Négyek és Nagyok: képarchitektúra a karantén idején

Négyek és Nagyok címen építészeti tájékozódású fiatal művészek és világhírű alkotók közös kiállítása nyílt Budapest VII. kerületében, a K28 Galériában. A kiállításról, ami május 19-ig megtekinthető, a kurátor, Katona Vilmos írt.

Az építészek kapcsolata a művészettel mindig is ellentmondásos volt. Már a görög architektonas jelentése is főácsmester, ugyanakkor a tekton szóban benne van a techné is, ami művészetet jelent. Művészetet a mesterség értelmében, amennyiben az technika is egyben. E komplex jelentésben olyan értelmezési lehetőségek sűrűsödnek össze, amelyek a mérnök és a művész tevékenységének borotvaéles szétválasztása mellett elvesznek vagy meg sem fogalmazódnak. Igaz, az építész az ókori görögök óta új eszközöket kapott a kezébe, amelyek kitanulása sok idő és energia. Ma nem várhatjuk el minden tervezőtől, hogy egyszerre földön járó mérnök és intuitív alkotóművész legyen, de a két diszciplína közös határmezsgyéje még élő ihletforrás, amely jellemzően ott tud szellemi gyümölcsöket növeszteni, ahol közvetlen társadalmi felelősséggel és gazdasági szempontokkal foglalkozni nem kell.

Ennek lehetőségét láttam meg évekkel ezelőtt a szabad felfogású geometrikus művészetben. Saxon Szász János budapesti galériájában és szokolyai műtermében – ahol később saját képeim zöme is készült – találkoztam elsőként a határtalan képzőművészettel. Azzal, amelynek szellemi kiterjedése horizontális, és nem oszlik festészetre, szobrászatra, textilművészetre, fotóra, filmre valamely önkényes hierarchia alapján. A mindezeket egységben látó Bauhaus iskola tavalyi 100. évfordulója kapcsán is időszerű visszagondolni Kassák Lajos Képarchitektúra kiáltványára, ahol az építészetnek jut az a felelősségterhes feladat, hogy a tér dimenzióit egyetlen új teremtés részévé tegye. Így volt ez El Liszickijnél is, aki erre fejlesztette ki a Proun-t, vagyis az „új valóság megalkotásának tervét", ami voltaképpen építészetet jelentett.

A lassan két éve elhunyt Fajó János egykori tanítványának szokolyai műtermében Kassák ecsetével festettem és eredeti nyomatban olvashattam az 1921-ben publikált kiáltványt. Saxonnal mindeközben olyan eleven képtárgyak születésénél bábáskodtunk, amelyek a művészettörténeti karanténból szabadulva egy szellemi-érzéki metamorfózis tiszta tapasztalatára vezetnek – e kettőre egyszerre, mert a tárgyak formaváltozatai egyúttal követelik a látás és a nézőpont átalakulását is. A kép, amely nincs keretbe szorítva dombormű lesz, a relief kilép a háromdimenziós térbe, majd megismeri a mozgásközpontú emberi időt, és talán saját lábain távozik a galériából. Bár nem értek mindenben egyet a konstruktivistákkal, akik a tér újratermelésének programját többnyire nem tudták összeegyeztetni a spiritualitással, a „sokdimenziós" hagyaték áthatotta a szintén Fajó-tanítvánnyal, Kontur Balázzsal kiötlött első közös kiállításunk alapgondolatát, amelynek mestergenerációjában Saxon, Fajó és Kassák is helyet kapott.

Kontur galériája, a K28 az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karával éppen szemközt, egy vaskorlátos lebegő erkéllyel nyúlik a Kazinczy utca fölé. A budapesti zsidó negyedben ilyenkor rend szerint pezseg az élet, de most a járvány miatti csönd egy percre megállította az időt és esélyt adott az órák újraindítására. A tisztulás időszaka ez – nem sokkal vagyunk túl Pészach ünnepén, és az ilyenkor foganó gondolatok maradandóak. A városi és építészeti terek megélt funkciói például összesűrűsödnek az ember lelkében, és ezeknek most lényegi tulajdonságait látja.

A kiállítási helyszín véletlennek tűnő szomszédsága apropóján támpontot ad önreflexióinkhoz Carl Gustav Jung pszichológiája, ami az emberi psziché négy „funkcióját" különbözteti meg. Az Empedoklész klasszikus elemeire is rímelő négyes: gondolkozás, érzelem, észlelés és intuíció. E funkciók határozzák meg az ember domináns lélektani típusát és másodlagos személyiségi jellemzőit attól függően, hogy az egyes funkciók milyen mintázat szerint kerülnek egymással kapcsolatba. Az ember személyisége tehát ezek között hidat ver – pontosan úgy, ahogy az építészet a művészeti ágak között.

A teljes analógia kedvéért Dárdai Zsuzsa művészetkritikus kísérletet tett a funkciók, a képzőművészet területeinek és a kiállító alkotók lélektani típusának megfeleltetésére. Megnyitó beszédében elhangzó találó kifejtése szerint „a gondolkozás mint funkció a konstruktivista festészeté, míg az érzelem kétségkívül a textilművészeté, az észlelés persze a fotózást illeti meg és végül, de nem kizárásos alapon az intuíció a szabad formájú kép-objektek (MADI) princípiuma." Célunk tehát nem a geometrikus képzőművészeti iskolák – mint a madí, a shaped canvas vagy a tiszta konkretizmus – közti viták eldöntése, hanem ezek közös építészeti eseményhorizontjának kiterjesztése volt. Éppen ezért kellett nemcsak a festészetet, hanem a többi hordozó közeget is képviselni az architektúra terepén, amelyet a lakásgaléria mindennapi használati terei tettek közvetlenül befogadhatóvá. Különös jelentősége van ennek a kijárási korlátozások alatt, amikor legtöbbünk számára átmenetileg az otthon enteriőrje és közvetlen környezete jelenti az univerzumot.   

A befogadó galérián túl a „hordozókban" közös a téma. Sebestyén Sára belsőépítész „fotóművészete egy életesemény mélységes szomorúságából botladozott ki a fényre, hogy leképezze az újra felfedezett valóság-kincseket, árnyék-lenyomatokat, az épületrészletek, árnyalt, intim szépségeit." Legutóbbi nagy kiállítása a FUGA Építészet Központban volt Élek címmel. Formázott fémlemezre kasírozott színes fotói egy-egy épület részletét mutatják, de nem ábrázolják, hanem autonómiájukban világítják meg őket. A színek, árnyékok, alakzatok és ritmusok egy-egy sűrűsödési pontja körül jól irányzott vágások definiálják önálló képként azokat a részleteket, amelyeket máskülönben észre sem vennénk a nagyobb egészben. Pedig épített környezetünk telítve van ilyen és ehhez hasonló detailekkel, mégsem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, mert nem tudunk megállni és rácsodálkozni. 

Mint Sierpiński háromszögéből a fraktálmintázat, úgy bontakozik ki az alternatív valóság Fülöp Tünde szövetmunkáiból, aki „a maga csöndes kreativitásával gömbölyíti, húzza, fonja, varrja az élet geometrikus szövedékeit." Esetében a választott anyag a gyapjútól a filmszalagig terjed, amelyek kombinációja az újat állítja szembe a hagyományossal: a modern kor adatrögzítőjét az archaikus szövési technikával. Az ellentét ismét az építészetben oldódik fel, hiszen ma architectnek nevezik a rendszerépítő informatikusokat, míg eredetét tekintve az architektúra része a szőttes is: az ősi ácskötések kötözéssel készültek, a válaszfalakat pedig gallyakból szőtték. Fülöp Tünde rávilágít, hogy a homlokzat nem az épület szerkezetét takaró „felszín" valójában, hanem a lényeghez tartozik.

A kiállítás kvartettjének harmadik tagja, Kontur Balázs végzettsége szerint építész. „Kontur, a Fajó-ágból fakadó konstruktivista szabadiskola stílusjegyeit vegyíti építészeti látásmódjával, saját alkotói mélységét, szabadságát kutatja, miközben Kassák Lajos közösségépítő attitűdjét is magára veszi" – fogalmaz Dárdai Zsuzsa. Munkáinak közös mottója „az egyszerűből a komplexig és vissza", amit a zárt szerkesztőelvek mentén kiszabott, majd kinyíló szabad formák, a komor tónusokba rejtett geometriai rejtvények és az olykor hajlított felületek által keltett optikai illúziók sugallanak. Konturnál új dimenzió a képek láthatatlan hátulja és belseje, amelyeket alaposan kigondolt szerkezet erősít. A képek fonákja néhol színes tükörképet vetít a fehér falra, így a keret nélküli objektek szinte lebegnek előttük. Elsőként a Magyar Építőművészek Szövetségében, 2019 januárjában megnyitott kiállításakor találkoztam nála ezzel a jelenséggel, noha kortárs finn templomépítő mesterek – mint Juha Leiviskä vagy Kristian Gullichsen – is alkalmazzák ezt az optikai hatást.

Végül „a negyedik generációs ágazat Katona Vilmossal indul, aki építészként, építészettörténészként, egyetemi professzorként dolgozik a mindennapjaiban, de miután találkozott a matematikához is erősen kapcsolódó univerzális polidimenziókkal, késztetést érzett az egyéni alkotómunkára." A „polidimenziók" Saxon találmánya, és az egyik leghatékonyabb eszköz a kozmosz megismerő reprodukciójára. Ha Kassákot komolyan vesszük, a képarchitektúra nem állhat meg a harmadik dimenziónál, hanem az összes többit is birtokba kell vennie. Emiatt, elsősorban a negyedik dimenzió érzékeltetésének lehetőségét keresve töltöttem sok időt a tér kiterjedtebb természetének feltérképezésével – képeim ennek a lenyomatát őrzik. Egyik titkuk, hogy rávezetnek a négydimenziós „testek" (politópok) kihajtogatásának módjára. Az ácsolt-festett képtárgyként készült munkák tehát valójában foldingok, amelyek nem a háromdimenziós tér és a sík, hanem a négydimenziós tér és a sík közötti átjárhatóságot kutatják. 

Nikos A. Salingaros világhírű matematikus és építészteoretikus szerint minden, ami az építészetben jelentéssel bír, egyúttal matematika is – ezt mélyen át tudom érezni, mégsem értünk teljesen egyet. Ha úgy lenne, ahogy állítja, akkor az építészet és rajta keresztül a geometrikus művészet csak racionális úton lenne legitim módon megközelíthető. Az alkotók azonban különböző irányokból érkeztek meg a K28 képarchitektúrájába, és mindannyian a lényegre tapintottak. 

A Négyek és a kiállítás eszmei hátterét két generáció összesen nyolc művésze, a Nagyok adják. A fotó területén elsőként Robitz Anikó, akinek 2013-ban Varga Márk Péterrel közös Fény//Szerkezetek című kiállítását a FUGA Urban Landscapes sorozatának részeként nyitottam meg. Munkáit nevezhetnénk építészeti fotográfiának, de az architektúra nála is csak mint eszköz, kiindulási pont, ha úgy tetszik, múzsa indítja el az alkotófolyamatot. Utazásai során talált épületeit és városi tájképeit Robitz egy fókuszált tárgylencsén keresztül nézi, keresve bennük a tökéletes vágást, amely kontextus nélkül is megállja a helyét. Képsíkjain az épített környezet és vele együtt a hely feloldódik, de ezzel párhuzamosan létrejön valami új: a részletek saját törvényszerűségeik szerint állnak össze tökéletes geometrikus kompozíciókká. Fotói távolról nézve szigorú festményeknek tűnnek, de egy életszerű „hiba" mindig marad, amelyen keresztül vissza lehet találni az épülethez és annak emberi, felismerhető teréhez. 

Robitz és Sebestyén kontemplatív épületfotói izgalmas határmezsgyék dokumentáció és tudatos terv között, aminek kapcsán a Bauhausban Moholy-Nagy által oktatott fotogrammetria passzív és aktív princípiumot egyesítő stúdiumára kell visszagondolnunk – habár a technikák különböznek. A költői kivágások és részletek meglátásának művészete közvetlenebbül kötődik Lucien Hervé nevéhez, aki Le Corbusier magyar származású fotósaként világhírűvé vált. Tőle két eredeti fotó került a Négyek és Nagyok anyagába – egy kontextusát vesztett, egyszerre brutális és könnyed struktúra, valamint Le Corbusier szerkezetkész ahmadabadi villájának részletfotója 1955-ből. A vertikális élek nem párhuzamosak, és a súlypont sincs középen, ahogy elvárnánk ma egy épületfotótól, ám utánozhatatlan a ritmikus fény-árnyék kontraszt, amely a sík és a tér, az objektív mértan és a szubjektív atmoszféra között kapcsolatot talál.

Dárdai Zsuzsa felosztásánál maradva, a Kontur-féle konstruktivista racionalitás idősebb generációját több festményével és fémszobrával Fajó János adja, Kassák Lajostól pedig egy konstruktivista rajz és egy színes szitanyomat találta meg a Nagyok között a helyét. Az „intuitív" ágat Saxon Szász János és a madí képtárgyművészet argentin atyamestere, Carmelo Arden Quin képviseli egy kedélyesen esetleges és egy lényegi alkotással, amelynek szilánkos formája és színei minden más képre kivetülnek. Ellentmondásosnak tűnhet a „szilánk" hasonlat Száraz Marika esetén, aki azt textilből készíti, de nem meglepő Szenes Zsuzsa vászonból és gézből készített „gyógyszeres doboza" tükrében. Utóbbi egy mindennapi használati tárgyat is mértanná nemesít.  

Nehéz elhinni, hogy mindez megtörtént. Nemcsak egy kiállítás nyílt karantén idején, hanem egy jó nevű galéria termeiben egyensúly jött létre színek, formák, átlátások, alkotói habitusok, perspektívák és korosztályok között. A nehéz időszakban mindannyian egy-egy mester köpenyéből bújtunk ki, de vajon honnan bújtak ki a mesterek? A közös forrás a geometria, amelynek szépsége mindig is önmagából fakadt, és erejét, bölcsességét az architektúra által teljesítette ki.

Katona Vilmos PhD
kurátor