Nagyobbat álmodók: Trianon és a magyar építészet III.

Az emlékmű-kultuszról, a Trianon következtében megvalósult építkezésekről és városfejlesztésekről, valamint a historizálás és a modern konfliktusáról szól Kovács Dániel háromrészes sorozatának utolsó epizódja. 

Az emlékművé formált emlékezés

A döntést követő néhány hónapon belül megformálódott az igény arra, hogy a békediktátum, illetve annak negatív következményei állandó emlékművek formájában, örökérvényűen tudatosítsák a magyarokban az elfogadhatatlannak tartott igazságtalanságot. Az emlékműállítás azonban váratlan kihívást állított a megemlékezők és a tervezők elé is. Idézzük csak fel egy pillanatra az 1848-1849-es szabadságharc emlékművére kiírt 1905-ös, majd 1906-os pályázatokat![1] A nagyszabású emlékműszobrászat alkonyán a Szabadság téri helyszínre kiírt pályázat győztesei, Szamovolszky Ödön és Gách István többek között a „magyarok ősi istensége", a Hadúr, valamint a harcban résztvevők csoportjai – élükön a szellemi vezetők, Kossuth és Petőfi – összekomponálásával alkották nyertes (utóbb nem megvalósult) pályamunkájukat. Hiába volt tehát szó egy viszonylag friss, alig több mint fél évszázados történeti eseményről, ráadásul az ország élén ugyanazzal az uralkodóval, aki letörte azt: részben elvont, mitikus figurákon, részben konkrét történeti személyeken keresztül meg lehetett találni a szabadságharc vizualizációjának kulcselemeit.

A trianoni békediktátum kapcsán azonban nem állt rendelkezésre sem konszenzusos jelképrendszer, sem olyan szimbolikus vagy valós alakok, akik annak jelképévé válhattak volna. A döntésre adott magyar reakciók a köztudatban leginkább jelmondatok révén, illetve egy földrajzi ábrához: az ország régi sziluettjébe illesztett új határvonalakhoz kapcsolódva gyökeresedtek meg. Az első emlékművek jellemzően ezért nem közvetlenül az eseményhez kötődő szimbólumokat, hanem a történeti Magyarországot, illetve annak fenyegetettségét jelképező, didaktikus elemeket használt: a nemzeti jelképként számontartott turult, a Szent Koronát, vagy az országcímerből eredő kettős keresztet, alatta az immár más országokhoz tartozó hegyeket jelképező, hármas dombbal. Fel-feltűnik Hungária női alakja, de az 1848-49-es emlékműnél már megidézett Hadúr figurája is. Hasonlóan gyors asszociációra adtak lehetőséget a keresztény vizuális kultúrából merített elemek is, mint a kálvária, az örökmécses vagy a halott gyermekét gyászoló Fájdalmas anya (Pietà) kompozíciója. Harmadik kategóriaként említhetőek a szöveges feliratok, emblémák, például a Horthy-korszak „nemzeti imájaként" híressé lett Magyar Hiszekegy, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna műve, amely éppúgy megjelent a tantermek falán, mint a Magyar Divatcsarnok előcsarnokában (Kozma Lajos, 1928) vagy a budapesti Gyöngyösi utca 4. oldalhomlokzatán (Freund Dezső, 1926).

Az erős ikonográfiai kötöttség nem ritkán szokatlan építészeti és szobrászati megoldásokhoz vezetett. A Harasztos Gyula tervezte sátoraljaújhelyi Magyar Kálvária végén álló, apró kápolnát kupolaként hatalmas, betonból készült korona fedi be. Erőteljes, de nehezen beilleszthető vizuális elemként jelent meg az emlékműveken a korábbi országhatár rajza, amely nem egy esetben ellentmondásos helyzetekhez vezetett, mint a salgótarjáni Kálvária alatt kialakított „Magyar Feltámadás Barlangja", ahol egy sziklaüreg száját képezték ki térkép-körvonalként, amelybe a koronát felajánló Szent Istvánt és Máriát állították. Nagy figyelmet kapott egy másik kálváriaterv is, amelynek nem kisebb támogatója akadt, mint Herczeg Ferenc. A közismerten konzervatív ízlésű író Alpár Ignác és Kotál Henrik bevonásával tervezett trianoni kálváriát a Gellért-hegyre, amelyről 1926-ban könyvet is megjelentett – de a felvetésből nem lett semmi.

Saját típust és tulajdonképp a fenti két kategória közötti átmenetet képviselnek az emlékművek között az országzászlók, amely az erdélyi származású Urmánczy Nándor országgyűlési képviselő mozgalma nyomán terjedtek el az első, 1928-ban átadott budapestit követően. Ez, a Szabadság téren felállított „Ereklyés Országzászló" nevével az elszakított országrészekből származó, a talapzatba foglalt földre utalt. Az országzászlók egyszerű mondanivalója (addig leng félárbocon a zászló, amíg Magyarország vissza nem kapja az elválasztott területeket) a politikai propaganda roppant hatékony eszközévé tette őket, így nem csoda, hogy gyorsan terjedni kezdtek: a századikat 1934-ben Sátoraljaújhelyen avatták, de következő évre számuk megduplázódott, 1939-ben pedig Szekszárdon az ötszázadikat is átadták.

Az ország első számú, a területi revíziót támogató emlékműve a Szabadság téren alakult ki, nagyjából egy évtized leforgása alatt. Elsőként Kertész K. Róbert építész, államtitkár javaslatára a tér északi részén állították fel a négy égtáj szobrát. A Kismarty-Lechner Jenő tervezte talapzatokra Szentgyörgyi István, Kisfaludy Strobl Zsigmond, Pásztor János és Sidló Ferenc három méter magas műkő szoboralakjai kerültek, szokatlan sebességgel: már 1921. január 16-án felavatták őket.[2] A kompozíció közepébe 1928-ban került a már említett országzászló, előtte egy szószékkel; ezt szintén Kismarty-Lechner tervezte. Az építészeti kompozíciót egy különlegesen kiképzett „irredenta virágágyás" egészítette ki, illetve két figurális alkotás. Az 1932-ben felavatott Magyar Fájdalom Szobra, a francia Emile Guilleaume munkája Lord Rothermere ajándékaként került a városba.[3] A vele átellenben 1935-ben elhelyezett Magyar Feltámadás Szobra, Dózsa-Farkas András alkotása valójában csak vizuálisan képezte a kompozíció részét, alapvetően az 1848-49-es szabadságharc mártírjaira emlékeztetett.[4] Az emlékhely rendeltetése egészen összetetté vált: egyszerre lehetett a revíziós tömegrendezvények háttere, a történelmi tájékozódás helyszíne és a kellemes vasárnapi sétáé.

Ez a – Pótó János történész szavaival – „irredenta skanzen"[5] egyfajta kiskátéját adta a trianoni kompozícióknak, hiszen a jelszavaktól kezdve a szobrok kiegészítő alakjaiként feltűnő turulon és Hadúron át felsorakoztatta az alakuló Trianon-ikonográfia számos elemét; joggal feltételezhetjük, hogy referenciaként szolgált a későbbi emlékművekhez is. Önmagában is rendhagyónak számított építészet-szobrászat-tájépítészet ilyen szinten összetett használata, bár egyesével egyik sem volt ritka. A tájépítészet eszközét Krátky István polgármester útmutatása nyomán igen hatékonyan vetették be például Nagykanizsa közterületein, ahol minden a revízióra emlékeztetett: a városi kertészet Nagy-Magyarország címerét térképét, a Szent Korona képét, az elszakított területek és városok névsorát rakták ki virágokból, de virágfeliratok hirdették a korszak revizionista jelszavait is: „Igazságot Magyarországnak!", „Nem, nem soha!", „Vesszen Trianon!" Említést érdemel, hogy a harmincas években a Gellért-hegy déli lejtőit is a Kárpát-medencei flóra bemutatásának kívánták szentelni, s e célra határokon átívelő együttműködés indult, a „nagy magyar haza növényegysége érdekében".[6]

A túlnyomórészt házilagosan, építész bevonása nélkül készült emlékművek 1948 után szinte teljesen eltűntek az ország köztereiről. Akad azonban néhány különös kivétel, mint a Maróti Géza tervezte, szimbolikájában és építészeti kiképzésében is komplex zebegényi emlékmű, amelynek építése három év után, 1938-ban félbemaradt, így kilátónak minősítve átvészelhette a kommunizmus éveit. A Halászy Jenő tervezte, 1934-ben felszentelt, a tájba szépen illeszkedő kereszt a Celldömölk melletti Ság-hegyen eldugott helyszínének köszönheti, hogy megmaradt; a nemes megformálású, helyi vöröshomokkőből készült örökmécsest Balatonalmádiban (Lovas László, 1928) az élelmes helybéliek alakítottak 1848-49-es emlékművé egy márványtábla felszerelésével.

Hübner Tibor eredetileg 1934-re elkészült nagykanizsai Nagy-Magyarország-emlékműve azonban, hiába tartozott a kor esztétikailag sikerült, monumentális hatású munkái közé, 1952-ben közel fél évszázadra eltűnt a városból.  Ez történt Kriván Ferenc és Koncz Péter 1934-es munkájával is, akik pályázaton nyerték el a megbízást a hódmezővásárhelyi Országzászlóra. A nyíregyházi országzászlót, Osváth Imre 1934-ben felállított alkotását viszont először csak átfaragták, majd a hatvanas években döntötték le. A hasonló példákat még hosszan lehetne sorolni: a trianoni emlékmű, ez az országspecifikus emlékműtípus a II. világháborút követően kitörlődött a magyar közterekről, és csak jóval a rendszerváltást követően tért vissza. Az már az utókor sara, hogy ekkor is egységes ikonográfia, minőségi esztétikai és konszenzusos szellemi iránymutatás és háttér nélkül – ennek eredményeként a történelmi esemény súlyához méltatlan kialakítású emlékművek százaival.

Trianon mint építési program

A trianoni döntés a kisebbé lett Magyarország bizonyos települései számára fontos kapukat nyitott meg. A fizikailag elválasztott oktatási intézmények jogi utódjainak áttelepülésével új egyetemvárosok keletkeztek; a megmaradt ipari területek mellett új bányavidékek és ipari központok fejlesztése indult meg, és nagyobb hangsúly került az Alföld mezőgazdasági kihasználására; új turisztikai központok alakultak ki; a határmenti kisvárosokban, az új közigazgatási székhelyeken a pozíciót (nem egy esetben bevallottan a „magyar kultúrfölényt" erősíti beruházások indultak. Bármennyire sulykolták is ezt a köztéri emlékművek, a megmaradt Magyarország nem maradhatott ugyanaz – változnia kellett az új helyzetnek megfelelően.

Ezt a változást programszerűen a korszak legnagyobb hatású kulturális politikusa, Klebelsberg Kuno foglalta össze 1932-ban A szegedi gondolat című cikkében – jelképes, hogy megjelentetésére a Magyar Iparművészet folyóiratot választotta ki.[7] Bár a cikk csupán a Szegeden történt beruházásokról szól, aktualitását pedig a Dóm tér tervezője, Rerrich Béla korai halála adja, mégis kiváló összefoglalóját adja a politikus látásmódjának, a korban párját ritkító, építészetet, városépítészetet, rövid távú művészi és funkcionális igényeket a hosszú távú fejlesztésekkel összehangolni képes hozzáértésének.

Klebelsberg 1922-1931 közötti vallás- és közoktatásügyi miniszterségének legnagyobb szabású és legköltségesebb kulturális-oktatási beruházás-sorozata épp Szegeden zajlott az egyetemi klinikák, az internátusok, valamint az intézetek felépítésével (hivatalosan a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem áttelepítéseként), amire a (hazahívott Szent-Györgyi Albert kísérleteire fordított összeggel együtt) összesen 11 952 000 pengőt szánt a kulturális kormányzat. Klebelsberg számára roppant szerencsés módon Szeged egyben városépítészeti jelentőségű beavatkozásra is teret adott: a nagy sokára elkészült Fogadalmi templom[8] körül kialakult Dóm tér, Rerrich Béla nagyszabású munkája a kor legharmonikusabb hazai beruházásai közé tartozik. A tervezésnél Rerrich egyértelmű előképei az észak-német tégla-expresszionizmus és a kor hollandiai építészete – ezzel együtt olyan kortárs hangnemet talált, amelyet minden további nélkül magáénak érezhetett a kor embere. (A tégla-expresszionizmus honosításának másik kiváló mestere a debreceni Borsos József.)

A szegedi Dóm téren kialakított Nemzeti Pantheon, illetve a Pogány Móricnak adott direkt megbízás eredményeként, a korszak festészetének kiemelt mestere, Aba-Novák Vilmos bevonásával készült Hősök Kapuja egyszersmind az elvárt politikai üzenetet is hordozták. Idézzük csak fel Kertész K. Róbert Rerrich-nekrológját: „…itt a Nagy Magyar Alföld szívében, a magyar feltámadás székhelyén a megújhodás apoteózisát, a Szegedi Fogadalmi székesegyházat és a Nemzeti Emlékcsarnokot magába foglaló ünnepélyes fórumot alkotta meg, melyhez hasonló feladat még nem jutott osztályrészül magyar architektusnak."[9] Klebelsberg decentralizációs törekvéseinek, illetve Szeged általa tervezett középvárossá fejlesztésének fontos pontja volt, hogy a polgári tanítóképzőt is Szegedre költöztették Budapestről; Wälder Gyula tervezte épülete a szegedi „cité universitaire" szerves alkotóelemévé vált.

A Klebelsberg-éra második legnagyobb összegű beruházása a debreceni egyetem, klinikák és internátus felépítése, ugyancsak 11 milliót meghaladó végösszeggel. Ez a beruházás valójában egy, a háború miatt elhúzódó lehetőség pótlása: a debreceni egyetemet még 1912-ben megalapították, így nem áttelepítésről volt szó. A Korb Flóris által tervezett főépület (az ország egyik legnagyobb épülete!) alapkövét 1927-ben rakták le és ötéves építkezést követően adták át. Neobarokk monumentalitása ekkor már építészetileg jócskán idejétmúltnak számított, de az avatatlan szemlélő számára a történetiség hatásos üzenetét küldte.

Jóval kevesebb, mintegy 1 215 000 pengő jutott a pécsi egyetemi klinikákra; igaz, itt az intézmény (az 1912-ben alapított pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem utódjaként) részben meglévő épületekbe költözött, az építkezés pedig Klebelsberg 1931-es visszavonulása után is folytatódott. Komoly állami támogatás jutott a bajai ciszterci gimnázium, a soproni evangélikus teológiai otthon és kar, a székesfehérvári nőnevelő intézet és a leánylíceum építésére. A korszak nagyobb szabású oktatási beruházásainak közös jellemzője a historizáló (esetenként anyagi okokból nagyon visszafogott, szinte stílustalan) homlokzat és tömegkezelés, amelyhez belül a modern neveléselméletet maximálisan figyelembe vevő, jól használható terek járulnak. Sem az állami beruházások, sem az egyházi oktatási intézmények esetében nem dőlhetett el véletlenszerűen, ki kapja a megbízást. A kapcsolatok jelentettek mindent – kiváló példa erre a Wälder Gyula tervei alapján emelt ciszterci épületegyüttes Budapesten, a Szent Margit Gimnázium közeli, Fábián Gáspár tervezte épülete, a Kertész K. Róbert és Sváb Gyula nevéhez köthető gödöllői premontrei gimnázium, vagy a kecskeméti piaristák Hültl Dezső-féle gimnáziumépülete. Nem akárkikről beszélünk: Hültl a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem küldöttjeként évekig a parlamenti felsőház, Wälder az alsóház tagja, Fábián Gáspár a katolikus egyház legtöbbet foglalkoztatott tervezője, akit 1928-ban személyesen fogadott XI. Pius. Nevük a húszas évek Magyarországán egyet jelent a kurzusépítészettel.

Az oktatási beruházások erősítésével Klebelsberg nem csupán a magyar fiatalokért, de az építészekért is sokat tett. Mint azt saját egykori kúriája is jelzi, személyes ízléséhez a historizálás és a neobarokk állt igazán közel; a Római Iskola megteremtésében játszott szerepe azonban jelzi nyitottságát a kor haladó irányzataira is. Valószínűsíthetjük, hogy ha korai halála nem akadályozza meg ebben, a kor itáliai építészete komolyabb szerepet kaphatott volna hazai mintaként a közreműködésével megvalósuló projektekben.

Klebelsberg szerepének árnyalt értékeléséhez azonban hozzátartozik, hogy miniszteri szerepvállalása alatt, 1922-ben lépett életbe a numerus clausus törvényként ismert, a zsidó hallgatók egyetemi létszámát korlátozó jogszabály, amely egészen 1928-ig érvényben is maradt. A helyzet fonák mivoltát mutatja, hogy miután az egyik törvény arra kényszerítette a keretbe be nem férő fiatalokat, hogy Magyarországon kívül szerezzenek diplomát, egy másik megakadályozta, hogy ezzel a diplomával kamarai tagsághoz jussanak idehaza. A dorogi születésű Feuer Gusztáv például Prágában és Grazban volt kénytelen diplomát szerezni, amelyet aztán hazatérve – megannyi kollégájáéhoz hasonlóan – a kamara nem honosított, így csak belsőépítészként tudott munkát vállalni.[10] A sorban természetesen említhetnénk akár a Bauhaus magyar diákjait is – az 1925-ben alapított Magyar Építész Kamara ezt a diplomát sem volt hajlandó elismerni. Az ilyen, szakmaisággal álcázott, de alapvetően politikai indíttatású intézkedések felmérhetetlen veszteségekhez vezettek a szakmai közéletben.

Ha a Klebelsberg által elindított középvárosi mozgalomra Szegeden idéztük példaként, a kisebb települések közül érdemes kiemelni Komárom és Kenderes példáját. Miután Komárom történeti belvárosa a Duna túloldalán Csehszlovákiához került, a déli területeken a kiváló polgármester, Alapy Gáspár vezetésével, állami támogatásból elindult a meglevő villanegyed várossá fejlesztése.[11] Az új városközpont épületei: a városháza, a bíróság, a posta, a katolikus elemi leányiskola és apácazárda, a mozi vagy a rendőrségi palota javarészt neobarokk stílusban épültek. Hasonlóan a neobarokk kisváros képét öltötte a húszas években Kenderes, a kormányzó családi birtokának és kúriájának helyszíne, amelynek fejlődését bőkezű állami támogatások biztosították.

A kis- és középvárosok beruházási lehetőségeire a kor legfontosabb forrása az állam támogatása mellett az ún. Speyer-kölcsön. [12] A Bethlen-kormány a New York-i Speyer & Co. bankháztól összesen 250 millió aranykoronányi kölcsönt vett fel, amelyet teljes egészében a 48 bejelentkező város beruházásaira szántak.[13] A megkapott összegeket (az igényeltnek minden esetben csak egy részét) aztán minden település másra fordította: Kaposvár és Székesfehérvár városi villanytelepet, Makó bérházat, Miskolc zeneiskolát, Sátoraljaújhely kultúrpalotát épített belőle, de Speyer-kölcsönből épült az ország első két járványkórháza is, Székesfehérvárott és Miskolcon.

Az egészségügy, az idegenforgalom, a sport kiemelten fontos fejlesztési területeknek számítottak a korban. „Borsodmegye lesz Csonka-Magyarország Tátrája" – írta Az Est 1923-ban.[14] Az összehasonlítás nem csúsztatás: miután az ország elveszítette felvidéki üdülőhelyeit és fontos erdélyi fürdőit, a húszas évektől komoly energiákat fordítottak ezek pótlására; a hiány pedig sok helyszín számára adott lehetőséget a kiemelkedésre az addigi homályból. Lillafüreden már a századforduló környékén is terveztek komolyabb beruházásokat, ám azok végül Tátralomnicon valósultak meg. A Lux Kálmán által „Mátyás király stílusában" (valójában inkább az észak-német reneszánszra hajazó modorban) megtervezett és 1925-1929 között felépült lillafürdei Palotaszálló így már a Horthy-korszaknak vált emblematikus épületévé.

Az idegenforgalmi, illetve sportberuházásokat a húszas évek kezdetétől sajátos kettőség jellemezte. Korjellemzőként itt is megjelent a historizálás, fontos konkrét szereppel: a hely múltját, megbízhatóságát segített megjeleníteni. A budai Császár Fürdő új bejárati épülete a római fürdők építészetét idézte, míg a városligeti Széchenyi Fürdő bővítése a korábbi, neobarokk tömbhöz igazodott. Nem egy esetben itt az új beruházások egészen konkrétan az elmúlt nagyságot idézik vissza, mint a felvidéki és erdélyi mintákra hajazó kiskunfélegyházai fürdőszállónál (Hegedűs Ármin és Bőhm Henrik, 1926-1928).[15] Az 1932-ben megnyitott Mátrai Magyar Királyi Horthy Miklós Gyógyintézet (Jendrassik Alfréd) gigantikus barokk tömbje máig uralja a tájat, akárcsak a Sós Aladár és Jakab Dezső tervei szerint 1927-ben átadott Svábhegyi Szanatórium dekoratív épülete. Csak összehasonlításként: Alvar Aalto Paimio-szanatóriuma, a skandináv funkcionalizmus világhírű példája 1929-1933 között készül el…

Egyik első, modern vonalú középületünket, egy lapostetős klubházat azonban a közismerten konzervatív egyetemi tanár, Dr. Hültl Dezső tervezi a Magyar Országos Központi Takarékpénztár (MOKTÁR) sporttelepére. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1929-es, uszoda tervezésére kiírt tervpályázatán pedig egyértelmű sikert aratnak a modern szellemű munkák. „Úgy látszik, a sporttal és az egészséges nap, lég és egyéb fürdővel kapcsolatban legelőször eszmélt rá a magyar építész az észszerű, a racionális, a célnak maradék nélkül megfelelni szándékozó építésmódra."[16] Komor János 1929-es tézise nem áll messze a valóságtól: a sportfejlesztések az elsők közé tartoznak, ahol megjelenik a modern építészet.

A szombathelyi megyei és városi kórház épületegyüttesének pályázatát 1925-ben nyerte meg Jakabffy Zoltán, és 1928-ra készült el a komplexum, részben a régi gyermekkórház épületeinek újrahasznosításával. A copf homlokzati részletek a városépítés nagy korszakára, Szily püspök működésére utalnak; az elrendezés a pavilonos hagyományokat követi. 1930-ban adják át az új szekszárdi közkórházat, Fábián Gáspár munkáját. Terméskővel burkolt, háromszintes pavilonjai gondosan kialakított parkban sorakoznak; a központi épület manzárdtetejét barokkos ízű középtorony koronázza.

Az infrastrukturális beruházások között első helyen azt érdemes említeni, amelyet szimbolikus mivolta a korszakban is a figyelem középpontjába állított. Az elveszített fiumei tengeri kikötőt a magyar állam a budapesti Duna-kikötő fejlesztésével pótolta. A Zielinski Szilárd, majd halálát követően Maurer Gyula által tervezett új budapesti kereskedelmi és ipari kikötő Észak-Csepelen készült el, a soroksári Duna-ág felső részén levő belső (Ferencvárosi) kikötővel, valamint a szabad Dunában kialakított külső kikötővel. Legismertebb épülete a 35 ezer tonna tartalmú, ma is álló gabonatárház. A kevés komolyabb vasúti beruházás közül kiemelkedik Békéscsaba tekintélyes méretű vasútállomása, amelyre a város út, határmenti pozíciója miatt lett szükség. Goszleth Lajos 1928-as tervei alapján az 1933-ben átadott állomásépület a klasszikus, bazilikális előképeket követi: az erősen historizáló, különféle korok stíluselemeit vegyítő homlokzat mögött azonban a belsőben meglepően modern jegyek is feltűnnek. A korszak legtöbb infrastrukturális beruházása: az új autóutak, völgyhidak, repülőterek inkább a korral való haladással, semmint a trianoni traumával függnek össze.

A nagy átalakulásból természetesen vesztes városok is jócskán kerültek ki. Kevéssé közismert példája ennek a debreceni Déri Múzeum története. A múzeumalapító Déri Frigyes előbb szülővárosának, Bajának szánta páratlan műgyűjteményét, ám a város a trianoni döntést követően veszített jelentőségéből. Déri végül úgy ítélte meg, az új egyetemmel is gazdagodó Debrecenben jobban megtalálja helyét az intézmény. A régi füvészkert helyén 1923-1930 között felépült múzeumot az elvárásoknak megfelelően a Nagytemplom és a Kollégium történeti épületeihez illő stílusban tervezte Györgyi Dénes. Ő volt az építésze a korszak másik nagy múzeumi beruházásának, a keszthelyi Balatoni Múzeuménak is, amely alapjait szintén egy nagyvonalú magánadomány, ezúttal a Festetics családé teremtette meg; a kései barokk homlokzatot ezúttal a város híres kastélyához való igazodás szándéka indokolta.

Historizálás kontra modern

Régóta közhely a magyar építészettörténet-írásban, hogy az 1920-as évek a historizálás újraéledésének évtizede. Ezzel természetesen maga a kor, legalábbis annak tájékozottabb szakemberei is szembesültek. „Hogy mi az oka annak, hogy többen azok közül a modern építészek közül, akik békében korszerű architektúrát csináltak, a kommün után következő nemzeti újjászületés néha nyomasztó levegőjében tradicionális ízben építettek, (…) hogy mi ennek a tünetnek az oka, azzal érdemes volna egy hosszabb cikkben foglalkozni. A tünet mindenesetre nem egyéni tünet volt és nemcsak a magyar földön történt ez a pálfordulás, így volt ez egész Európában, de hogy nálunk ilyen soká tartott, annak szintén megvoltak a maga speciális okai" - tépelődött Kozma Lajos 1929-ben.[17] Ma már valamivel tisztábban látjuk a helyet valós okait. Lechner és Lajta halálával, a világháborús veszteségekkel, valamint a Tanácsköztársaság utáni kivándorlások következtében a modern építészet elveszítette vezéralakjait. A Fiatalok által képviselt nemzeti romantika újjáéledését, bár igény lett volna rá, szintén meggátolta a vezéralakok hiánya.

Azt is fontos látni, hogy a tradicionalizmus nem a semmiből érkezett: a historizálás valójában élő hagyományt jelentett a magyar építészetben a 20. század elején is, különösen a középület-építészet és az egyházi építészet területén. Legfontosabb alakja, Wälder Gyula egyetemi oktatóként, országgyűlési képviselőként és hangadó értelmiségiként is fontos szerepet töltött be. Már a tízes években a 17. század magyar építészetét kutatta, különös tekintettel a nagyszombati templomra – és ezután sosem engedte el a barokkot. Halála előtt néhány évvel, 1941-ben az Esztétikai Szemlében sajátos evolúciós keretet vázolt fel, teljesen figyelmen kívül hagyva a kortárs építészet fejlődését, valamint annak társadalmi keretektől való függését.[18] A tanulmányban két építészettörténeti kategóriát határozott meg, kijelentve: a tömör falazású építkezéseknél a jövőben fontos szerepet kap még a reneszánsz és a barokk, a vázszerkezetes házaknál pedig a görög és esetleg a gótikus.

Wälder kétségbevonhatatlan tudása, Hültl és Hoepfner politikai beágyazottsága, Sándy és Kismarty-Lechner elkötelezett nemzeti érzelmei jól használható muníciót jelentettek a konzervatív tábor számára. Saját pozícióik bebetonozásához a szervezetépítés mellett a közéleti pozíciók vállalása is hozzátartozott. Fővárosi képviselőként Petrovácz Gyula mindent megtett, hogy megakadályozza a modern térfoglalását; egyházi építészként és főszerkesztőként Fábián Gáspár vállvetve harcolt vele. A harmincas években Padányi Gulyás Jenő, Tömböly Dénes és mások vették át ezt a szerepet az országgyűlésben és a sajtóban.

1920-ban a Műegyetem építészkarának legfontosabb oktatói: Sándy Gyula, Wälder Gyula, Lux Kálmán, Hültl Dezső, Möller István, Nagy Virgil. Tekintélyes, historizáló építészek, a későbbi kapkiadó-szerkesztő Csaba Rezső találó kifejezésével: csupa akantuszmaharadzsa... A progresszív szemléletű korábbi oktatók eddigre eltűntek – a szobrászművész Moiret Ödön például a bécsi emigránsok társaságát gyarapította. 1922-ben viszont megjelenik a tanári karban a Kotsis-testvérpár, Iván és Endre, némi friss levegőt hozva. Kotsis Iván maga is az építészeti oktatás elengedhetetlen részének tartotta a történeti stílusok beható ismeretét, és igény esetén tervezett is ebben a stílusban – ezzel együtt ő volt az egyetlen a húszas évek végének Műegyetemén, akinél lehetett modern épületeket is rajzolni. Györgyi Dénes alatt, az Iparművészeti Főiskolán szabadabb volt a légkör, de a Műegyetem gondosan bebiztosította saját szerepét azzal, hogy más intézményben nem lehetett teljes jogkört biztosító építészmérnöki végzettséget szerezni. A külföldi diplomával rendelkezők „visszaszivárgását" pedig az 1925-ben alapított Kamara gátolta sikerrel – mint azt a legismertebb példa, Breuer Marcell mutatja, aki munkalehetőség híján Angliába, majd az Egyesült Államokba, a világhírnév felé távozott.

A haladó építészek térvesztése és a konzervatív ízlésűek következetes építkezése mellett a historizálás térhódításának fontos oka a közízlés változása. Ebben ismét a trianoni trauma játszott fontos szerepet: a múlt elvesztett emlékeit újabbak építése szolgálta, amelyek hatékonyan közvetítették a magyar kultúrfölény üzenetét. Ez egybevágott a hatalomra került politikai vezetés személyes ízlésével is, és élvezte az egyházak támogatását. A korszak számtalan historizáló temploma mellett valósággal forradalmi tettnek számítottak a harmincas évek ellenszélben megépült modern egyházi épületei. A megbízók nem egy esetben elvárássá tették a klasszicizáló elemek megjelenését – így kapott oszlopsort a Pozsonyi úti református templom Budapesten, vagy az Egyetemi templom Debrecenben.

Mindezzel együtt, míg a közigazgatásba és az egyetemi oktatásba tartósan beépült a konzervatív szellem, addig a sajtóban soha nem tudta megszilárdítani pozícióit. Ebben kulcsszerepet kapott a Komor Marcell főszerkesztésében megjelenő Vállalkozók Lapja, illetve az ennek kísérőkiadványaként 1928-tól, majd önálló lapként 1930-tól megjelenő Tér és Forma. Komor János mellett, aki rövid ideig kiemelt szerepet kapott a lapnál, mindez elsősorban Bierbauer Virgilnek köszönhető, aki a harmincas években igazi légtornászként egyensúlyozva a különböző irányzatok, frontok és csoportok között képes volt létrehozni egy nemzetközi színvonalú sajtóterméket. A Tér és Forma 1930/1. száma közölte a hazai modernitás első, igazán úttörő épületét: Ligeti Pál és Molnár Farkas Delej-házát a budapesti Gellérthegyről.

Ha dátumhoz akarjuk kötni a modern magyar építészet kezdetét, akkor ez 1928. Az év szeptemberében megkezdődött az oktatás a Műhelyben, a Bortnyik Sándor alapította művészeti magániskolában, amely kimondottan a Bauhaus elveinek hazai meghonosítására törekedett, építészeti oktatóként Ligeti Pállal és Molnár Farkassal. A Tér és Forma megjelenése mellett ekkor adják ki Forgó Pál Új építészet című könyvét is, 230 fényképpel és ábrával, Kassák Lajos borítójával és Forgó tipográfiai megoldásaival. A húszas évek építészeti könyvtermésének csúcsa ez a munka, amely a szerző elképesztő tájékozottságáról árulkodik. Mies van der Rohe, Le Corbusier, Walter Gropius, Ludwig Hilbersheimer, Max Taut művei mellett magyar tervek is szerepelnek, elsősorban Molnár Farkastól, de egy-egy munka kapcsán a budapesti Molnár József és a Berlinben élő Péri László neve is előkerül. A belsőépítészet terén Huszár Vilmos, Molnár Farkas, Breuer Marcell mellett saját munkák is megjelennek. Az utolsó, az új építészet és Magyarország viszonyával foglalkozó fejezet elsőként a külföldön dolgozó magyarokat: Németországból Sebők Istvánt, Moholy-Nagy Lászlót, Breuer Marcellt, Forbát Alfrédot, Péri Lászlót, Hollandiából Huszár Vilmost, Párizsból Szivessy Endrét, Milánóból Faludi Jenőt említi, majd Ligeti Pál előadásaira hivatkozik. Az illusztrációk között Molnár Farkas, Engel Zoltán tervei, elrettentő példaként Wälder Gyula Nyugati téri hirdetőházikója szerepel. Bár Forgó több helyen említi saját magát és munkáit is szerepelteti, a könyv távol áll az egyszerű önreklámozástól. Olyan fontos igazságokat szögez le a „tárgyilagos" építészetről, amelyek a következő évtizedben a progresszív fiatalok alapvetéseivé válnak.

A harmincas évek fordulóján elindult tehát az ellentámadás. Rakovszky Iván, a Közmunkatanács elnöke konszenzuskereső cikket írt a Budapesti Hírlap 1929. október 6-i számába;[19] amelyet rögvest egy militánsan modernista írás követett Ybl Ervintől, aki már a címválasztással sem finomkodott: „Külföldön megszületett az új korszerű, monumentális építészeti stílus, miért ragaszkodnak még mindig avult formákhoz Magyarországon".[20] Erre már Fábián Gáspár is megszólítottnak érezte magát: „Hogy némelyek nem a múlt, örökszép alkotásait, hanem Le Corbusier, Behrens sima, minden dísznélküli építőmodorát követik, ez nem tekinthető érdemnek, legfeljebb sarlatánságnak. Mert az előbbihez tudás is kívántatik, utóbbihoz azonban nem. Arányérzék nélkül építész nem alkothat szépet és nagyot. Ezt pedig csakis a múlt alkotásaiból szívhatja magába."[21] Preisich Gábor „Zsuzsikának" címzett ismeretterjesztő cikket írt a modern családi házról az egyébként konzervatív Uj Időkbe 1931-ben,[22] Péri László munkáit kiállítják az Ernst Múzeumban („szobrai kirívó ízléstelenségükkel tűnnek föl", írta a Katolikus Szemle).[23] Az 1931-ben alapított Országos Építési Tanácsadó Iroda építettőnek és szakiparosnak egyaránt ingyenes segítséget ígért felmerülő problémákkal kapcsolatban.[24] Az alapítók között a kor progresszív építészeti szerepelnek;[25] az iroda hátterét, mint sok más modern törekvésnél, az építőipar, konkrétan a Magyar Építőiparosok Szövetsége szolgáltatta. A tervek között az országos hálózat kiépítése és az olcsó tervtípus-gyűjtemények kiadása is szerepelt – bár ezek közül végül egyik sem valósult meg. Hatékonyabbnak bizonyult a modernisták progragandamunkája az építészeti kiállítások terén. 1933-ban a Budai Szépművészeti Társulat mutatta be „a mai higiénikus, fényt és világosságot hangsúlyozó, kollektív építészeti stílust", a CIRPAC tablói mellett Szabó Márton és László, Halász Jenő, Deli és Faragó terveivel.[26]

A modern mozgalom legfontosabb eredménye az 1930. szeptember 5-13. között Budapesten rendezett Nemzetközi Építészkongresszus. Az előkészítésért az 1927-ben Hágában és Amszterdamban, majd 1928-ban Párizsban rendezett kongresszusokon a Comité permanent internationale des architectes magyar szakosztályának tagjai: Kertész K. Róbert és K. Virágh Andor helyettes államtitkárok, Medgyaszay István, Jakabffy Zoltán és Bierbauer Virgil feleltek.[27]  A kezdeményezés lelke Bierbauer volt, aki élvezte a változás fontosságát felismerő Kertész K. Róbert támogatását. A kongresszus legfontosabb kísérőprogramját a Műcsarnokbeli, 22 országot szerepeltető nemzetközi, valamint a Nemzeti Szalonban látható magyarországi építészeti kiállítás jelentette – Bierbauer szerint egyenesen a modern építészet első nemzetközi seregszemléje, amiben azért van némi túlzás. A hallgatói munkákból kiállítás készült a Műegyetemen is. A magas szintű kormányzati szerepvállalás nagyban segítette a legjobb helyszínek elérését: a programoknak a Gellért Szálló, a Magyar Tudományos Akadémia díszterme, a Zeneakadémia, a Vigadó és a Fészek Művészklub adott helyet. Előadást tartott Johann Friedrich (Fritz) Höger, a hamburgi Chilehaus világhírű mestere a német téglaépítészetről, Nikolaos Balanos az athéni Akropolisz helyreállításáról, Ligeti Pál a modern építészetről, George Oakley Totten amerikai várostervező Washington fejlesztéséről.

A magyar kiállítás négy csoportra oszlott. A műemléki szekció Nagy-Magyarország legfontosabb emlékeit mutatta be fotókon és rajzokon. Önálló szekciót kaptak a historizáló építészek. A harmadik csoportot hivatalosan a „modernek" alkották, bár a kevés megvalósult épület közül talán csak Lauber László Excelsior-autógarázsa nevezhető valóban annak – a többi friss munka: Hültl Dezső Cházár utcai autóbuszgarázsa, Györgyi Dénes barcelonai pavilonja, Hajós Alfréd margitszigeti uszodája jócskán magán viseli az alkalmazkodni akarás szellemét. A tervek között markánsabb modern munkák is szerepeltek Árkay Aladártól, Körmendy Nándortól, Arvé és Gerstenberg irodájától, Orbán Ferenctől, Gyenes Lajostól, Komor Marcellék irodájától – és nem maradhatott el két, csaknem húszéves, de mérföldkőnek számító anyag: Lajta Béla fővárosi könyvtárterve, valamint Pogány és Tőry Nemzeti Színháza. Komolyabbat tudtunk mutatni a lakóépítészetben, Málnai Bélától a Vágó- és a Jónás-testvérek alkotásaiig. A negyedik magyar szekció, a nemzeti és népies építészek alkotásai a többitől elkülönítve, a Nemzeti Szalonban kapott helyet, több irányzatot mutatva be, Lechner Ödöntől és követőitől Kismarty-Lechner Jenő pártázatos szecesszióján át Kós Károly és a Fiatalok köréig, illetve Medgyaszay Istvánig.[28]

A kongresszust előkészítő bizottság tagja, R. Nászay Miklós kezdeményezte egy nemzetközi építészeti lap megalakítását. A szándékhoz 17 náció építészei csatlakoztak, és Nászay utóbb megállapodott a Vállalkozók Lapjával a kiadásról – a nemzetközi lap így a következő kongresszusig maga a Tér és Forma lett, amely évente két alkalommal Revue Internationale d’Architecture alcímmel, magyar, angol, francia és olasz nyelvű szövegekkel 15 nemzetközi szerkesztő válogatását közölte.[29] A nemzetközi lapszámok jelentőségét nem érdemes túlbecsülni, az azonban biztos, hogy a ritka jó ízlésű válogatások nagy hatással voltak a hazai szakmai olvasóközönségre.

Idővel egyre többen és többen foglaltak állást a modern mellett. A köztiszteletben álló Hajós Alfréd a Színházi Életnek a fiatalokról szóló, 1931-es körkérdésére kerek-perec kijelenti: „Az újabb magyar műépítész-generáció legtehetségesebb tagjai: Árkai Bertalan, Martirevics György (helyesen Árkay és Masirevich – a szerző), Faragó Ferenc és Dely Lajos. Mind a négyen a modern építészeti irányt képviselik. Természetesen a történelmi stílusban is dolgoznak tehetséges emberek, de ezek elmaradtak."[30] A népszerű írónő, Bethlen Margit 1933-ban pedig a Pesti Hírlapban úgy érvel: nem fair összemérni a modern házat a régi palotákkal, hiszen a ma építészei szükségből, olcsón próbálnak mindenki számára jót és egészségeset építeni.[31] Fontos állásfoglalás ez: a szerző népszerű író, az országot 1921-1931 között vezető miniszterelnök felesége; a médium pedig az ország második legolvasottabb napilapja.[32]

Ezzel együtt a harmincas évek elején sehol sem volt könnyű dolga a modernre törekvő építésznek. „Névtelen levelek fenyegetése, a haladó szellemű hatóság erélyes rendreutasítása a »hozzáértő« laikusok részéről, interpellálás az építési engedély, sőt a lakhatási engedély kiadása miatt, a »Szépítő Egylet« fejcsóválása és tagjainak néha bizony gorombaságig menő véleménye" – sorolja Szende László, mivel kellett szembenéznie saját kétszintes lakóházának építésekor Szombathelyen 1929-1930-ban.[33]

A modernek felemelkedése azonban természetes ellenreakcióval jár, és párhuzamosan az irodalmi életben zajló változásokkal, az építészetben is megjelenik az urbánus-népies ellentét. A harmincas évek második felére kialakuló építészkör, Miskolczy László, Vargha László, Padányi Gulyás Jenő, R. Nászay Miklós és mások a népi hagyományok újrafelfedezését sürgetik. Értékes kutatómunkájuk eredményeit nem csorbítja, de utólagos értékelését igencsak megnehezíti, hogy néhányuk munkásságába idővel a fajvédelem és az elfogult nacionalizmus jegyei szűrődnek be. Az irányzatra fontos hatást gyakorol a tradicionalista építészet, különösen a stuttgarti iskola két alakja: Paul Schmitthenner és Paul Bonnatz. A több vitakezdeményezés ellenére a két térfélre szakadó építészközösségben nem alakul ki valódi párbeszéd, amit elsősorban a vita politikai átitatottságának tulajdoníthatunk. A modern oldal nyílt támadásként érzékeli, amikor Padányi Gulyás Jenő, kihasználva politikai befolyását, 1941-ben a Magyar Mérnök- és Építészegylet támogatásával önálló lapot indít, Építészet néven. Megbeszélés helyett egymás mellett elbeszélés alakul ki; a problémák évtizedekre megoldatlanok maradnak.

Epilógus

Az 1920-as évek igencsak elhanyagolt évtizede a magyar építészettörténet-írásnak – és ennek elsősorban nyitó epizódja, az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés az oka. Megítélésére évtizedeken keresztül rányomta bélyegét az adott korszak uralkodó kurzusa – legyen szó a Horthy-éra irredenta propagandájáról vagy az egypártrendszer ignoranciájáról. Három évtizeddel a rendszerváltást követően azonban talán eljutottunk oda, hogy megindulhasson a párbeszéd Trianon hatásáról, nem tagadva és leplezve az ehhez fűződő személyes történeteket és érzelmeket, de nem is engedve azt, hogy azok elnyomják a kritikus gondolkodást.

Háromrészes cikksorozatomban azt próbáltam megmutatni, milyen szinten határozták meg a békeszerződés következményeiként a földrajzi, társadalmi, gazdasági és kulturális változások a kor építészetét. Ez a szinte kilátástalannak tűnő újrakezdés valójában számos magyar település mai arculatának és jellegzetességeinek kialakulásához vezetett. Trianon nem veszít a tragikusságából, ha kimondjuk, hogy nem csak a veszteségeit tudatosítjuk, hanem azt is, hogy nélküle nem lenne a szegedi Dóm tér, a lillafüredi Palotaszálló, vagy Komárom belvárosa. Ha felmérjük azt, hogy mennyiben befolyásolták a békekötés következményei az építészeti közéletet és diskurzust, a lakhatás problémájának előtérbe kerülésétől a historizálás mesterséges életben tartásáig, vagy az urbánus-népies vita átvételéig, talán lépéseket tudunk tenni ezek feldolgozása, lezárása, a nyugodt továbblépés érdekében is. Méltósággal a száz éve történt tragédiáknak, de a jövőre fókuszálva.

Kovács Dániel

A háromrészes cikksorozat első, bevezető része 2020. június 4-én jelent meg, második epizódja pedig június 5-én. A közeljövőben egy másik sorozatban azzal is foglalkozunk majd, mi a helyzet száz évvel később a Kárpát-medencei magyar építészetében, fontos, de a határon innen kevésbé ismert alkotókkal és házakkal.

A sorozat szerzője művészettörténész, az Építészfórum társ-főszerkesztője. A cikksorozat alapját egy tervezett, a 20. század magyar építészetéről szóló könyv vonatkozó fejezete jelenti. A szerző szívesen fogadja a témára vonatkozó további történeteket, dokumentumokat akár e-mailben, akár kommentben.

Jegyzetek

[1] Hajós György: A Szabadság tér. Építésügyi Tájékoztatási Közponot, Budapest, 2004. 54-55. o.

[2] A szoborcsoportot részletesen elemzi: Pótó János: Az emlékeztetés terei. Emlékművek és politika. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 60-61. o.

[3] A szobor számos költözés után jelenleg Sopronban áll, torzóként kiképzett másodpéldánya Debrecenben látható. Ld. Leposa Zsóka: A Magyar Fájdalom szobra – Nem csüggeszti le fejét, tranzitblog.hu, 2015. május 8. Url: http://tranzitblog.hu/a_magyar_fajdalom_szobra_nem_csuggeszti_le_fejet/ (letöltés dátuma: 2020. május 31.)

[4] A neoklasszicista vonulatot képviselő szobrot 1940-ben Kassa városának ajándékozták, 1945 utáni sorsa ismeretlen.

[5] Pótó János: i. m.

[6] Csepely-Knorr Luca: Korai modern szabadtérépítészet. A közparktervezés-elmélet fejlődése az 1930-as évekig. Doktori értekezés, Budapest Corvinus Egyetem, Tájépítészeti és Tájökológiai Doktori Iskola, Budapest, 2011. 178. o. Url: http://phd.lib.uni-corvinus.hu/551/1/csepely_knorr_luca.pdf (letöltés dátuma: 2020. május 31.)

[7] Klebelsberg Kuno: A szegedi gondolat. Magyar Iparművészet, 1932/1. 2-7.

[8] Schulek Frigyes terveit Foerk Ernő dolgozta tovább; a templomot 1930-ban avatták fel.

[9] Kertész K. Róbert: Rerrich Béla 1881-1932. Magyar Iparművészet, 1932/1. 1.

[10] Reichart Dóra: Felhőkarcolótól a kombinált bútorig. Artmagazin 2015/9. 32-36 o.

[11] A korszak ugyancsak párját ritkító, átfogó városfejlesztése zajlott le Gyöngyösön, ez azonban az 1917-es tűzvész következménye volt, így nem tartozik szorosan e cikk tárgyához.

[12] Dr. Inántsy-Pap Elemér: A magyar városok Speyer-kölcsönei. Városi Szemle 1938/1., 482-516.

[13] Dobrossy István: Miskolc infrastruktúrájának modernizálása és a „Speyer" bankkölcsön felhasználása (19125-1950). A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, 1996. (33-34.) 423-451. o. Url: http://epa.oszk.hu/02000/02030/00028/pdf/HOM_Evkonyv_33-34_423-451.pdf (letöltés dátuma: 2020. május 31.)

[14] Paizs Ödön: Borsodmegye lesz Csonka-Magyarország Tátrája. Az Est, 1923. aug. 30. 5. o.

[15] Hegedűs és Bőhm irodája az 1920-as években a nem sokkal korábban elkészült Gellért Gyógyfürdő és Szálló épületének sikere nyomán több hasonló megbízást kapott, Kiskunfélegyháza mellett Békéscsabán, Egerben és Szolnokon is.

[16] Komor János: Fürdőépületek. Tér és Forma 1929/4.133-139.

[17] Kozma Lajos: Az építészeti kritikáról. Tér és Forma 1929/11. 456-457. o.

[18] Wälder Gyula: A történelmi stílusok érvényesülése a modern építészetben. Esztétikai Szemle, 1941/1-2. 1-14.

[19] Rakovszky Iván: Jöjjön végre az új építészet!  Az új építészet levegőt és napfényt ad az emberenek. Budapesti Hírlap, 1929. október 6. 13. o.

[20] Budapest Hírlap, 1929. október 6. 13-14. o.

[21] Dr. Fábián Gáspár: Ujból előtérbe került a modern építészet kérdése. Építő Ipar - Építő Művészet, 1929/37-38. 148-149.

[22] Preisich Gábor: Amit mindenkinek tudnia kell - A családi házról. Uj Idők, 1931. április 26. 555-556. o.

[23] Mátrai Vilmos: Képzőművészeti szemle. Katolikus Szemle, 1931/12. 900-909. o.

[24] Budapesti Hírlap, 1931. 07. 31. 10.

[25] Alapítók: Antal Dezső, Árkay Bertalan, Hübner Tibor, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Masirevich György, Nagy  Sándor, Rimanóczy Gyula,  vitéz Sándor József és Weichinger  Károly, a Jánszky Béla vezette Tervező Építési Tanács tagjaiként.

[26] Budapesti Hírlap, 1933. február 19. 16.

[27] Dr. B. V. (Bierbauer Virgil): A XII. Nemzetközi Építészkongresszus 1930-ban Budapesten. Tér és Forma, 1929/9. 370-372.

[28] Kárpáti Aurél: A magyar építészeti törekvések kiállítása a Nemzeti Szalonban. Magyar Iparművészet, 1930/7-8. 161-162. o.

[29] 1931/7.

[30] Színházi Élet, 1931/25. (1931. június 14.) 40. o.

[31] Bethlen Margit: Modern házak. Budapesti Hírlap, 1933. november 21. 6.

[32] Bethlen Margit családja révén is érintett volt a kortárs építészetnek: sógornője, Haller Györgyné Bethlen Ilona 1909-ben vásárolta meg Lajta Béla Malonyay Dezsőnek tervezett budapesti villáját.

[33] Szende László: Vidéki építész házat épít. Tér és Forma, 1930/10. 441-442.