Egy villa, ami mintha mindig is ott állt volna - a Lefkovits-ház

Többszöri nekifutás és újragondolás után egy olyan villa született a Pasarét feletti erdősáv határában, amely mintha már régóta ott állt volna és csak Csipkerózsika álmából kellett felébreszteni. A Bara Ákos tervezte ház a magyar modernizmus korszakát idézi meg. Bán Dávid írása.

Ez a történet már régen kezdődött. Él Budapesten egy sikeres étterem tulajdonos, Lefkovits György, aki családja – három lánya és felesége – számára szeretett volna egy kényelmes, stílusos, nagyvilági, de mégis visszahúzódó otthont teremteni. A budai erdőszéli telket már régen kinézte magának, de csak hosszú idő elteltével sikerült dűlőre jutni akkori tulajdonosával, aki még időnként kecskéket is legeltetett a területen. Lefkovits György azonban már rögtön beleszeretett a romantikus hangulatú telekbe és elég hamar tervezgetésbe kezdett.

Először egy izraeli építészt kért fel családi villájuk megtervezésére, az azonban a hazai szabványok miatt nem valósulhatott meg. Egy magyar építésziroda segített, hogy a tervet a kivitelezés szintjéig elvigyék, ami viszont már annyit vesztett eredeti karakterisztikájából, hogy ilyen formában lemondtak róla. Ezután, miközben a telek megvásárlását folyamatos akadályok lassították, több neves építész is készített vázlatterveket. Volt köztük modern, minimalista és a 60-as 70-es évek stílusában készített terv is. Ekkor már sikerült eljutni a kiviteli tervek szintjéig, de a folyamat ismét elakadt. A kiviteli engedély érvényessége már a lejáratához közeledett, amikor az építtető megkereste barátját, Bara Ákos építészt, akivel már több korábbi, éttermi projekten dolgozott együtt, így szemlélete, munkastílusa nem volt ismeretlen számára, már „kipróbálták egymást". A Bara Ákos nevével fémjelzett Bara Design Stúdió kész helyzet előtt találta magát, úgy kellett gyorsan tervet és építési engedélyt módosítaniuk, hogy a ház pozíciója ekkorra már meg volt.

Az új tervezési koncepció igyekezett figyelembe venni a hosszúra nyúlt tervezési folyamat korábbi fázisait, de a legfőbb ihletet a Stúdió épp akkor befejezett munkája, egy Napraforgó utcai villa felújítása adta. A tervezőknek még a kezükben voltak az 1930-40-es évek hazai minimalista építészetének vonásai, azok lendülete, így ebben a szellemben képzelték el az erdőszéli villa megalkotását is. Bara Ákosék egy olyan házat szerettek volna létrehozni, mintha az a maga stílusában már az 1930-as évek óta ott állt volna, mára azonban elfeledték, mint ami a növényektől birtokba véve, mohával beborítva alussza magányos álmát, majd egyszer csak ebből gondos kezek kibontanák és új élettel telítenék meg. Az így feltárulkozó épület pedig nem csak stílusában, hanem ténylegesen is összekacsint a Napraforgó utca jellegzetes házaival, amikre a telekről szépen lelátni.

Az eredetinek tűnő, de most épült villa mind formavilágában, mind anyaghasználatában, mind részmegoldásaiban hűen próbál kötődni a korabeli hagyományos építészeti megközelítésekhez. Mintha csak a Napraforgó utcából hozták fel volna a hegyoldalra a közel száz évvel ezelőtti anyagokat és technikákat, amelyhez Bara Ákosék igyekeztek megtalálni a megfelelő mesterembereket is. Lényeges különbség azonban, hogy míg az elődök kisebb léptékben gondolkoztak, épületeik általában két szinten és 120 m² körül mozogtak, addig a mostani villa 400 m²-es. Ugyanakkor itt is törekedtek a letisztult funkciókra, a magas szintű esztétikai és mesterségbeli kivitelre, a világos, átlátható, nagyvonalú terekre, a napfény szabad beáramlására.

A meredek, nehezen megközelíthető, kemény terepre épült ház nem csak a völgyben húzódó elődökkel, hanem a maga természeti környezetével is igyekszik összhangban lenni, egy átgondolt összképet nyújtani. A pince nélkül létrehozott épület kiosztása hagyományos: a földszinten hall az egybenyitott konyhával, vendégmosdó, gardrób és dolgozó, az emelet pedig a privát szféra tere a négy különálló hálószobával, a kapcsolódó vizes helyiségekkel és gardróbokkal, mindezt pedig egy tetőterasz koronázza. A nagyvilági nappali, benne egy dupla légterű kandallóval adja a ház középpontját. A tömegkialakításban ugyanakkor szintén visszautalás a klasszikus családház modellre az is, hogy egy teljesen különálló – és kívülről szinte észrevétlen – garázstömb épült vendégrésszel, amit csak egy fedett, üvegkapszula jellegű átjáró köt össze a főépülettel.

A nemes kő vakolatot csillámkővel, süttői mészkő burkolattal, valamint helyenként duplán égetett, majdnem fekete hatású téglabetéttel megtörő külső homlokzaton kiemelt szerepe van a nagy üvegfelületeknek. A ház belül valódi kőburkolatot kapott, ebben ülnek az egyedileg készített ajtók, valamint a különböző lamellás fakazetták. A megrendelő kívánsága volt, hogy az épületben megfelelő helyet kapjon műgyűjteménye, főleg, hogy építészeti elemként működjenek a tulajdonában levő murális kerámiaalkotások is. Ez utóbbi igény, illetve megoldás, amely leginkább az 1920-as, vagy legkésőbb az 1960-as években volt jellemző, mára szinte teljesen kihalt, ez is méltó utalás a ház időtlenségére.

A megrendelő ugyanis egy olyan házat képzelt el, amely időtálló koncepciójával az időtlenség része lehet, amely a jövőben is majd megállja helyét, stílusában nem avul el, nem veszti el építészeti értékét. A nagy üvegfelületekkel épült, nyitott, befogadó villát sikerült a telken az utcához képest úgy pozicionálni, hogy annak intimitása megmaradhasson. Kiemelkedő volt a megrendelő és az építész közös szándéka a hagyományos építészeti megoldások alkalmazására, a mesterségbeli igényességre, a klasszikus módon és technikával kidolgozott részletekre. Ez komoly kihívás elé állította a kivitelezést, mert olyan mesterembereket kellett találni, akik még tudtak és hajlandóak voltak a korabeli módszerekkel dolgozni, az anyagokat megformálni, egy lépcsőkorlátot cizellálni, egy hengerforma erkélykorlátot kialakítani, rézfelületeket patinázni vagy bőrbevonatokat készíteni. Akik egyrészt képesek voltak olyan technikai bravúrokra, mint a mindösszesen 7 cm vastag teraszlemez pontos kiképzése, ugyanakkor visszakacsintva az évszázaddal korábbi mesterek munkájára, megengedtek maguknak kézzel kihúzott, akár kicsit girbegurbára sikeredett fugázást is. Akik bele tudták élni magukat az akkori építési módszerekbe és a minőségi építőművészet mellett nem ragaszkodnak a mai precíziós elvárásokhoz, a lapszabászat adta könnyű megoldásokhoz, hanem valóban mesterségbeli tudásukat latba vetve dolgoztak a házon. Ehhez persze a megfelelő alapanyagokat is fel kellett kutatni, ami szintén komoly feladatot jelentett. Az Ausztriában fellelt csillámport gyártó üzem például jóformán utolsó készleteit adta el a pasaréti villa megépítéséhez, majd meg is szűnt.

Az időtlenség és az időtálló minőségei megfogalmazás, illetve precíz kivitelezés azonban mindenképpen meghozta a gyümölcsét. A 2009-ben tervezett, majd végül csak 2014-re elkészült ház önmagában is egy műalkotás, ami a megrendelő család beköltözése után igen népszerű lett, többen ajánlatot is tettek megvételére. Végül, alig egy évvel később a tulajdonos nagy elhatározásra szánta el magát: élete új fordulatot vett, miután gyermekei kirepültek a családi fészekből, ő maga pedig a tengeren túl kezdett üzleti vállalkozásba, ezért úgy döntött, hogy hallgat az unszolásra és eladja féltett kincsét, a pasaréti villát. Itt ér véget tehát ez a történet, de nem marad folytatás nélkül, hiszen Los Angeles-i új éttermének megtervezését szintén Bara Ákosra bízta.

Bán Dávid