Erdős Imre a BME Doktori Iskolájának kirándulása során találkozott a Béres Attila által tervezett kőszegi kabinházzal, amely a szerző meglátásai szerint vitathatatlan építészeti értékei mellett idegen tárgyként jelenik meg környezetében. Ez az ellentmondásos helyzet késztette kritikája megírására.
Béres Attila kőszegi lakóépületével először a 28+84 Houses című könyvben találkoztam, amely a Visegrádi Négyek elmúlt hat évének kiemelkedő lakóházait mutatja be. Az aprócska lebegő kabinhoz mind a könyvben, mind a világhálón mesterien komponált fotók és elismerő vélemények tartoznak. Az épület a hazai fórumokon kívül olyan rangos nemzetközi építészeti portálokon is megjelent, mint az ArchDaily, a Detail vagy a Dezeen. Ezek a tervezői bemutatást érdemi kritika nélkül egy-az-egyben átvevő szövegek rendre a természettel való harmóniát, a tájba való érzékeny telepítést és a fenntarthatóságot méltatják – vélhetően a hely konkrét ismerete nélkül. A hegyi házikót körbejárva azonban építészként vegyes érzések fogtak el a környezethez való illeszkedést illetően. A "kabin" elnevezés nagyon is találó, hiszen ez valóban egy elkülönített, zárt tér, a magány fülkéje a kőszegi határ mentén. Építészeti gesztusaival számomra sokkal inkább a távolságtartásról és az emberi interakcióktól való elszigeteltségről szól, semmint egy vidéki otthon melegéről.
A Mohás utca végében, az erdő szélén három kisebb tömegből álló kompozíciót találunk. Az első publikálás óta Béres épületét kiegészíti egy, az eredeti megjelenéssel anyag és forma tekintetében koherens, lábakon álló nyitott kocsibeálló, egy kisméretű tároló és egy, a megközelítést biztosító, kanyargó tereplépcső. A kabin alá helyezett, gólyalábszerű cölöpökkel a tervező igyekezett tiszteletben tartani a környező erdő fáinak gyökereit és a természetes élővilágot – olvasható mindenütt a nemes alkotói célkitűzés. A valóságban viszont a helyi építészeti kontextusba való illeszkedés hiányzik. Az aprócska ház lebeg, de nemcsak fizikai értelemben. A földtől való elszakadással egyúttal azt is üzeni, hogy semmi esetre sem akar a környezetéhez tartozni. A filigrán lábak talán még a fák sűrűjére kívánnak utalni, ám ezek fölött már minden elem idegen: a kabin sem a formán, sem az anyaghasználaton nem osztozik a többi környékbeli épülettel. A modern tömeg még a tetőmozdulatával is feltűnően elfordul az úttól, osztások és nyílások nélküli semmitmondó vakolt hátát mutatva az arra tévedőknek, mintha tudatosan nem kívánna része lenni a masszív kőlábazatokra épített, faburkolatos, egyszerű nyeregtetős házak sorának.
A 40 m2 alapterületű házikó egy ellentmondásos UFO-ként jelenik meg, ami egyfelől mindentől elfordul, másfelől egyediségével arra vágyik, hogy észre vegyék.
Kerítés nem készült – az extravagáns kabin mindent megmutat az érdeklődőknek. Mi több, a telek hátsó részét még egy erdei túraútvonal is érinti. Azonban ha a fák felőli oldalhoz közeledő kíváncsi szemlélő valami nagyobb egybefüggő megnyitásra számít, csalódni fog: az extrém zártsághoz az ellenoldalon nem tartozik extrém nyitottság. A fenntarthatóság és az olcsósítás jegyében az eredeti tervezői elképzelés helyett egyetlen nyílást kapott minden helyiség a nappalit kivéve, ahová azért egy szélesebb, osztások nélküli ablak is jutott két másik mellé. Az üvegezésen csak alig-alig lehetett átlátni, de a Bujnovszky Tamás által készített fotók tanúságai alapján a belsőt – bizonyára otthonosságra törekedve – világos fa béléssel látták el. Apróbb részleteket ellenben itt sem találhatunk a fa erezetét leszámítva. A végig azonos keresztmetszetű tömeget mindössze két harántirányú válaszfal osztja nappali-fürdő-háló térsorra, amelyet egységes, sötét színű beépített bútorsáv szegélyez. Valami oknál fogva a harántfalakban lévő nyílások felső sarka éppen érinti a ferde tetősíkot. A tervező ezzel a feszültségkeltő gesztussal talán a száraz minimalizmust kívánta oldani, ám ehelyett ez a furcsán atektonikus és vizuálisan zavaró részlet csak bizonytalanná, kartonmakettszerűvé tette az aprócska épület harántfalait. Ettől függetlenül a makulátlan építési minőség, a kompakt és rendezett térszervezés azt mutatja, hogy egy igényes és precíz mérnöki munkával állunk szemben. A vékony cölöpök, a lebegő hatást keltő, mívesen képzett nyersbeton tereplépcső és a bejárati hídba rejtett szennyvíz-elvezetés esztétikus megoldások, a tulajdonos beszámolója alapján pedig az üzemeltetési költség is rendkívül alacsony.
Egy csúcsminőségű anyagokból, mindenkitől messze megépített, kétszemélyes garzon ez, ami nem rendelkezik sem történeti, sem kulturális alapokkal.
Fenntartható-e egy ilyen ház? A korábban megjelent cikkekből az is kiderül, hogy a megbízónak, Hideg Attilának meglehetősen speciális igényei voltak. Első háza, a Hideg ház szintén Béres Attila munkája. A norvégiai projektekben jártas tervezőt pár évvel korábban kimondottan azért kereste fel, mert egy "skandináv hangulatú" házra vágyott. Álma teljesült is, az élet viszont úgy hozta, hogy mára gyermekének családja használja az épületet, így ő belevágott egy új, jóval alacsonyabb kivitelezési költségű projektbe. A létrehozott kabin rövid távon – addig, amíg az őt megálmodó építtető saját otthonaként működik – egészen biztosan fenntartható, azonban nehéz elképzelni, milyen sorsa lesz a jövőben. Turistaháznak luxus, otthonnak sivár. Egy ilyen hely legfeljebb módos természetkedvelők számára lehet opció, akik kényelmesebbek annál, hogy egy túra után hálózsákokban aludjanak.
Semmi baj nincs azzal, ha apró nyaralókat építünk magunknak, főleg ha kifogástalan anyagokból és odafigyeléssel tesszük.
Valószínűleg az alkotók között létrejött példaértékű kommunikáció és a mindkettőjükre jellemző precizitás a receptje annak, hogy ilyen – kivételesen – jó minőségben készüljön el ma egy lakóépület. Kritikám nem is a megvalósításhoz, sokkal inkább a lebegő kabin épített környezetbe való illesztésének hiányához, s a ház ebből adódó kérdéses utóéletéhez kapcsolódik. Az építészet történetében a tervezők úgy alkottak, hogy tájékozódtak a már megépült, hasonló példákat illetően és a régió működő, hagyományos mintázatait adaptálták. Az alkotó a problémamegoldás során egy bonyolult transzformációs folyamat eredményeként jut el az előképektől a végső megoldáshoz. Ennek véleményem szerint kevéssé támogatható változata, amikor ezek a transzformációk elmaradnak, és a megbízói igények okán egy tervező egyszerűen átemel más kultúrából és éghajlatból származó építészeti elemeket a helyi hagyományokhoz való alkalmazkodás nélkül. Ez az épület ebbe a problémakörbe tartozik: bár a kivitelezési minőség vitathatatlan, tájidegen megoldásai miatt nem illik erre a magyar vidékre, és hiányoznak belőle azok az apró részletek, amelyek az otthonosság érzetét keltenék. Fennáll a veszély, hogy a Mohás kabin hosszabb távon csak egy jól fotózható, későmodern építészeti geg marad.
Erdős Imre építész
Szerk.: Hulesch Máté
