(Fel)épülni Trianonból

Hogyan lesz egy kis faluból hirtelen megyeszékhely? Mi az a progresszív historizmus? Miként került anno a kolozsvári egyetem Szegedre? Milyen ráépítések születnek a két világháború közötti ingatlanfejlesztésben és hogyan szivárog be a mediterrán lakóépítészet hazánkba?

Izgalmas kérdések, és egy éppen készülő kötetben válaszokat is kapunk rájuk. Immáron VI. darabját tervezik ugyanis a TÉRformák, TÁRsadalomformák könyvsorozatnak, melynek előzetes konferenciáját most pénteken tartották Vácon, az Apor Vilmos Főiskola falai között és egy meglepően friss szemléletű szimpózium kerekedett ki belőle. A Tamáska Máté által indított műhely célja olyan tematikus kötetek kiadása, amely a tér, térformálás, térértelmezés humán oldalát megvilágító vizsgálatokról, röviden a hazai építészetszociológiai kutatásokról ad összefoglaló képet. 

A GENIUS LOCI ÁTHELYEZŐDÉSEI 
Idén igyekeztek kissé szűkíteni a témát, így született meg a fenn olvasható cím, amely az idei Trianon-emlékévre reflektál majd. Mert hát az új határok megszületésével bizony teljesen új infrastruktúrára, központokra, székhelyekre, vagy éppen új emlékhelyekre is szükség volt. A Trianon utáni évtizedek megismerése valljuk be, amúgy is revízióra szorult már és éppen ez volt a tegnapi konferencia ismérve is: friss és pozitivista szemlélettel az előadók ezúttal arra irányították a figyelmet, hogy mik voltak azok az építészeti, irodalmi, kulturális és szociológiai lépések, amelyek a gyász helyett a talpra állás útjára sarkallták a megtépázott nemzet energiáit.

A konferencián több építész, építészettörténész is jelen volt és felvetette a korszakra, és napjainkra is relevánsnak számító kérdéseit. Ritoók Pál, a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményvezetője például azt a jelenséget vetítette elénk, amely a magyar vasúthálózatot érintette több fontos csomópont leszakadásának következtében. Új határőrhálózatra, új vasútállomásokra volt ekkor szükség, melynek következtében akár hajdan jelentéktelen megállókból reprezentatív és elegáns nagyállomások válhattak. A funkcionális átalakulásokon túl képet kaphattunk a stílusokban bekövetkezett sokszínűségre is, hiszen az art déco, neoempire, vagy olasz modern formanyelvű állomások egymás után tűntek fel ezekben az évtizedekben. Sőt, akár az 1960-as évekre emlékeztető funkcionalista esztétika is jelen volt már ugyanazon tervezőktől, mint akik az utasforgalomnak szánt historizáló csarnokokat is megrajzolták: gondoljunk csak Ney Ákos székesfehérvári (mára elbontott) funkcionalista váltótornyára, vagy ugyancsak tőle a bélatelepi historizáló kisállomásra.

És ha már a stílusoknál tartunk, tegyük fel a kérdést: miért lett a történelmi építészeti motívumoknak ekkora reneszánsza Trianon után? A török alóli felszabadulás utáni barokk felvirágzáshoz kötődik az attitűd? A barokkot és neobarokkot tekintették a „felépülés" stílusának? Vagy inkább az erős magyar középkori királysághoz volt idealisztikus kötődés? Vukoszávlyev Zorán arról az érdekes szituációról beszélt, amikor az ország egy elcsatolt egyetemet igyekezett befogadni határain belülre, ez pedig a Kolozsvári Egyetem 1921-es menekülése volt Szegedre. A Rerrich Béla által tervezett Dóm téri épületegyüttes az észak-német, vagy akár skandináv téglaépítészet hatását eleveníti fel, mégis ott rejtőzik benne a középkori városközpontok, árkádok atmoszférája, mely jelen sorok írója szerint már a revíziós külpolitika első és legfontosabb kapcsolatainak, az olasz kapcsolatoknak kulturális hatásait vetíti előre.

Ám, ha mindez még nem volna elég, még a klasszicizáló tendencia is felütötte fejét a két világháború között. Erről már Hutvágner Zsófia művészettörténész beszélt, egészen pontosan a Jónás Dávid és Jónás Zsigmond alkotta testvérpár munkásságáról, amely több szempontból is tanulságos lehet mai korunkra nézve. Az egyik ilyen téma nem más, mint az építészpáros Budapestre tervezett ráépítései. Az 1920-as és 1930-as években az ingatlanfejlesztésben feltűnt az a mai állapotokhoz hasonlítható gyakorlat, amely akár egészen neves építészek megbecsült műveire is több emeletet létesített új lakások teremtése céljából. A ráépítések típustörténete megérne egy nagyobb írást, melyben ez az építész duó izgalmas helyet foglalna el. Az előadás másik aktuális tematikája az volt, hogy bár a szóban forgó évtizedekre ezek az építészek már meghaladták a historizmus architektonikáját, a modernebb szerkezeti felépítésű homlokzatokra mégis felkerültek finom, progresszív klasszicizáló elemek, vagy ornamentika díszítések.

És ez imerős, igaz? Hiszen napjainkban a dekórum lassan visszaszivárog a kortárs homlokzatokra is. Vagy, ahogy Wesselényi-Garay Andor rátért előadásában: az ornamentika bizony újra itt van küszöbünkön. Kitért arra is, hogy nagy különbséget jelent azonban, hogy a két világháború közötti modernebb hangvételű építészeknek még ugyanúgy meg kellett tanulnia a historista homlokzatképzés formatanát, tervezését, mint a 19. századi építészeknek. Míg a mai tervezőknek ez a gyakorlat már nincs kezükben. Előadásában egyébként olyan esettanulmányokat vázolt fel, melyekben magyar építészek egy külföldi loci geniusát helyezték át Magyarországon épült művükbe, legyen az akár az erdélyi templomok sziluettje, a toszkán atmoszféra megteremtése Szentendrére, vagy mondjuk a fapados járatok elterjedésének hatására  meghonosított mediterrán lakóépítészeti stílus.

A sort folytatni lehetne az érdekfeszítő kérdésfelvetésekkel, például hogy hogyan fogott fejlesztésekbe egy falu, amely hirtelen megyeszékhely lett, vagy miként reflektált Trianonra egy Magyarországon élő szerb író, és egy Szerbiában maradt magyar író? Illetve, még milyen kulturális területek indítottak olyan progresszív programot, amely az új határokon belül kialakult központokat kétségtelenül az elcsatolt nagyvárosokhoz, közösségekhez csatolta volna vissza legalább kulturális téren? Ízelítőnek egyelőre azonban ennyi, a kötet előreláthatólag jövő ilyenkor jelenhet meg. Mi nagyon várjuk!

A sorozatról bővebb információt az alábbi linket talál.