Szépmű, román csarnok. Mint a Constantine vagy A kilencedik kapu díszlete, sötét középkori romok, bennük a jelen lenyomata, a puritán funkcionalitás. Fémpolc három szinten, képek olyan szorosan, hogy az alap textúra nem is az acélrács, hanem a keretek kopott aranyozása, a korhadó fa, köztük a festékek sötét tónusai a szűk neonfényben... Az egyes képek személyiségüket vesztve alkotnak hangyabolyszerű egységet, határaik elmosódnak. Tengeralattjáró, a 2001: Űrodüsszeia hajója, ami az emberiség kincseit menti a nukleáris apokalipszis után, indusztriális klasszikus, Bach a Kraftwerk előadásában...
A programalakítás két fontos kérdéskör mentén haladt. Az egyik, hogy miért vonzanak több látogatót az időszaki, tematikus kiállítások, mint az állandó gyűjtemény; a lézengő turistákon kívül miért nem járnak ide többször, többen azok, akik egyébként a dupla jegyárat is kifizetik egy mindössze három termes Hodlerért. Az én válaszom, hogy az esemény az, ami tömegeket csábít a múzeumba, a történés megismételhetetlensége, a zárás határideje, a „legközelebb ugyanezt egyszerre talán sose láthatom” kényszere. A másik fontos tény a múzeumok szerepének átértékelődése. A tárolt alkotások puszta bemutatásán túl egyre nagyobb szerepet kap a szórakoztatás, a marketing célzott alkalmazása a klasszikus program népszerűsítésére. Az edu-tainment jó példája az izlandi Sigur Rós slow-motion rockzenekar koncertje a MoMA-ban, vagy éppen a Szépműben rendezett Múzeum+ esték. A múzeumok életre kelnek, aktív résztvevőivé válnak a kulturális közéletnek, ami egyáltalán nem jelenti hagyományos szerepük háttérbe szorulását; ezek az események szellemi vonzáskörzetüket gyarapítják.
A Raktár feladata tehát kettős. A jelenleg elfekvő képek raktározásához és restaurálásához szükséges körülmények biztosítása mellett ezek minél színesebb bemutathatóságát kell biztosítania; a raktárakhoz kapcsolódó kiállítóterek flexibilisen alakíthatóak, a képállomány, vagy egy éppen restaurált mű gyorsan pörgő kiállításokon mutatható meg, rendezhető előadás, koncert, könyvbemutató, bármi, ami helyet kaphat egy ilyen, a kulturális köztudatban létező épületben. Amihez a kimért Szépmű már túl öreg, azt fiatal, bohém haverja átvállalja. Segít, ahol tud.
A helyszín, a Vágány utca és a Dózsa sarkán található telek az egészen a Hungária körútig húzódó MÁV-területtel együtt értelmezhető. Jelenleg fehér folt, használaton kívüli iparvágányok téblábolnak itt, ebben az amúgy is heterogén környezetben. A terület hasznosítása egyrészt a Szépmű közelségével indokolható, másrészt összevág a hosszú távú városfejlesztési tervekkel; a Nyugatit a Ligettel összekötő zöld tengely oldalkocsijává válhat. A széteső városi szövet és a funkció indokolja a toronyszerű tömeget, a középületek errefelé magasságukkal jeleznek, máshoz nemigen lehet igazodni.
Két térsor tekeredik az épület gerince, a merevítő mag körül; ez a mag viseli a terheket, itt zajlik a vertikális forgalom zöme. A raktárak zárt, funkcionális dobozai között létrejövő két- és háromszintes, komplementer spirál a képek nappalija. A funkcionális és a reprezentatív határa nem abszolút határ; a bemutatóterek szintjei közti utazás időről időre átvezet a raktárak terein, melyek időnként, néhány napra megnyílva oldalágakként bővíthetik azokat. A ház a két funkció ötvözeteként áll elő; a fémekhez hasonlóan a különböző minőségű anyagok keveréke új, addig egyik anyagra sem jellemző tulajdonságokat hordoz...
A flexibilitás érdekében neutrális, látszóbeton felületű belső terekkel ellentétben az épület homlokzata a képek világának reklámja. A barokkos, növényi ornamentikával perforált és domborított fémburkolat a bemutatóterek függönyfala előtt azonos anyagú árnyékolókkal egészül ki, ezek játéka a belső igényeknek, a napszaknak és évszakoknak megfelelően folyamatosan alakítja a homlokzatokat; a belső élet kivetül a külső felületre, ahogy a keret nyit ablakot a festmény imaginárius terére. Szürreális gondolat, lépjünk át a kereten...
Holicska Ádám