.

[26] Mint közismert, a torony felső részét 1970 körül visszabontották, a meggyengült bauxitbeton szerkezet miatt.

[27] Revíziós Tornyot tervez a Gellérthegyre egy építész. Magyar Nemzet, 1939. június 13. 13. o.