Semmit a szemnek? - Golda János

"Elkötelezettek a külföldi kollégák az iránt, hogy mélységében átlássák a magyar építészeti termés összefüggéseit." - hangsúlyozza Golda János, aki a MÉSZ delegáltjaként vett részt a Média Építészeti Díja előzsűrijének munkájában. A nemzetközi zsűri 150 pályázó közül választotta ki a 2017-es Média Építészeti Díja finalistáit. Golda Jánossal Zöldi Anna beszélgetett a zsűrizés körülményeiről, szempontjairól. 

Zöldi Anna (Z.A.): Mennyire lehet egy ilyen volumenű, heterogén anyagot áttekinteni?

Golda János (G.J.): Számomra meglepetés volt, milyen elkötelezettek a külföldi kollégák az iránt, hogy mélységében átlássák a magyar építészeti termés összefüggéseit. Két hét állt rendelkezésre a 150 munka áttekintésére, hogy ez sikerrel megvalósult, az leginkább a zsűri elnökének, Indira van't Kloosternek köszönhető, aki sok éves tapasztalata alapján hallatlan energiával és profin koordinálta a munkát. Egy szavazásra szerkesztett programban dolgoztunk, amit az ÉF bocsátott rendelkezésünkre. Az Indira által megadott szempontok alapján előválogatást végeztünk, majd a különböző listákat közelítettük egymáshoz, így szűkítettük a kört.

ZA: Hogyan lehet ennyire különböző műfajú épületeket igazságosan összehasonlítani?

GJ: Az egész folyamat eleve rejt magában egy paradoxont, ami a média és az építészet viszonyából ered. Az építészet érzéki, fizikai megtapogatható valóság, a médiában azonban csak ennek a valóságnak a képe jelenik meg, és ennek alapján alkotunk véleményt az építészetről magáról. Ez a jelen, ezt tudomásul kell venni és kezelni kell. Mi értelemszerűen képek alapján ítéltünk az épületekről. Hazai zsűritagként volt, amit ismertem személyesen, de a többséghez nem volt alkalmam elmenni. Az anyagot kategóriákra osztottuk, ehhez Indira is adott szempontokat. Körülbelül tíz kategória adódott, a magától értetődő, funkcionális megoszláson túl külön kezeltük a műemlékfelújításokat, a közösségi funkciójú épületeket, sőt, volt "akció" építészet is – a Hello Wood kezdeményezéséhez hasonló építőtáborok formájában – és a mobil építészetre is akadt példa egy egyedileg kivitelezett, átalakított lakóautó formájában – ezt személy szerint nagyon pártoltam, de végül - sajnos - nem került be a döntősök közé. Külön kategóriát jelentett a belsőépítészet, és a rurális környezetbe kerülő épületek csoportja is.

ZA: Tapasztaltál-e éles különbséget a külföldi bírálók és a magad szempontjai, véleménye között?

GJ: Szerettem volna nagy projekteket is látni a döntősök között, a külföldi kollégák azonban idegenkedtek ezektől. Ők a magyar építészetet a kicsi és közepes léptékű épületek terén érzik erősnek, illetve ezt a léptéket érdemes szerintük Magyarországon erősíteni, így választásaikkal ezt a szegmenst részesítették előnyben.

ZA: Volt olyan épület, amire ők nem figyeltek fel, viszont kifejezetten a te ajánlásod, illetve érvelésed alapján került a döntőbe?

GJ: A piliscsabai családi ház bővítésére, Őrfi József építész saját lakóházának értékeire én hívtam fel a zsűri figyelmét. Számomra ez egy tipikus közép-európai történet, annak a mindnyájunk lelkében élő mesének a manifesztálódása, hogy kell egy saját ház az embernek. A sok éven át húzódó tervezés és küzdelem árán megvalósult ház az én szememben ennek szép építészeti reflexiója, magas minőségben, ugyanakkor hallatlanul emberi módon illusztrálja az élhető, lakható hétköznapi, mégis színvonalas építészeti közeget.

ZA: Mi volt az, amit a külföldi kollégák nagyra értékeltek a magyar építészeti felhozatalban?

GJ: Hangsúlyozom, hogy mi a pályázatra benyújtott házak és tervek anyagából dolgoztunk, ami nem feltétlenül reprezentálja teljes mértékben a magyar valóságot. A külföldi kollégákat egyrészt izgatta a felújítások, meglévő épületek hasznosításának nagy száma, illetve értékelték az ezzel kapcsolatos aktív hozzáállást: a kreatív törekvést új funkció megtalálására, kialakítására. Az új építés helyett a meglévő értékek újrahasznosítása csökkenti az ökológiai lábnyomot, és ezt a bírálók fontos szempontként kezelték – új épületek esetében is. A változatos korú és funkciójú fejújítások közül végül az 1937-ben átadott margitszigeti Palatinus strand felújítása került a döntőbe, nem utolsó sorban azért, hogy felhívjuk a figyelmet a közelmúlt védelemre érdemes értékeinek újragondolására. Másrészt – ahogy már említettem – a kis és közepes beavatkozások terén érzik erősnek a magyar építészetet. Egyértelműen dicsérték a tervek színvonalát, a fiatalok invenciózus hozzáállását.

ZA: Mivel kapcsolatban fogalmaztak meg kritikát a külföldi zsűritagok?

GJ: A Média Építészeti Díjának ötletgazdája, Pásztor Erika nagyon jó érzékkel válogatta össze a zsűrit. Az Európa különböző földrajzi régióiban működő szakemberek – egy gyakorló norvég, egy holland és egy bosnyák teoretikus – más-más szemszögből, nyugat, észak és dél hagyományainak szemüvegén át komplex képet tudtak alkotni a magyar anyagról – mely hangsúlyozom, csupán a pályázatra benyújtott épületek és tervek mezőnyét jelentette. A külföldi bírálók meglehetősen egységes kritikát fogalmaztak meg: egyrészt sokszor hiányolták a minőségi építészet mellől az urbanisztikai kontextust, sok esetben nem látszott nyoma, miképp ágyazódik be az épület a környezetébe, hogyan szervezi maga körül az életet. Önmagukban értékes budai villák sorát láttuk, a zsűri azonban a városi összefüggéssel bíró projekteket fontosabbnak tartotta. Sok különböző korú, jó minőségű felújított vasútállomás szerepelt, de a közvetlen környezetük kialakítására már nem fordítottak gondot, magáról a vasút intézményéről nem is beszélve. A zsűri azokat a terveket és épületeket részesítette előnyben, amelyek sikeresen ágyazódtak be az élő települési szövetbe.

A zsűri elnöke, Indira mutatott rá arra, amit én ilyen egyértelműen nem tudtam volna megfogalmazni: aránytalanul magas a magánerőből készült beruházások száma, és kevés a valóban közcélú, közösségi funkciót betöltő projekt, pedig ez – ki nem mondottan - szintén a zsűri kiemelt szempontjai közt szerepelt. A magán irodák, lakások, sőt kórházak mellett szükség lenne a közösséget kiszolgáló kulturális és egyéb létesítményekre is. Ugyanígy hiányoztak az olcsó, jó minőségű lakások is, melyek nem egy szűk felső réteg igényeit szolgálják, hanem az átlag számára teremtenek minőségi építészeti kereteket. Sokatmondó, hogy egyetlen panelépület sem szerepelt a mezőnyben, dacára annak, hogy milyen arányban van jelen a lakáspiacon, és mekkora urbanisztikai feladatot jelent ezek integrálása.

ZA: Hogyan fogalmaznád meg: végül is mit tükröz a zsűri véleménye? Miről szól ez az öt terv és öt épület?

GJ: Fontosnak tartottuk az épületek, az anyag mögött meghúzódó emberi történeteket, az építészet humán dimenzióit. Igaz ez a már említett beágyazódásra, a környezeti összefüggések értelmezésére is. Azokat az épületeket részesítettük előnyben, amelyek az építészeti tevékenységet humán szolgálatként értelmezik. Jellemző példa, hogy Indira van't Klooster a veszprémi magasház lepényépületének utcával kapcsolatot tartó homlokzatfelújítását, újragondolását nagyon nagyra értékelte. Bár végül ez nem került a döntőbe, számunkra is tanulságos volt Indira érvelése. Ami a mi szemünkben - csak - egy portálcsere, az ebben az olvasatban új életre kelt egy a közvélemény szemében negatív kontextussal bíró városközponti épületet, és visszaadja azt a városnak, a használóknak. Ezt az adakozó gesztust – akár a használók, akár a környezet, a természet, városi tér felé – véltük felfedezni az összes döntőbe juttatott munkában.

ZA: A mezőnyt végignézve ez a tartalmi mélység, a szándék a kollektív igények szolgálatára erősen érezhető, azonban mintha az erőteljes vizualitás, a kreatív érzékiség háttérbe szorult volna…

GJ: Az izgalmas külső csak a szemnek szól. A mai agresszív vizuális ingerek világában érthető ez a visszafogottság. A Hegyvidék Galéria eszköztelen architektúrája, hófehér terei azt az alázatot testesítik meg, ahogy az építészet háttérbe vonul a funkció, a képzőművészeti kiállítás javára. Persze igaz, hogy az építészet egyúttal az individuális kreativitásról is szól. Fiatal kollégáknak mutattam a döntőbe került piarista óvoda színes homlokzati betéteit – csak legyintettek. Nekik ez nem elég érdekes. De az is tény, hogy a mezőnyben sem voltak ilyen szempontból kiemelkedő munkák, amelyek összességében több értéket vonultattak volna fel, mint a választott öt terv és öt épület. Minden válogatás szubjektív. Azt gondolom, hogy a zsűri meglehetősen nagy egyetértéssel választotta ki a finalistákat. Az öt döntős épület közül három már szerepelt a saját első listámon és ez az arány a többiekre is igaz – ez azt mutatja, hogy a különböző területről érkezett zsűritagok azonos értékrend és szempontrendszer mentén hozták meg a végső döntést. A többi a médiazsűrin múlik, övék a végső szó, ők fogják megfogalmazni, mit kezd a laikus felhasználó az építész szakma által nagyra tartott alkotásokkal.

Zöldi Anna