Végnapjait éli a magyar ipari építészet két különleges emléke, a tiszapalkonyai és a kazincbarcikai hőerőművek. A pusztuló, részben bontás alatt álló épületekről Haba Péter írt az Építészfórumnak.
Cikkem apropója egy különleges fotósorozat, melyet az Építészfórum felkérésére Gulyás Attila készített a 20. századi magyar ipari építészet (sőt, talán az egész hazai építészeti örökség) legjelentősebb emlékei közé tartozó tiszapalkonyai és kazincbarcikai hőerőműről. Bár a drónfelvételek madártávlata rendkívüli erővel tárja elénk e két – rég üresen kongó – épület lélegzetelállító monumentalitását és virtuóz építészeti kompozícióját, csak rövid ideig terelheti el a figyelmünket a nagymérvű állapotromlás ijesztő jeleiről. A nagyszerű látványélmény gyorsan aggodalomba csap át: ráeszmélünk, hogy ezek az épületek immár végveszélyben vannak. A fotósorozat elkészítését éppen ez az aggodalom ösztönözte. Az volt a legfőbb cél, hogy amíg lehetséges, megörökítsük ezeket a fantasztikus konstrukciókat olyan látószögekből is, melyekből eddig talán senki sem láthatta még.
Ahhoz, hogy megértsünk, milyen értékek forognak kockán, tekintsünk vissza a két erőmű építésének időszakába, az 1950-es évek első felébe, s forduljunk segítségért – mintegy a frissen elkészült felvételek ellenpontjaiként – két, még kopottságában is lenyűgöző archív fényképhez, melyek az IPARTERV régi dokumentumai között maradtak ránk. Mindkettő a tiszapalkonyai erőmű építkezésén készült, s hasonlóságaik arra utalnak, hogy valószínűleg egyazon fotográfus, ugyanazon alkalommal, valamikor 1953–1954 táján nyomta le az exponálógombot. Nyilvánvaló, hogy beállított propagandafotókról van szó: a Rákosi-korszak iparosítási programjának nagyszerűségét, rendkívüli társadalmi jelentőségét és a létesítményen dolgozó emberek tiszteletreméltó elszántságát, munkabírását voltak hivatottak felmutatni.
Az egyik kép hátterében az erőmű gigantikus vasbeton szerkezete tornyosul az előtérben csoportosuló aktatáskás-ballonkabátos férfiak – a műszaki értelmiségi 1950-es évekbeli típusának megtestesítői – fölé, akik felszegett fejjel a magasba tekintve, testtartásukkal egyszerre megelégedettséget, büszkeséget és felelős gondterheltséget, izgatottságot kifejezve figyelik az építkezés egyik kockázatos – mert a legnagyobb precizitást és tökéletes együttműködést követelő – műveletét. Azt a pillanatot látjuk, amint két árbocdaru a helyére (azaz három darab 33 méter magas pillér tetejére) emel egy 36 méter hosszú és 53 tonna súlyú (!) előregyártott vasbeton rácsostartót. Az utolsó másodperceket rögzíti a kép: a rácsostartót alig néhány méter választja el a pillérek peremétől.
A másik képen szintén egy, a nézőnek háttal álló embercsoport tűnik fel, de az alakok ezúttal nem a távolból, hanem az épületszerkezet által közrefogott térben, a vasbeton konstrukció roppant súlya alatt szemlélik az eseményeket. Építőmunkások ők, akik mintha egy pillanatra összeverődtek volna, hogy – akárcsak a mérnökök – végigkísérjék egy rácsostartó felemelésének folyamatát.
A két fénykép tehát a Rákosi-korszak egyik legnagyobb építészeti vállalkozását egyaránt a megvalósítás folyamatára, a különleges építéstechnológiára koncentrálva mutatja be, de világosan megkülönbözteti egymástól a tervezőmérnökök és az építőmunkások szemszögét, illetve attitűdjét. A mérnökök csoportja „nagytotálban" szemléli a munkát, hiszen ők mindig átfogó, távlatos koncepcióban gondolkodnak, s arra törekednek, hogy a kivitelezés során szerzett tapasztalatok alapján minél hamarabb – akár már az épületek befejezése előtt – levonják a tanulságokat, s megértsék a jövő feladatainak helyes útját. A munkások világa teljesen más: az ő mindennapjaikat a rideg építőgépek és az érdes-súlyos betonelemek közvetlen tapasztalata, az „itt és most" elvégzendő munka terhe jelenti. A fénykép akaratlanul is árulkodik a korszak ipari építkezéseit jellemző áldatlan állapotokról: a munkások ruhája szedett-vedett és viseltes, mozdulataik fáradtságot, törődöttséget érzékeltetnek, környezetük minden részlete rossz munkakörülményeket, szegényes felszereltséget és túlfokozott sietséget sejtet.
Meglepő, hogy azt a rendkívül összetett szervezőmunkát és speciális műszaki ismereteket igénylő építéstechnológiát, amelyet a fotókon is megfigyelhetünk, éppen a körülmények e végletes leromlottsága, szegényessége, konkrétan: a második világháború utáni építőipar munkaerő-ínsége, súlyosan forrás-, eszköz- és anyaghiányos állapota, valamint a diktatúra túlfeszített ütemű – s ezért állandó építési hajszába torkolló – iparosítási programja követelte meg. Az ún. helyszíni előregyártásról van szó, melynek lényege, hogy a tervezés során az épületek vasbeton tartóvázát különálló elemekre szétbontva tervezik meg, majd azokat az építés helyszínén, a talajra vagy az aljzatbetonra fektetett zsaluzatokba öntik ki. Végül az elkészült elemekből emelőberendezések segítségével összeállítják az épület tartószerkezetét.
Az eljárásnak számos előnye van a hagyományos monolitikus kivitelezésmódhoz képest. A tervezők ugyanis ezzel a módszerrel szinte teljesen megtakaríthatták a drága állványanyagot, takarékoskodhattak az acéllal, a szerkezeti komponensek önsúlyát és anyagigényét radikálisan csökkenthették, szilárdságtani szempontból előnyösebb elemkeresztmetszeteket alakíthattak ki, az összeszerelés precíz organizációjával felgyorsíthatták és jóval kevesebb munkaerővel végezhették el a kivitelezést, csökkenthették a szállítási költségeket, s nem utolsósorban kiküszöbölhették a monolitikus technológia idényjellegét.
Nem kétséges, hogy a kazincbarcikai és a tiszapalkonyai erőmű egyaránt a helyszíni előregyártáson alapuló hazai tartószerkezeti innováció mérföldköve: a Magyarországon alig fél évtizeddel korábban bevezetett módszert soha előtte ilyen méretű és komplexitású szerkezetek megépítéséhez nem alkalmazták, s a későbbiek során is csak ritkán érték el ezt a színvonalat és léptéket. Az erőművek vezető tervezője, a kimagasló tehetségű vasbeton-konstruktőr, Mátrai Gyula (eredetileg Gottwald Gyula) és a neves építőmérnök, Mokk László volt a technológia hazai változatának kifejlesztője és elterjesztője, s bár már a maga korában is sokat kritizálták műszaki és gazdaságossági szempontból egyaránt, bízvást állítható, hogy ehhez a vívmányhoz fűződik a második világháború utáni hazai vasbetonszerkezet-alkotás legnagyobb sikertörténete.
Sokan sokféleképpen követték és fejlesztették tovább ezt a módszert, de csak keveseknek volt lehetősége arra, hogy olyan monumentális épületek formájában bontakoztathassák ki konstruktőri ambícióikat, mint Mátrai és állandó munkatársai (mindenekelőtt Pászti Károly, Fekete Béla, Csaba Attila, Vasek László, Bereczky László és sokan mások). A Mátrai-csoport mellett mindenekelőtt Gnädig Miklós, Koncz Tihamér, Nagy József, Zentai Zoltán és Garay Lajos volt az, aki a helyszíni előregyártáson alapuló szerkezetalkotást egyéni módon és magas színvonalon művelte. Hangsúlyozandó azonban, hogy mindez nemcsak mérnöki, hanem építőművészeti sikertörténet is, hiszen a helyszíni előregyártáshoz kapcsolódó tervezési tevékenység olyan szerkezeti konfigurációk és építészeti kompozíciók megalkotásához jutott el, melyek a statika és az anyag törvényszerűségein messze túlmutató esztétikai értékeket hordoznak magukban.
Ilyenek a szóban forgó erőművek is: a szerkezeti elemek úgy igazodnak az áthidalandó fesztávolságokhoz és a konstrukcióra háruló terhekhez, hogy közben az egész épületet átfogó, tiszta formarendet alkotnak, s a súlyos vasbeton ellenére is könnyed összhatást keltenek – a tiszapalkonyai erőmű rácsos elemeinek karcsúsága már-már az acélszerkezetekével vetekszik.
A tervezők alapvető célnak tekintették az egységes, jól áttekinthető térrendszer és tömegkompozíció megteremtését is, amely a rendkívül összetett (sok nagyméretű gépből, tartályból, szállítóberendezésből és vezetékhálózatból álló) erőművi technológiai struktúra miatt mindig is az ipari építészet legnehezebb feladatai közé tartozott. Mátraiék korábbi erőműtervezési munkái (az inotai és a dunaújvárosi létesítmények tervezése) során ezt még nem tudták maradéktalanul megoldani, de a kazinbarcikai és a tiszapalkonyai épületek esetében már sikerült az egymással párhuzamosan húzódó, de lényegesen eltérő alapterületű és magasságú technológiai szakaszokat két hasáb alakú, kiegyensúlyozott arányú tömegformába rendezniük.
Az erőművek e nyugodt, zárt formái és szimmetrikus tömegkompozíciói a Rákosi-korszak hivatalos művészeti ideológiája, a szocialista realizmus építészeti változatához igazodó részletképzés szempontjából is előnyösnek bizonyultak – természetesen elsősorban a homlokzatok vonatkozásában (hiszen a belső terek és a tartószerkezetek megformálásban a szigorú technológiai kötöttségek miatt semmiféle stiláris igazodás sem merülhetett fel). A homlokzatok különlegessége, hogy olyan speciális, helyszínen előregyártott panelekből álló struktúrát képeznek, melyet a tartószerkezetek rendszerével és a technológiai követelményekkel (főként a belső terek szellőzését biztosító berendezésekkel és nyílásokkal) egyaránt összehangoltak, s tagolásrendjükben, illetve részletformáikban – a szocialista realizmus jegyében – klasszicizáló elemeket hordoznak.
A levéltári adatok alapján úgy tűnik, hogy a kazincbarcikai homlokzatok építészeti megformálása – részben vagy egészében, de nyilván a Mátrai-csoport konstruktőri közreműködésével – Árkay Bertalan nevéhez fűződik, aki ekkortájt az IPARTERV-nél dolgozott. Árkay munkája szőnyegszerűen dekoratív látványt nyújt: bár a fekvő formátumú panelek négyzethálós tagolásrendjével gondosan összehangolta a turbinákat rejtő gépház hatalmas, sűrűn osztott ablakainak tagozatos kőkeretekre emlékeztető szerkezeteit, a kazánház lépcsőzetesen mélyülő kávával kialakított szellőzőnyílásait és fogazatos koronázópárkányait, ezek a díszítőelemek mégis inkább applikációszerűek, semmint az épület konstrukciójának szerves részei.
A tiszapalkonyai erőművön bevezetett újfajta, álló formátumú panelek azonban nagy előrelépést jelentettek a szerkezet és a szocreál-ideológiából levezethető formavilág szerves összekapcsolása felé, még ha a végeredmény nem is volt – mert nem lehetett – ellentmondásoktól mentes. Az új panelrendszer statikai értelemben sokkal kevésbé függött az épület tartószerkezetétől, s így magukat a paneleket sokkal szabadabban, plasztikusabban lehetett megformálni. Maga Pászti Károly írja, hogy e panelek alkalmazását „architekturai megfontolások tették időszerűvé", mert „a szocialista realista homlokzatképzés a felületek erősebb, kihangsúlyozottabb tagolását kívánja meg."1 Ez a gondolat elárulja számunkra, hogy a tervezők egy új szerkezeti vívmány segítségével teremtettek lehetőséget maguknak arra, hogy az előregyártási eljárás ésszerűtlen túlbonyolítása és a technológiai követelményeknek való ellentmondás nélkül egy, a stiláris diktátumoknak megfelelő homlokzati rendszert alakíthassanak ki.
Törekvéseik eredménye egyfajta geometrikusan stilizált klasszicizáló formarend lett, mely nemcsak a részletek szintjén, hanem a homlokzat egész struktúrájában is érvényesül. A homlokzatokat hangsúlyos lábazat kíséri és a klasszikus koronázópárkányokat idéző panelsáv zárja le, melyet a belső tereket áthidaló rácsostartók cikkcakk-vonalára utaló fríz díszít. Az ablakrácsozatok közötti panelek U keresztmetszetűek, egyfelől azért, hogy légcsatornát képezzenek a szellőzőberendezések számára, másfelől azért, hogy a homlokzat síkjából kiemelkedő tagolóelemeket – kvázi pilasztereket – képezzenek. Ez a részlet különösen jól érzékelteti a tervezők elveit: a panelek úgy képeznek műszaki és gazdasági szempontból egyaránt előnyös konstrukciót, hogy közben egy nagyszabású építészeti kompozícióba is szervesen illeszkednek.
Az alkotók végső soron nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy esztétikai egységet teremtsenek az épület „gyárságát" érzékeltető formák és a szocreál pátoszteremtő eszközei között; hogy az ideológiának megfelelő módon átszellemítsék a szerkezet építés- és gyártástechnológiai meghatározottságú alakzatait. Major Máté 1954-ben megjelent tervelemzése megerősítette az alkotókat ebbéli szándékaikban. A szerző szerint ugyanis a homlokzatok tagolásával és a tömegek elrendezésével a tervezők „kifejezésre juttatták a főépület klasszikus egységét", s bár a vasbeton-konstrukció megtervezése során „az esztétikai megfontolások átütő erővel" érvényesültek, azok mégsem vezettek szerkezettani kompromisszumokhoz, sőt, „a fejlettebb építészeti formák itt egyszersmind fejlettebb műszaki és gazdasági színvonalat is jelentenek." Major számára az épület világa jelentésteli is, hiszen „a gépház és a tápház légterének egybekapcsolása és az így egyesített hatalmas tér belső architektúrájának egységes megoldása művészi kifejezése az itt (…) termelt hatalmas energiának."2 Valóban: az épület tömegformáinak zártsága, drámai fény-árnyék-kontrasztokat adó lépcsőzetessége és méltóságteljesen nyugodt, klasszicizáló tagolása szinte az ókori mauzóleumok monumentalitását idézi fel, s mint ilyen, kétségtelenül a Rákosi-korszak legjelentősebb építészeti alkotásai közé tartozik.
Persze e mauzóleumszerű hangulatot a „nagy szocialista iparosítás" korszakában az áramtermelő gépek és a szénszállító-szalagok döngő zaja, a munkások nyüzsgése törte meg. A két erőmű mai állapota viszont nagyon is felerősíti az építészeti forma csendes komorságát. Kissé patetikus hasonlattal élve: ezek az épületek lassanként az egykori nagyszerű erőmű-építészet mauzóleumaivá váltak.
Haba Péter
Az írás egyes részletei a szerző nemrégiben megjelent, Magyar ipari építészet 1945–1970 című könyvéből származnak. Az archív képeket a (Magyar) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum bocsátotta rendelkezésünkre; köszönjük Dobai János segítségét!
Jegyzetek
1. Pászti Károly: Nagyméretű elemekből előregyártott csarnokrendszerek és ezek térelhatároló szerkezetei. Kézirat. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 91.
2. Major Máté: Ipari építőművészet. Ipari Építészeti Szemle 10. sz. (1954), 13.