Szégyen – Pazár Béla sorai a Szentháromság téri Diplomata-ház kapcsán

Bár konkrét tervek még nem láttak napvilágot, annyi egyelőre bizonyos, hogy Jánossy György és Laczkovics László híres Diplomata-háza tudományos konferenciaközponttá alakul, nagy valószínűséggel jelentős átalakulással, a belső részen már bontások is megkezdődtek. Az épület értékei mellett a MÉK és a MÉSZ közleményben állt ki, most Pazár Béla Ybl-, és Európai Unió Nagydíjas építész sorait közvetítjük Olvasóink felé.

Divat manapság úton-útfélen Makovecz Imrére hivatkozni.

Az Építészfórumon november 5-én megjelent híradás szerint a Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetsége is megszólalt végre Jánossy György és Laczkovics László Szentháromság téren álló épületének védelmében. A Jánossy György építőművész 1923-1998 című könyvben a Kortársak, barátok emlékezései fejezetben olvashatjuk Makovecz Imre sorait is:

„…Mivel az egyetemi tankörömben ő is korrigált, hallgattam, ahogyan másokkal beszélt. Tehettem, mert körülálltuk s kísértük asztaltól asztalig. Hadd írjam le egy korrektúráját. Lang Jancsinak öregek otthona volt a feladata, félév eleje volt. – »Úgy képzeld el az öregek otthonát, ahogy egy középkori kolostort látsz magad előtt. Milyen egy ilyen kolostor? Középen udvar, mely az Édennek felel meg. Az illatozó rózsák, virágok, sokszor középen kút, a zümmögő méhek, madarak aranykort idéző világa ez a kert.

Ezt az illatos, naptól aranyló kertet veszi körül oszlopok és íveik mögött a körbefutó fedett-nyitott kerengő, ahol szilencium alatt a Szentírást olvasva sétálnak a szerzetesek, ugyanitt találkoznak egymással, itt, a belső, édeni udvar és a cellák közötti határterületen. A kerengő után kifelé sorolódnak a cellák, az egyéni élet szűk, puritán szobácskái. Kicsiny ablakaikból a vad természetre lehet látni, a pogány, megváltatlan világra. Ez a szerzetesi élet tehát mintegy lélegzik az Éden és a ›sötét‹ természet között, az egyéni és a szabályozott közösségi lét között. Az öregek otthona is ilyen. Az öregek a halál utáni lét reménye és az otthagyott világ között élnek«. És rajzolt, rajzolt méterekben fogyó skiccpauszra. Némán hallgattuk, egyre nagyobb lelkesedéssel. Nem vettük észre, hogy építészként kezdjük látni a feladatot, nem vettük észre, hogy vázlatok készítését tanuljuk, és a legfontosabbat: a kulturáltságban lelkesedni tanultunk meg.

1955-öt írtak. Kinek mondhatnám el, milyen volt az élet 1955-ben? Kinek mondhatnám el, ki volt számunkra az a néhai nemes ember, ki értené meg ma, hogy bátor és ellenálló szív kellett ahhoz, hogy valaki a „klerikalizmus" vádjától nem félt, hogy »Éden-ről beszélt«, és Lang Jánosok elé szórta európai műveltségét? Jánossy elment. Nincs itt. Ne áltassuk magunkat semmivel. Nincs itt, és nem is jön vissza, és nem folytat senki semmit. Nekem azonban, aki tiszteltem és szerettem őt, jó, hogy egyszerre élhettem vele a Földön. Jó, hogy ő is magyar volt, és így jól értettem, amit mond…"

Szégyen, hogy ma a magyarországi építészek, és szervezeteik, néhány halovány, kényszeredett megnyilatkozástól eltekintve ölbe tett kézzel nézik a Makovecz Imre által alapított Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja, mára vitathatatlanul jelentős nemzeti értéket képviselő épületének elpusztítását a budai várban. Mi jöhet helyette? Klónozott semmitmondás. Méltatlanok Makovecz Imre szellemiségéhez, aki, ha élne, rátörné az ajtót akár az ország legelső embereire is, és érces hangon rájuk dörögne: állj! Ne tovább! Szégyelljétek magatokat! Ha tudjátok, hogy mit csináltok, azért, ha nem, akkor azért!

Budapest, 2021. november 19.
Pazár Béla DLA
Ybl Miklós és Európai Unió Nagydíjas építész, címzetes egyetemi tanár